Vendégszerzőnk, Mike Károly közgazdász, egyetemi oktató (Budapesti Corvinus Egyetem, Hétfa Kutatóintézet) írása

Önámítás, hogy tartósan létezhet egységes európai piac európai birodalom nélkül. Bármilyen kellemetlenül hangzik, ha az előbbit akarjuk, az utóbbit is el kell fogadnunk. Ha az utóbbit elvetjük, az elsőt sem tarthatjuk meg. A népszavazás valódi tétje ez.

***

Egységes piac nem létezhet tartósan egységes állam nélkül, így egységes európai piac sem európai birodalom nélkül.

E kézenfekvő összefüggés az a tabu, vagyis ki nem mondható, sőt végig sem gondolható igazság, amely körül a kontinens legfontosabb közéleti vitái folynak, legyen szó az euróról, a brit EU-tagságról vagy a migránsválságról. A „mind szorosabb unió” hívei kikérik maguknak, hogy ők egységes európai államot akarnának.

A „Brüsszel” ellen berzenkedők pedig azt, hogy megkérdőjeleznék az egységes piac kívánatos voltát. A rejtegetett összefüggés először a brit polgárok egy részének esett le, akiket emiatt gyorsan holdkóros idiótáknak is kellett nyilvánítani.

Fontos megértenünk, hogy az egységes piac nem azonos a szabad kereskedelemmel, a vámok és más kifejezetten a külkereskedelmet gátló akadályok lebontásával. Az egységes piac egy olyan tér létrehozását jelenti, amelyen belül a gazdasági ügyletek előtt a lehető legkevesebb akadály áll. Nincsenek belső határok, egységesek a gazdasági tevékenységeket érintő főbb szabályok, korlátok közé szorulnak a helyi különérdekeket támogató programok.

Ismerjük ezt jól: ilyenek a modern nemzetgazdaságok. Éppen ezeknek a tapasztalata mutatja, hogy hasonló mértékben integrált piacot aligha lehet létrehozni a területe fölött őrködő, azt egységes szabályokkal igazgató államszervezet nélkül. A gazdasági tevékenység ugyanis a kormányzat minden tevékenységi körével szoros kapcsolatban van, a szociálpolitikától a honvédelemig. Az alsóbb szintű, kisebb területű kormányzatoknak (városi és regionális önkormányzatoknak, feudális eredetű uralmi alakzatoknak) ezért is kellett lemondaniuk Európa-szerte a gazdaságot és a társadalmat szabályozó eszközeik, jogosítványaik nagy részéről a nemzeti kormányzatok javára. El kellett fogadniuk, hogy utóbbi felülírhatja, korlátozhatja döntéseiket.

Maradhatott autonómiájuk, de nem több, mint az amerikai tagállamoknak vagy a svájci kantonoknak. Elméletben persze elképzelhető lenne, hogy minden központi döntést az alsóbb szintek konszenzusával hozzanak meg, de éppen ez az, ami lehetetlen: állandó konfliktusokhoz és döntésképtelenséghez vezetne.

*

Mivel az Európai Egyesült Államok létrehozását nem igazán támogatta senki, a II. világháború után a zseniális francia hivatalnok Jean Monnet javaslatára az európai államok egy része sajátos játékba kezdett: az „európai népek mind szorosabb uniójának” játékába.

Ennek lényege, hogy tilos beszélni arról, hová vezet az egyre szorosabb együttműködés, mi a közös út végcélja. Mindig csak a következő lépést szabad megvitatni. Az „integráció” tudományos-bürokratikus hangzású, ám lényegében tartalmatlan fogalma pedig segít elrejteni a végcél kérdését. Mindez sokáig remekül működött, a játék népszerűnek és a kezdeti döccenők után hallatlanul sikeresnek bizonyult az országok bővülő köre számára. Ennek fontos oka volt, hogy az együttműködés sokáig a szabad kereskedelem, a „közös piac” feltételeinek megteremtésére irányult.

Ez pedig – szemben azzal, amit a magyar középiskolákban tanítanak – lényegét tekintve nem imperialista ármány, hanem kölcsönös előnyökkel kecsegtet. Így aztán viszonylag kevés konfliktussal jár, remek terep a baráti, konszenzusos együttműködésre. A „mind szorosabb unió” így egyenrangú barátok ölelkezésének tűnt.

Amint azonban a játékosok az egységes piac irányába léptek tovább az 1990-es évek elejétől – a Monnet nyomdokain haladó újabb francia játékmester, Jacques Delors vezetésével –, a konfliktusok élesedni kezdtek. Az első látványos törést az euró bevezetése okozta, amelyhez „egyelőre” nem csatlakozott mindenki. Az egységes monetáris politika ugyanis igen különbözően érintheti az egyes tagállamokat fejlettségüktől és gazdasági életük sajátosságaitól függően.

Az első komolyabb gazdasági válságnál rögtön ki is derült, hogy valódi konszenzusos döntésekre e téren nincs remény. A baráti ölelés fojtogató szorítássá vált. Még súlyosabb konfliktusokat hozott a munkaerő szabad belső áramlása. A belső és a „schengeni” határon kívülről érkező migráció egyrészt nyilvánvalóvá tette, hogy a tagállamok feladták jogosítványaik nagy részét a keletkező társadalmi problémák kezelésére.

Merkel egyoldalú „határnyitása” az illegális bevándorlók előtt e felismerés miatt volt sokaknak különösen fájó pillanat. Másrészt kiderült, hogy az Unió szintjén nem lehetséges egyezségre jutni. A konszenzusos megoldás megtalálása immár sokkal nehezebb, a problémák természeténél fogva. A monetáris, a szociál- és a biztonságpolitika is sokkal konfliktusosabb, sokkal ritkábban hoz „win-win” helyzeteket, mint a kereskedelempolitika.

*

Úgy tűnik, a Monnet kifundálta játék a végéhez közeledik. Új korszak kezdetén állunk. Nem tartható fenn az a kétségkívül nagy történelmi szolgálatot tett illúzió, hogy a „mind szorosabb unió” a konszenzusos döntéshozatal, vagyis a nemzetállamok fenntartásával megvalósítható.

Az egyik lehetőség előttünk, hogy ragaszkodunk az egységes piachoz, és elfogadjuk, hogy ez birodalmat igényel. Persze szalonképesebb nevet kell neki adni, de a lényeg, hogy létrejön egy nemzetek fölötti kormányzati szint, amely döntéseinek a nemzetállamok alávetik magukat, még ha azok akaratukkal ellentétesek is. Ennek „minimális” formája, hogy az Unió döntéshozatala a konszenzustól a többségi döntések felé mozdul el.

A többségi szabály formálisan már számos területen érvényben van, de igazán élesen először a „migránskvóta” ügyében alkalmazták. A többségi elvnek azonban meg kell küzdenie két komoly nehézséggel: az egyik a többségi álláspont változékonysága, a másik pedig a mindenkori többsége kísértése, hogy a kisebbség szempontjait figyelmen kívül hagyja. A magyar politikából mindkettőt jól ismerjük. Egy jóval nagyobb és belső törésvonalakkal erősebben szabdalt európai közösségben pedig vélhetően fokozottan jelentkeznének. A sokkal homogénebb Egyesült Államokban is csak véres polgárháború tudta megszilárdítani a föderális kormányzat uralmát. A többségi elv alternatívája egy erős kisebbség hatalmi dominanciájának elfogadása. A német politikai elit elkezdte ezt a szerepet játszani – az eurót illetően több, a migránsválság ügyében egyelőre kevesebb sikerrel.

A másik lehetőség az egységes piac és az európai birodalom (ki nem mondott) céljának feladása. Ez egyelőre teljesen szalonképtelen gondolat. Mutatja ezt Cameron brit miniszterelnök kudarca, aki Berlinben megpróbálta visszaszerezni a szabad munkaerőmozgás korlátozásának nemzeti jogát. A német kancellár csak nemet mondhatott erre a játékrontó felvetésre, még akkor is, ha tudta, hogy ezzel a britek kilépését kockáztatja a játékból. De éppen a Brexit bizonyítja, hogy a „nemezetek Európája” vagy talán inkább a kisebb, homogénebb térségek „többsebességes Európája” felé való elmozdulás nagyon is valós lehetőség.

A magyar kormány által kezdeményezett népszavazás is egy óvatos kísérlet az egységes piac és birodalom felé vezető úton való visszafordulásra, de legalábbis megtorpanásra. Óvatos, mivel – kellően homályos jogi státuszának köszönhetően – a játék keretein belül maradva feszegeti annak határait.

Persze nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Talán életképesebb a tabu, mint itt gondolni vélem, és tovább játszhatjuk a „mind szorosabb…” játékát. Talán gyorsabban ledől, mint várnánk (halkan vagy csattanással), és olyan új játékba kezdünk, amit most elgondolni sem tudunk. Monnet ötletét is bizarrnak nevezte kezdetben de Gaulle, s eleinte valóban sokak számára annak is tűnt. Mégis sikeres lett. Legalábbis mostanáig.