Egy vákumszivattyú energiájával cuppantak rá balliberális polihisztoraink Orbán Viktornak a múlt heti Demokratában megjelent interjújára, Oroszországtól való energiafüggőségünk tárgyában tett megjegyzésére, miszerint „nem akarunk a Gazprom legvidámabb barakkja lenni”. Indult az unalomig ismert verkli: elcsukló hangú MSZP-közlemény, döbbent külügyminisztériumi reagálás, harsogó Népszabadság-címlap Orbán robbanásveszélyes mondatairól (száznyolc irányból hiteltelenítve), egekig érő aggodalom és megdöbbenés. Hogy csakis Oroszországtól lehet, és kizárólag, és Orbán Viktor sérelmi politizálást folytat, konfrontálódik, tűzzel játszik, már megint romba dönti a magyar–orosz kapcsolatokat, meg egyébként is, watizorbánviktor.
Csakhogy ezúttal egy kissé elhamarkodottan nyomták be a play gombot az elvtársak és elvtársnők. Az interjú napvilágra kerülésekor már jó ideje tartott a csetepaté a Priprjaty-mocsarakban szopóágra helyezett Lukasenko és Putyin gazpromos óraleolvasói között – ráadásul valamiért inkább az utóbbiak felülkerekedésére tettek a londoni fogadóirodákban. A Gazprom végül beérte az eredetileg meglobogtatott négyszeres áremelés helyett kétszeressel – no meg, ami még fontosabb, a belorusz csővezetékhálózat tulajdonrészének felével. Lukasenko azonban – akinek a legnagyobb politikai kihívást idáig a rendőrök által rendszeresen laposra vert és/vagy a minszki hóviharban kockára fagyott pár ezer ellenzéki tüntető jelentette (hmmm… nálunk legalább kellemesebb az éghajlat) – nem kívánta annyiban hagyni a dolgot. Úgy döntött: ha Moszkva így, akkor ő meg úgy, s piaci áron számlázza az országon áthaladó Barátság/Druzsba kőolajvezeték tranzitdíját, amely összeg ellenértékét szépen el is kezdte leszivattyúzni. Mire Moszkvában meg közölték, hogy akkor most ezennel mindenki bekaphatja, aki a történelemnek abban a különös kegyében részesült, hogy eddig a Druzsbából kapta napi betevő olaját, vagy annak egy részét. Naná, hogy mi is ilyenek vagyunk egy Belaruszból induló leágazás révén, rajtunk kívül pedig még pl. Lengyelország, Németország, Szlovákia. További intézkedésig csap elzárva – hajrá, energiabiztonság, hajrá piaci megfontolások.
Igen, kőolajból nem vagyunk annyira megszorulva, mint földgázból, meg 90 napos készlet, meg Adria-vezeték, meg satöbbi. De tavaly ilyenkor meg a zuhanó földgáznyomásmérőket nézték imádkozva a MOL szakemberei – akkor éppen az ukránok voltak az ideihez hasonló rapporton –, no meg a hőmérőket. Hiszen ha nem plusz öt lett volna, hanem mínusz tíz, akkor a saját gőzölgő kakinkban ültünk volna, várva a globális felmelegedést. Most meg ez. S „terroristák” által felrobbantott grúz gázvezetékekről, gyanús körülmények közt kigyulladt litván kőolajfinomítóról még nem is beszéltünk. Véletlenek összjátéka.
Lehet, hogy a balliberális terminológiában ezt nevezik energiabiztonságnak. Szerintem mást: a több forrásból, esetleg alacsony(abb) áron beszerzett, folyamatos energiautánpótlást – igen, ehhez a megmondóemberek által olyannyiszor a fejünkhöz vágott VERSENYre van szükség a szállítók és az útvonalak közt. (Mondjuk a tervezőasztalon lévő Nabucco gázvezeték révén, amely kaukázusi és közép-ázsiai földgázt szállíthatna Törökországon és a Balkánon keresztül az EU-ba, és amelyet a Gyurcsány-kormány láthatóan szép csendben megpróbál elszabotálni.) No meg a másik varázskifejezésről se feledkezzünk meg, EURÓPÁról – merthogy az EU is kezd már magához térni a putyini furkósbot suhogása hallatán, csak most éppen mindignagyoneuropéer progresszívjaink füle kevésbé érzékeny a közös energiapolitikát és az alternatív beszerzéseket szorgalmazó európai potentátok szavára.
Persze, kicsit aggódom. Ha a Népszabadság nem is, a Népszava talán meg meri írni holnap az IGAZSÁGot, és akkor kiderül minden: hogy Lukasenkó mögött tulajdonképpen Orbán áll, aki ilyen furmányos módon akarta megfingatni a Köztársaságot és Miniszterelnökét.
