Nagyjából a ’70-es évek eleje, az új gazdasági mechanizmus kérészéletű tündöklése és gyors bukása óta folyik hazánkban egy különös játszma: ez úgy fest, hogy a hatalom nagylelkűen szórja a mannát az övéinek, később dörgedelmesen és szigorúan visszavesz. Jellegzetes ciklikussága van az egymást követő váltakozásnak és célja minden esetben ugyanaz: lehűteni a kedélyeket, majd ha azok a kívánt hőmérsékletűre hűltek, akkor újra szorítani kicsit a szíjon. Ebben a csapdában vergődünk évtizedek óta. Akkoriban azért, mert ez jelentette a rendszer legitimációját, manapság pedig azért, mert választásokat lehet nyerni a választások elé időzített pénzszórással.

Adj nagylelkűen (vásárolj szavazatokat közpénzen), aztán hivatkozz a világgazdasági helyzetre és szedd vissza kamatostul – ez a rém egyszerű képlet.

Aki eddig a remény rabja volt, mondván a Thatcerrel keresztezett Blair-klón, a nagy reformer ezt is megoldja, és mint annyi más megrögzült magyar anomálián, hát ezen is túllép, az figyeljen a hátország folyosói elégedetlenségére és kreatív ötletelésére: 2009-2010 fordulóján mérnöki pontossággal megtervezett, célcsoportokra fixált választási költségvetés lesz.

Következmények: emelkedő elégedettségi-indexek és az ég felé tartó konjunktúra-index, növekvő MSZP-SZDSZ népszerűség és bajban lévő ellenzék: hogyan bírálja a bőkezű osztogatást, mikor az az emberek kedvére való?

A kép forrása a flickr.com közösségi fotószolgáltatás.