„Egy új európai humanizmusról álmodom, a humanizáció állandó előrehaladásáról, amelyhez szükség van emlékezetre, bátorságra, egészséges és emberi utópiára. Fiatal Európáról álmodok, amely képes még rá, hogy anya legyen, aki gondozza gyermekét, aki testvérként segíti a szegényeket, a befogadást keresőket. Olyan Európáról, amely érvényre juttatja a betegeket és időseket, hogy ne legyenek leselejtezve. Olyan Európáról, amelyben migránsnak lenni nem bűntény, hanem felhívás egy nagyobb elkötelezettségre az egész emberi lény méltóságával” – jelentette ki Ferenc pápa a Nagy Károly-díj átvételekor a minap.

Hozzátette: „családok Európájáról álmodok, amelyben a politikák inkább a gyermekek születésére összpontosítanak, mintsem a javak növekedésére. Olyan Európáról, amely előmozdítja és védelmezi mindenki jogait, anélkül, hogy elfeledné mindenki iránti kötelességeit. Olyan Európáról, amelyről nem lehet elmondani, hogy utolsó utópiája az emberi jogokra irányuló elkötelezettsége volt.”

Ferenc pápa már többször hitet tett a menekültek befogadása mellett, de kétségkívül ez volt eddigi legmeglepőbb menekültügyi beszéde. Emlékezetes volt még ugyanakkor, amikor minden plébániát felszólított egy menekültcsalád befogadására.

Ez a pápa nem az az ember, aki óvatosan méricskéli a szavakat. Szabadabban fogalmaz, mint elődei, s ennek számos előnye mellett hátrányai is vannak. A könnyebb érthetőséget a könnyebb félreérthetőség és a pontatlanság ellensúlyozza. A plébániás-befogadós ötlete például hamvába holt irányelv volt: honnan szerezzen magának egy vidéki plébánia menekültcsaládot? Még az őt nyilvánvalóan kedvelő papok is megmosolyogták ötletét, hacsak nem inkább megzavarodtak, hogy mit tegyenek, ha egy pápa nyilvánvalóan kivitelezhetetlen ötlettel áll elő?

Az utópista Nagy Károly?

A Nagy Károly-díj átvételén egymillió bevándorló befogadásáról értekezni (Ferenc pápa szerint ennyit simán felszippant az ötszázmilliós Európa) ugyancsak furcsa. Nagy Károly nem épp a Willkommenskultur képviselője volt. Saját nagyapja, Martell Károly Poitiers-nél verte el a szaracénokat − ha itt nem nyernek a frankok, az általános történészi nézetek szerint gyakorlatilag vége lett volna a keresztény Európának.

Maga Nagy Károly alaposan elagyabugyálta a Rómát fenyegető lombardokat, a hispániai iszlám jelenlét ellen is fegyvert fogott, a roncesvalles-i csatáról szól a Roland-ének. Szóval „Európa atyja” (egy a sok közül) kicsit máshogy értelmezte a befogadást. Ha értelmezte valahogy. Persze más volt a történelmi helyzet és a szituáció, de azért...

Ferenc pápa sajnos újra és újra emlékeztet minket arra, hogy az egyházfő csak korlátozott esetekben csalhatatlan. Egyszerű közéleti megnyilatkozásait pedig még annyira sem kötelező elfogadni, mint egy ugyan nem 100 százalékig tévedhetetlen, de fajsúlyosabb tanítóhivatali dokumentumot.

Ugyanakkor sem a speciális teológiai érdeklődéssel nem rendelkező hívek, sem az egyházon kívül állók tömegei nem fognak utánajárni az egyházi megnyilatkozások fajtáinak és bonyolult összefüggéseiknek: hogy melyik mikor és hogyan és milyen mértékben kötelezi a híveket. Amit a pápa mond, azt a pápa mondja, és kész. Függetlenül mondatai alacsony tanítóhivatali státuszától: saját tekintélyét erodálja.

Eddig is megtette: bizonyára elsőre szimpatikus, hogy sokáig „Róma püspökének” nevezte magát, de ha ő inkább helyi püspöknek tekinti magát, akkor miért is vegyék teljesen komolyan a pápisták? Vagy ha épp decentralizálni szeretné az egyházat, miért vegyék minden szavát kötelezőnek? A többség nem fog nüansznyi distinkciókkal törődni.

Méltóság-hiszti

Migránsnak lenni – válaszolhatnánk Ferenc pápának – nem bűntény: illegálisan határt átlépni az. Persze valószínűleg tudja ezt ő is. Talán úgy gondolja, eljárt a szabályozás a régi beléptetési szisztéma felett, és az érkezők Európában tartózkodását legalizálni kellene. Mégsem követelhető meg ennyi embertől, hogy sorba álljon a határon!

Csakhogy – írtuk le számtalanszor – egy országnak joga van megmondani, kiket ereszt be és kiket nem. Joga van tudni, kik tartózkodnak a területén. Egyes migránsok és segítőik visszaélnek az európai fogadókészséggel, pontosan tudják, hogy a jogaikra és a méltóságukra kell hivatkozni. Nem ülhetünk fel egy ilyen érzelmi zsarolásnak.

Ez a méltóság-hiszti meglehetősen erőre kapott az utóbbi időkben. Ennek egyik megnyilvánulása volt, amikor magyar értelmiségiek kijelentették, hogy a „migráns” elnevezés – nem is beszélve az „illegális bevándorlóról” – tárgyiasítja, s így dehumanizálja az érkezők személyét. Inkább az együttérzést keltő menekült szót kellene használni, de egyébként „csak emberekről” van szó. 

Ez meglehetősen gyenge megalapozottságú marhaság: aki nem menekült, azt miért nevezzük menekültnek? Világos, hogy emberekről van szó − senki nem tagadta ezt −, emberekről, akik jelenleg éppen migránsok. Valójában egy olyan, diktatórikus nyelvi törekvésről van szó, ami azzal akarja fokozni az együttérzést és szimpátiát, hogy a dinamikusan szaporodó számú elnyomott csoportok tagjai esetében megtiltja a nem kifejezetten pozitív kicsengésű szavak használatát, vagy legalábbis igyekszik kivonni azokat a forgalomból, mondván, hogy az csak fokozza az elnyomásukat.

De vissza Ferenc pápához: bizonyos mennyiségű emberlétszám fölött képtelenség a szolidaritást gyakorolni; ha annyian jönnek és úgy, hogy logisztikailag lehetetlen őket kezelni, ha ráadásul sokan nem működnek együtt – márpedig szerintem ez a helyzet. Az állapotbeli kötelesség logikája pedig azt diktálja, hogy elsőként a hozzánk közelebb állókról kell gondoskodnunk. Hipotetikusan fel tudna szívni egymillió bevándorlót Európa, de a gyakorlatban nem tud, dacára ötszázmillió lakosának és jólétének. Ez van. Beilleszteni, integrálni pedig végképp nem tudja őket.

Új humanizmus?

Fogalmam sincs, milyen humanizmusról és utópiáról álmodik Ferenc pápa. Bizonyára sok gond van Európában, és ezekből többre helyesen mutat rá az egyházfő – Angela Merkel meg is sértődött, amikor terméketlennek nevezte a pápa Németországot.

Európa tunya lett, valóban demográfiai katasztrófa felé tart hosszú távon. Bizonyára szörnyű a fogyasztói szellemiség (szellemiség?) is. Na de hol is vannak leselejtezve a betegek és az öregek? Az európai jóléti államok a legnagyvonalúbbak velük szemben, ahogy a gyermeket vállalókkal és a szegényekkel szemben is. Sőt, a nagyvonalú szociális rendszerek a személyes felelősségvállalást erodálják és a fogyasztói szemléletet táplálják. Bizonyára nem örülnénk a jóléti államaink radikális visszanyesésének, de mindennek ára van. A jóléti államnak ez az ára.

Nekem a régi humanizmusokból is sok volt, habár mára a kifejezés annyira kiüresedett, hogy boldog-boldogtalan humanistának vallja magát. Humanista vagy? – ha megkérdeznénk ezt az utcai járókelőktől, biztos mindenki rávágná, hogy: igen. Álmokat és eszméket megpróbálhatunk megvalósítani, az utópiákat hagyjuk. Azok sosem jöttek jól sem az egyháznak, sem Európának.