Vendégszerzőnk, Iványi Márton arab filológus, elemző írása
Kedves Dániel!
Sokáig gondolkoztam, hogy válaszoljak-e egyes, a Sem nem arab, sem nem tavasz című interjúban megfogalmazott állításaidra, nehogy úgy tűnjön, hogy megint kívűlről, mi adzsánib (külföldiek) elvitázgatunk és akarjuk „megmondani a tutit” a térséggel kapcsolatban, ahogy már annyiszor a történelem folyamán – és általában annak nem lett jó vége.
Mindenesetre, miként a wannabe-neokon-emberi jogi keresztes lovag Seres Lászlónak is válaszoltam két éve, amikor a szíriai kormányerőkkel szembeni válaszcsapásokat követelt annak idején, úgy a szóban forgó cikkben foglaltakra is reflektálok.
Kezdjük az intervencionalizmus vádja elkerülésének a fentiekben előrevetített szándékával összhangban egy hazai áthallással, hiszen a sors iróniája folytán a szíriai krízis közvetlenül érinti hazánkat, és mondhatni, egy időben a Blaha lett az új Saadallah al-Jabiri-tér. Ennek a tágabb geostratégiai összefüggéseire visszatérek a későbbiekben.
A tény mögött, hogy – immár statisztikailag is alátámasztottan – jelentős számban férfiak (tkp. dezertőrök) jönnek, nem csak negatív ösztönzőket, nevezetesen az általános káoszt és az Iszlám Állam brutalitását találjuk, hanem a pozitív ösztönző hiányát, az Aszad-rendszerrel való azonosulás nehézségét, a szétmálló államot is. Szíria természeti adottságait és kulturális örökségét tekintve egy felbecsülhetetlenül értékes ország, ám soha nem volt társadalmi értelemben egységes. A szíriaiak nemzeti identitásának a mélységét pedig eddig (még) semmi nem tette (ennyire) próbára.
Persze, hogy nem hiányzik a balkanizáció és az ország szétesése, ha a soraimból ezt olvasnád ki, kérlek azt most felejtsd el.
Nem kell az Aszad-rendszert idealizálni
Persze, hogy Szíria geostratégiai koncentrikus gyűrűk középpontjában fekszik és emiatt minden ottani mozzanat és történés mögött ott bujkál a rejtett napirend és a geopolitikai színezet árnya.
Persze, hogy jelenleg a kisebbik rossz az élethalálharcát vívó kormányerők oldala.
Persze, hogy Bassár el-Aszad alatt egy sor területen gazdasági és politikai liberalizáció indult el, és a gazdasági reformoknak, a viszonylagos kulturális liberalizmusnak, a vallási toleranciájának és a társadalom urbanizált részeinek egyre markánsabb polgárosodásának köszönhetően élhető országnak tűnt – kívülről különösen.
Persze, hogy Szíria stabilabbnak tűnt, mint más helyek, ahol az arab tavasz „beköszöntött”: én magam 2011-ben a rendszer látszólagos stabilitását és vallási toleranciáját korábban érzékelve, tapasztalataim nyomán azok egyike voltam, akik nem tartottak valószínűnek egy, a tunéziai, egyiptomi, líbiai stb. eseménysorhoz hasonlót Szíria esetében.
De nem kell a rendszert idealizálni sem. Te is hallottál már városi legendákat a politikai foglyokkal teli tadmuri börtönről.
Szíriában megfordult személyként ismered jól a „Vitamin Waw” (wasta – közbenjárás) nepotista jelenséget, amely olyannyira behálózta a társadalmi életet, hogy még az állami nyelvoktató intézeteken belül is öniróniával került szóba.
Pontosan tudod, hogy proxy-kódok nélkül erre a vitánkra nemigen kereshetnél rá Szíriában egy internetkávézóban ülve.
És ami ettől sokkalta fontosabb, tudod, hogy egy-egy hosszabb szíriai tartózkodáskor a belbiztonsági tiszt rutinból felkeresett egyszer a lakásodban, ha épp nem a damaszkuszi óvárosban szálltál meg, hanem a külső „tömbszunni” negyedek egyikében.
Ahogyan azt is tudod, hogy ha politikai témák kerültek szóba idegenek között, a gallér felütését jelző, egyezményes mozdulat és az azt kísérő má bjhimní (kb. nem érdekel) formula jelezte, hogy az illető nem kíván belebonyolódni érzékeny témákba.
Szintén ismert kell, hogy legyen számodra az, hogy a 2012-es, a politikai pluralizmus előtt az utat talán ténylegesen megnyitó alkotmánymódosításig csupán névleges parlamentarizmus volt érvényben az országban, de facto egypártrendszerrel (kontra), tudniillik a közelmúltban hatályon kívül helyezett alkotmány 8.§-a rögzítette a Baath párt állami és társadalmi uralmát, igaz, ez leginkább amolyan „egypárti többpártrendszer” formájában valósult meg a gyakorlatban (rekontra).
Ha nem tudnád, elmondom, hogy valamely fenti politikai vagy társadalmi probléma képezi a tematikus magját jóformán minden második Zakaria Tamer által szerzett szatírikus novellának, a hatósági kihallgatás, a valamilyen pozícióba való bebetonozottság, az igazságtalan kivégzések vissza-visszatérő motívumok, igaz, szürreális cselekményekbe ágyazva és legfeljebb implicite utalva Szíriára.
Futballmérkőzést hozol fel példaként. Én is felhozok egyet, 2006 volt talán. A meccs közben karhatalmi erők felléptek az egyik szektorban, és kiszedtek a sorból valakit, mire az egész tribün szolidárisan elkezdte skandálni, hogy „nem ő volt!”. Majd a stadionon kívül egy szurkoló kajánul összekacsintva a többiekkel letörte a rendőrmotor visszapillantó tükrét.
Érdekes, hogy focipéldákat hozunk fel komplex társadalmi viszonyok fejtegetésekor: természetesen nincs szó egy, a balkáni háború kezdőrúgását adó, Dinamo – Zvezdához hasonló konfliktushelyzetről, ám az egészen nyilvánvaló még egy ennyire dekontextualizált példán keresztül is, hogy voltak szunnyadó ellentétek a társadalomban, ha más nem, a törésvonal rendőr és civil között.
Továbbá itt van a vallás-felekezeti tényező. Ha nem is tekinted az Aszad-rendszert alavitának, attól még számos szíriai ezt teszi, és ha nem is kizárólagos érvénnyel van jelen a vallási-felekezeti tényező az ottani viszonyokban, ám az más értékekkel együtt nagyon is hat.
Egyszer még 2005-ben a Dzsiszr er-Rajísz közelében egy taxiban ülve provokatívan megkérdeztem szíriai, latakiai ismerősömet az idősebb és a fiatalabb Aszadot ábrázoló poszterek láttán, hogy ki a jobb vezető, a néhai elnök Háfez vagy Bassár? Kínos csend következett, a konzervatívabb, miszbaha gyöngyfüzért szorongató muszlim taxisofőr nem szólt semmit, ismerősöm elfogultan válaszolta: egyik jobb, mint a másik.
A leszakadt vidéki lakossággal vajmi kevés kontaktusod lehetett, hogy mélyebben lásd a mindennapjaikat és az urbanizáció hatásaiból való kimaradásuk okozta frusztrációjukat.
Szíriában diktatúra volt, ami egyre puhult
Még egyszer, nem azt akarom mondani, hogy egyenes út vezetett a forradalomba vagy háborúba, de azt, hogy rendben sem volt minden, kár tagadni. Már csak azért sem, mert a világon minden vezetésre vonatkozó értékítélet viszonylagos érvényű. Szíriában diktatúra volt, ami egyre puhult, arab országban láttunk már jobbat is, rosszabbat is. Ahhoz képest, ami most ott végbemegy, összehasonlíthatatlanul jobb volt (főleg a társadalom jelentős részének és nekünk, külföldieknek), ám idealizálni nem érdemes azt. Per analogiam, a jugoszláv utódállamokban megjelent a jugónosztalgia, ami a közelmúlt szörnyűségeinek fényében megszépítette a titói múltat. Ahogy ez, úgy az is viszonylagos igazságtartalom alapján nyugszik.
Azt feleled az újságírói kérdésre, hogy Szíriának nem voltak olyan problémái, amelyek más országokat ne érintenének. Még a rendszer mellett legelkötelezettebb szíriai ismerősöd is elmondja neked, hogy a rendszer reformra szorul; más kérdés persze, hogy nem háború útján és nem kívülről kell megdönteni azt.
Meggyőződésem, hogy közéleti tevékenységed nem viszi előre a szíriai és tágabb értelemben vett közel-keleti kép árnyalt megközelítését. Merthogy két álláspont van: az egyik, hogy Szíriában minden rendben volt; illetve, hogy „ugyanolyan problémái voltak, mint a világon bármely más országnak” és kizárólag egy külföldi, amerikai-öböl menti destabilizációs törekvés van a háttérben. A másik elképzelés szerint Aszad egy véreskezű, népét gyilkoló, nérói figura, ezáltal minden felelősség azért, ami abban az országban történik, kizárólag őt terheli. E két, már-már kibékíthetetlenül ellentétes és egymásnak kölcsönösen alibiként szolgáló álláspont nyomatékossága lehetetleníti el nemcsak a nüanszok felismerését, hanem a szíriai rendezést reményeim szerint idővel lehetővé tevő elfogulatlan párbeszédet is.
Az, ami most ott lejátszódik, nem fogja megszépíteni az ezt megelőző időszakot és nem is előttünk, néhány évet ott eltöltő külföldieknek kell megszépítenie. Fordítva is igaz: ami 2011 előtt volt, annak ideáltipikus esetben nem ez lenne az alternatívája, ami most történik. Ez igaz több arab országra is. A tunéziai „jázmin forradalmat” pilótaprojektként írod le: megfordítanám az érvelésed, Tunézia nem egy nyugati, hipotetikus stratégiai vízió szempontjából kivétel, hanem azért az, mert a néhai Alkotmányos Demokratikus Gyűlés által fémjelzett egypártrendszer romjain a demokratikus pluralizmus a maga törékeny és helyenként akadozó jellegével együtt is, tulajdonképpen megvalósult.
Ironikus és cinikus, hogy Líbiában is megkísérled rózsaszínű ködbe burkolni a korábbi vezetést; miközben az, hogy eddig nem érzékeltük Európában a Földközi-tenger térségéből érkező bevándorlást, vagy nem ekkora mértékben, éppenséggel nagyban az ottani, nyugati nagyhatalmak asszisztálása mellett regnáló, emberi jogsérelmeket napi és rendszerszinten elkövető Kaddhafi-diktatúra „javára írható”.
Apropó, előbb azt feleled az újságírói kérdésre, hogy Líbia gazdag volt, majd egy kategória alá véve a különben gyökeresen különböző fejlődésű országokat, azt állítod – ráadásul téve mindezt egy civilizációs küldetéstudattal felruházott gyarmatos vagy orientalista önelégültségével – hogy a szóban forgó országok szegénysége miatt szükségük van „erős kontrollra.” Eleve differenciáltan kellene megközelíteni a térséget, nincs két azonosan tipizálható arab ország, még ha a legtöbb valóban ugyanabban a gyarmatosítási boszorkánykonyhában is jött létre – Szíria problémáinak jelentős része éppen ebből következik.
A fekete-fehér gondolkodásmódra van a legkevésbé szükség
Ami pedig a geostratégiai okfejtésedet illeti: tulajdonképpen azt mondanám, hogy bölcsebben tennéd, ha azt mondanád a helyzetre, amit a közkeletű anekdota szerint Mao jobbkeze, Zhou Enlai felelt, amikor a szűk kétszáz évvel azt megelőzően kitört francia forradalom hatásairól kérdezték: „még túl korai megítélni”. Mégis, híve a vitában, megpróbálom hozzátenni az én olvasatomat mindehhez.
Ebben a jelenlegi, 2015-ös formában a Nyugat minden valószínűség szerint legalább is passzív szerepet játszik, ez nem kérdés: maga az iraki háború és Afganisztán is történelmi tényszerűségek, az Iszlám Állam pedig elgondolkodtató, hogy tengeri kijárat és nehézipar nélkül olyan erőt képvisel Kelet-Szíriában és Nyugat-Irakban, hogy sem a szíriai kormányerők, sem a talán még nem teljesen felmorzsolódott ellenzék, sem a kurd milíciák, sem az iraki kormányerők, sem az ellenük hébe-hóba légicsapásokat végrehajtó szövetségesek nem bírnak vele. A kérdés számomra úgy szól, hogy mindez ebben a jelen formában egy stratégiai vízió része – ahogyan állítod –, vagy valahol a folyamat egy adott pontján Frankensteinként elszabadult és már maguk a mesterek sem tudnak kiigazodni rajta?
Egyfelől az államokat az emberekhez hasonlóan örökölt hajlamaik – hagyományos geopolitikai törekvéseik és történelemfelfogásuk – hajtják előre, és nem képesek egyformán különbséget tenni a türelmes ambíció és a meggondolatlan önámítás között (Brzezinski: Startégiai vízió. 2003:116) – igaz, ez nem csak a nácikra vagy a szovjetekre, bár ezeken a példákon a legszembetűnőbb, hanem általában és tulajdonképpen minden országra, ilyenformán magára az érvelésedben központi szerepet kapó amerikai vezetésre is.
Ha továbbvisszük a gondolatmenetet, számításaikba óhatatlanul is hiba csúszhat, a végrehajtás során nem negligálhatjuk az emberi dimenziót, a szabad akaratot stb., más nagyhatalmak geostratégiai érdekérvényesítéséről nem is beszélve.
Másfelől, a térségre különben már ezer bajt hozó amerikai külpolitikai agenda valószínűsíthető érintettségét elfogadva sem látom, hogy egy globálisan átrendeződő világban – és ebben egyetértünk – pontosan miért lenne érdeke Washingtonnak, hogy az Aszad-rendszerrel együtt közvetve a hagyományos, „organikus,” transzatlanti európai szövetségesei is meggyengüljenek? Az EU rivális, legyen, de még mindig kevésbé, mint Moszkva vagy Kína, nem igaz?
Ezen kívül mit kezd a geostratégiai érvelés Iránnal? Néhány éve még lehetett abban a közhelyben valami, hogy Irán Szíria stabil szövetségese és egyik kibillentése megingatja a másikat, stb. de a Rouhani-nyitás új helyzetet teremtett és lassú elmozdulásokat jelez az iráni-nyugati viszonyokban, még akkor is, ha a hatalom változatlanul a vallási méltóságok kezében összpontosul.
Izrael? Valójában lássuk be, az Aszad-rendszer nem jelent fenyegetést Izraelre, az állami intézmények térképein az arab világ többi országához hasonlóan zölddel vagy fehérrel jelölt földterület által hordozott üzeneten és az állami retorikán túl. Szíria tulajdonképpen lemondott a Golán-fennsíkról. Szerintem kinn voltál akkoriban Szíriában 2007-ben, amikor izraeli katonai agresszió érte Észak-Szíriát. 2013-ban az izraeli légierő több ízben is légicsapásokat mért Szíriára, a rezsim soha nem ült fel ezeknek a provokációknak. Úgy vélem, Izraelnek nem feltétlenül érdeke, hogy az „ismert rosszat” egy ismeretlen rosszabb váltsa fel.
Egy szó mint száz, szerintem ebben a formában nem egy stratégiai vízió megvalósulásáról van szó, hanem egy olyan kaotikus helyzetről, amely egyre több országnak – beleértve hazánkat is – kedvezőtlen a Földközi-tengeri térségben és azon túl is.
Ennek a sok lokális helyszínen testközelből is megjelenő globális problémának egy „manicheista”, fekete-fehér gondolkodásmódra van a legkevésbé szüksége. Ehelyett annak kezelése egy olyan átfogó, több kontinensen és szférán átívelő, nemzetközi stratégiát igényel, amelynek politikai, gazdasági és kulturális pályái paralel futnak a biztonságiakkal. Együtt a tragikus szíriai helyzet inkluzív rendezésével.
Ilyen kusza, áttekinthetetlen és ellentmondásokkal teli helyzetben szerintem érdemes vigyáznunk az axiómáknak tekintett állításaink túl komolyan vételével és főleg azzal, hogy olyan, a globális játékok, stratégiai víziók (ebben egyetértünk) kereszttüzébe került, azok hálójába keresztül-kasul belegabalyodó államok, például Szíria kérdésében, fekete-fehéren állást foglaljunk és teljes mellszélességgel az oldalak egyikére álljunk.
2015. szeptember 26.
