Vendégszerzőnk, Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása

A Magyarország-Európa nexus. Egy éppen száz éves szöveg

Az első cikkemben azt az állítást tettem, hogy egy történelmi megközelítés felől jobban megérthetjük a magyar politika hosszú trendjeit és ezen belül természetesen a jelen folyamatait is. Második cikkemben a fókuszt kicsit szűkebbre zárom s a mai magyar jobboldal felfogásának egy lehetséges történeti előképére hívom fel a figyelmet.

Az a tézisem, hogy ha közelebb akarunk férkőzni a mai magyar jobboldal gondolkodásához, akkor azt történelmi szövegek segítségével tehetjük meg. Egy éppen 100 évvel ezelőtti szöveg útján például. De erről kicsit később.

Az, hogy egy politikai irányzat merít elődei munkáiból, evidenciának tekinthető. Csak éppen ez a merítés nem feltétlenül egyforma jellegű a bal- és a jobboldalon. Sokkal egyértelműbb, hogy a baloldali vagy liberális köröknek vannak ismert történelmi elődei – akikre gyakran hivatkoznak is –, mint a jobboldaliaknak. Hogy csak a két legismertebb példát mondjam: Bibó István és Jászi Oszkár. Mindkét nagy magyar gondolkodó a nyolcvanas években jelent meg az akkori ellenzék horizontján, hogy aztán később a magyar rendszerváltás közvetlen gondolati inspirálóivá váljanak. Persze mára mind Bibó, mind Jászi jóval hátrébb szorult s alig hallani róluk. De ha megkérdezünk egy „átlag” liberálist vagy átlag baloldalit, kiket is tart számon a 20. század nagy progresszív gondolkodói között, e két történelmi személyisége bizonyosan említeni fogja.

A magyar jobboldal jóval szűkösebb elődökben és főképpen olyan elődökben, akiket politikai cselekvésében zsinórmértékként használhatna. Erre persze egy „átlag” konzervatív azt mondhatja, mindez nem véletlen, hiszen a konzervativizmus éppen abban tér el a többi ideológiától, hogy valójában nem is ideológia, azaz nem is érdekli olyan nagyon a dolgok elméleti vonatkozása. Ebben is lehet valami, de azért bennem legalábbis támad némi kétely az „ideológiamentes” konzervativizmus koncepciójával szemben. Tele van ugyanis a magyar politikai gondolkodás története olyan szövegekkel, amelyek Magyarország és Európa bonyolult viszonyára fókuszálnak.

*

Ha a bal- és a liberális oldal inkább belpolitikára, addig a jobboldal a kül- vagy geopolitikára fókuszál. A hazai jobboldal egy fontos ponton nagymértékben különbözik a balliberális oldaltól: szeretne kilépni az itthon évszázados politikai hagyománynak tekinthető közjogi küzdelmek világából. Ha pedig elfordul a belpolitikai kontextustól, rögvest Európa problémájába ütközik. A magyar jobboldal nem véletlenül keveredett konfliktusba Európával. Ez a konfliktus végigvonul a magyar történelmen, s ennek csak legújabb epizódja a mostani.

Azért tárok az olvasó elé egy száz évvel ezelőtti szöveget, hogy lássuk: vannak dolgok, amelyek nehezen változnak. Továbbá azért, mert ebből a szövegből szinte áttetsző módon elénk tárul a mi mai problémánk. Magyarán kiderül belőle az: mi a legfőbb oka és logikája annak, amiért Magyarország konfliktusba kerül Európával.

Ezt a szöveget egy jelentős magyar politikus és történelmi személyiség, Apponyi Albert írta. Ő – mint azt nagyon sokan tudják – a magyar politikatörténet korszakos figurája, s legádázabb ellenfelei sem sorolhatják be a szélsőséges gondolkodási hagyomány képviselői közé. A legtöbben trianoni szerepvállalása kapcsán ismerik, ám nagyon kevesen tudják, hogy az 1867 utáni politikai közélet egyik nagyon markáns figurája volt, aki rövid kormányzati szerepvállaláson túl végig ellenzékben politizált és szeretett volna az akkori állampárt mellett egy kormányképes nagy váltópártot felépíteni.

Ez nem sikerült neki − sikerült azonban az, hogy Magyarország külpolitikai helyzetét sokszor és nagyon alaposan végiggondolja. Az alábbi írásban is ezt teszi. Az olvasó figyelmébe ajánlom Apponyi 1915-ben írott művét: A magyar nemzet természetszerű elhelyezkedése a világpolitikában című írást.

Egy mű, ami akár a mai jobboldal gondolkodási előképének is tekinthető. Amiből megtudható: miért olyan fontos a nemzeti szuverenitás és a függetlenség eszméje száz éve és most, a mai kormány számára. Melegen ajánlom elolvasásra.

*

Itt egy részlet Apponyi írásából:

„Mert ne feledjük el azt az alapvető igazságot, hogy sem a világáramlatok jellemzését, sem egyes nemzetek hivatását nem lehet egy formulával kimeríteni, tehát a nyugotra és keletre való osztályozással sem. A fejlesztő és irányító erők egymást gyakran keresztezik és azok egyikétől sem tekinthetünk el. ha a történetnek és a történetíróknak elméleti és gyakorlati bölcseletét keressük; bár viszont ki kell emelnünk azok sokaságából a legmaradandóbb jellegűeket, a legdöntőbb természetűeket; a milyenül a nyugoti és a keleti szellem különválása mutatkozik.

Így lehetetlen nem látnunk, hogy sem a nyugot, sem a kelet nem képeznek egy politikai block-ot, hanem hogy az egyikhez vagy a másikhoz tartozó nemzetek, egyéb erők működése folytán, gyakran kerülnek egymással összeütközésbe és ilyenkor szövetségeseket keresnek és találnak a másik csoportban is. Ámde megállapíthatjuk − a mire még visszatérek −, hogy ez mindenkor abnormis jelenség, mely vagy valamely esetleges kényszerhelyzetnek szüleménye, vagy pedig rövidlátó politika.

Mindjárt meg is mondom, bár tulajdonkép előadásom végére tartozik, hogy az emberiség virágkora és a tartós béke biztosítása csak akkor várható, ha sikerül a nyugoti cultur-közösséget politikai szövetséggé tömöríteni. Ebben az irányban nagyszerű kísérlet történt, mikor Leo pápa Nagy Károly fejére tette egy új keresztyén nyugot-római császárság koronáját. Ez a kísérlet meghiúsult, de megújításra vár, nem egy universalis monarchiának, hanem a magasabb érdekközösség fölismerésén alapuló szövetkezésnek alakjában. És ha mostani világháború ezt eredményezi, vagy legalább ennek, útját egyengeti, akkor nem vesztek kárba annak irtózatos szenvedései és áldozatai.

A nyugotnak ez a tömörülése a békét biztosítaná, mert a nyugot a kelettel szemben nem bír támadó szellemmel. Egyes hódító vállalkozások, melyek csakhamar összedőltek, nem bizonyítanak e tétel ellen semmit, mert nem a nyugot szelleméből fakadtak. Lényegében a nyugot, a keresztes hadak lezajlása óta, defensiv állásban van a kelettel szemben és csak megbontott természetes határainak visszaszerzésére vagy gazdasági és erkölcsi térfoglalásra törekedett és törekszik. A nyugot tehát nem fenyeget senkit és csak a béke érdekét szolgálná a nyugoti nemzetek olyan szövetkezése, a mely viszont a kelet támadásait minden esélytől megfosztaná.

Mert a kelet viszont a maga lényegében támadó. Mihelyt a keleti szellem valamely nemzetben erőteljes megtestesülést nyer, mindig támadókig lép föl a nyugottal szemben, mindig talál ürügyet a hódítási kísérletre. így a tatár, így a török hatalmuk delelő pontján, így most az orosz. Es ez tart mindaddig, míg az illető nemzet vagy a nyugothoz csatlakozik (a mint ez őseinknél történt) vagy erejének hanyatlása áll be. Itt egy természeti törvény látszik működni, melyet akkép vélek meghatározhatónak, hogy az a nemzeti energia, a mely a keleti szellem hatása miatt benső fejlődésben nem nyilvánulhat meg kielégítően, kifelé kénytelen érvényesülést keresni.”