Gágyor Péter írása

Nem szívesen beszélnek róla az érintettek. Igen, nem szívesen beszélünk róla! Nem szeretünk a korruptnak véltek csoportjába tartozni.

De ki nem az? Kit nem érint a korrupció? A korrupció, ha halványan is, de mindenütt jelen van akaratunk, sőt, még a legszentebb céljaink ellenére is. Mint ahogyan a „machiavellizmus” Bereczkei Tamás-tanulmányára utalván is a túlélés, a pozitív kiválasztódás egyik mozgatója, a korrupció is könnyedén értelmezhető sok motívumában is így.

Mintha eredendő bűneink/tulajdonságaink halmazának egyik összetevője lenne. Mintha az ideális ember képe és a valóságos emberek közötti választóvonal markáns része volna. Rövidzárlatú etikai rendszerünkben küzdenünk kellene ellene, de van, volt a bibliai időkben és lesz a jövőben mind a földi, mind a földön túli létben is. 

Még az utópikus/megvalósíthatatlan jövőképek ideológiai sallangjaiban is benne rejtezik, ahol minden ember egyforma lehetne, de mégsem az. Ahol az egyenlők között kialakul a „még egyenlőbbek” kasztja és a kevésbé egyenlőbbek lázasan keresik a felzárkózásuk korrupt eszközeit. És meg is találják.

Bár átnevezik, olykor transzcendens fogalmak világába emelik, legyen az közös vonzalom, bizalom, szeretet, barátság – a lényege magában hordozza az utilitarista előnyök mindenkori biztosítását. Bár az emberek nyilvánosan inkább a mózesi kőtáblákra hivatkoznak, mégis az aranyborjú emelkedik föléjük.

A korrupció olyan, mint a rosszkor érkező szerelem. A lebukásban teljesedik ki igazán a hazug mivoltának az árnya. Mégis újra meg újra felbukkan, sosem tűnik el teljesen, talán még az önmagunkkal szembesülő őszinte, magányos pillanatainkban sem.

A korrupció végigkíséri az evolúciónkat, azt a homályos dzsungelcsapást, amelyet Márai szarkasztikusan, „a semmiből a semmibe” vezető útnak nevezett el naplójegyzetében. „Jacques Le Goff világosan rámutat a hatalomtól való egzisztenciális függés kezdetektől fennálló, kétségbevonhatatlan voltára” – idézi fel elemző cikkében (A konzervatív értelmiség szerepéről) Pogrányi Lovas Miklós  a Mandineren az európai értelmiség születésének nagy pillanatát.

És már ott az ajándék az újszülött bölcsőjénél, a korrupció tömjéne és mirhája. A társadalmi lét (kaméleoni) hagyományainak háromkirályai egyszerre ajándékoznak és figyelmeztetnek, elhelyezik elvárásaik útjelzőit. Lett volna akkor és történelmünk sok más nagy pillanatában más út, egyéb lehetőség?

A korrupció vágya, szándéka, vonzása ott van minden újszülött jelenségben és egyedben. Ezek az alig rejtekező jelek nem pusztán emberiek, még akkor sem, ha az emberi társadalmakban teljesedtek ki igazán, olykor már elviselhetetlen mértékben. Hiszen az állatok háziasítása, egyes állatok, növények szimbiózisa is felületesen magán viseli a korrupció példázatainak vonzó motívumait.

A korrupcióval, hiába nem tetszik (különösen, ha nem vagyunk benne!), együtt kell élnünk. Meg kellene szabnunk elviselhető mértékeit és határozottan üldözni mértéktelenségeit.

A korrupció (megint csak Márai: nem úri jelenség) – viszont kiirthatatlanul jelen van. Kordába kellene zárni, mint az emberi viselkedés sok felszámolhatatlan jelenségét: az agresszivitást, az irigységet, a féltékenységet, a prostitúciót, az ordenáré beszédmódot… el egészen a nyilvános szellentésekig a társaságban.

Igen, szellőztetni kell, megszellőztetni. És viselje az ódiumát, akit érint. Legyen a következmény elpirulás, szégyen, társadalmi/politikai devalválódás, akár börtön. Csak ne legyen a korrupció érdem, hasznos gesztus és dicsőség.