Migráció és mi címmel körkérdést és cikksorozatot indít a Mandiner: vezető magyar véleményformálókat kérdezünk meg arról, mit gondolnak az egyre forróbb témává váló migrációról és a kapcsolódó jelenségekről. Az eddig megjelent írások ezen a linken keresztül olvashatók.
*
Menekültválság, avagy csak egyfelé indít járatot a Mennyország Tourist
Szőnyi Szilárd, a Heti Válasz főszerkesztő-helyettesének írása
A budapesti Papp László Sportaréna közelében lakók jól tudják: ha a Kerepesi út két felét elválasztó betonsávon – vagy a környék járdáin, füves területein – találnak parkolni, hamarosan levelet fognak kapni a szombathelyi rendőrkapitányságtól. Ha viszont az arénában buli van, százszámra látunk tilosban letett autókat anélkül, hogy a közterület-felügyelet színes nejlonzacskóba csempészett figyelmességgel kedveskedne gazdáiknak. Lehet e következetlenségen háborogni, de jobb beletörődni, vagy éppen belátni: a szabályok tömeges és indokolt megszegése esetén a hatóság nem a jog betű szerinti betartásához ragaszkodik, hanem a paragrafusokat az élet kikényszerítette körülmények közepette rugalmasan értelmezi.
Valahogy így vagyunk a bevándorlással is. Amíg csak évente néhány ezer migráns lépi át a határt, minden további nélkül bevasalhatjuk rajtuk a menekültekre vonatkozó törvények betartását. Ha viszont, mint most, több százezres áradat lep el egy országot, nem feltétlenül kell, de nem is lehet minden előírást rigorózusan betartani/betartatni. Vannak helyzetek, amikor – akár emberiességből, akár a gördülékenyebb ügykezelés miatt – jobb szemet hunyni afelett, hogy a migránsok a „szolgálati út” megkerülésével érkeznek egy országba.
E megfontolás persze csak rendkívüli helyzetekre vonatkozik, és nem tartható fenn az örökkévalóságig. Hiszen ha a sportaréna naponta akarna az egész környék életét és parkolási rendjét felforgató eseménynek otthont adni, a hatóságoknak bizonyára lenne egy-két szavuk a szervezőkhöz. (Nem szólva a helyi lakókról.) Ugyanígy, egy államnak a menekülthelyzet kiéleződése után is joga, sőt kötelessége elgondolkodni azon, hogy a hétköznapokra íródott szabályokat a vészhelyzet állandósulása után is változtatás nélkül fenn lehet-e tartani.
*
Életösztön. Ez hajtja a halál vagy az elviselhetetlen szenvedések elől menekülőket a biztonságos, majd onnan, ha lehetőségük nyílik, a tehetősebb országokba. Érthető reflex; hasonló helyzetben magunk is így tennénk.
Életösztöne azonban nemcsak az egyes embernek, hanem népeknek is van. Ezért, miközben helyes az elesett személyt látni valamennyi menekültben, és minden lehetőt megtenni érte, az életveszély elhárítása után arra is javasolt gondolni, hogy mit jelent egy földrésznek, ha tömegével jelennek meg a miénktől eltérő, sőt akár ellenséges kultúrából érkező vendégek. Miközben például Magyarországon – amint szociológus nagyasszonyok rendre nem győznek emlékeztetni – egeket veri a gyermekszegénység mértéke, és a cigányság jó részének integrációja sem az a kifejezett diadalmenet.
Nehéz persze úgy beszélni erről, hogy ne tűnjék úgy, mintha az ember a jobb sorsú országokba született szerencsések dölyfével szólna, de ha a biztosabb, sőt gazdagabb élet reménye mindenkit feljogosítana arra, hogy egy másik ország polgára legyen, akkor ilyen alapon világszerte százmilliók kerekedhetnének fel; és mindjárt Nógrád vagy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyét is egy mozdulattal át kellene telepíteni valahová Skandináviába. De nem ez történik, vagy ha a menekültek valóban csak az üldöztetés elől keresnek oltalmat, akkor az első biztonságos országban megállnak, és ott várják sorsuk jobbra fordulását. Az érintettek 90 százaléka egyébként így is tesz, és jobbára a – tehetősebb, kitartóbb, merészebb, a gazdagabb életre jobban áhítozó – töredék jut el földrészünkre. Ilyen értelemben a szó legszorosabb értelmében azokat nevezhetjük menekültnek, akik valamely milliós libanoni, jordániai, törökországi táborban tengetik napjaikat. Akikről nem tudósít élőben a CNN, és akikért nagy emberi jogi lelkesedésében jelen pillanatban a legkevesebbet teszi a felvilágosult Európa.
Szép és jó tehát, ha – az idegtépő várakozás napjainak kínkeservét enyhítendő – arcfestést rendezünk a Keletinél, és a menekültgyerekek integrációját Tom és Jerry-vetítésekkel kezdjük, de azt a kérdést nemhogy megválaszolni nem tudta még senki, de fel sem igen szokás tenni: mi lesz azután? Ki fog európai nyelvet tanítani – már ha további életüket nem nyugati nagyvárosok muszlim enklávéiban akarják leélni, a német, angol vagy francia ismerete nélkül – a menekültek millióinak? Hol és mit fognak dolgozni azon a földrészen, amelyen immár a művelt Nyugaton alantasnak tartott munkákra is hatalmas a belső migráció támasztotta kereslet? Hogy csak két praktikus kérdést tegyünk fel a tízezernyi közül.
És jó, ha a válaszokat józanul, nem pillanatnyi, akár múlékony impulzusok hatására fogalmazzuk meg. Mert az nem megy, hogy például a Charlie Hebdo-merénylet után egy emberként sikoltunk fel és követeljük a schengeni határok azonnali lezárását, majd a mostani migránshullám szívszorító képeinek láttán mindjárt piros bársonyszőnyeggel kötnénk össze az EU külső zöldhatárait Berlinnel vagy Stockholmmal.
*
A közvetlen migrációs nyomás a Közel-Keleten szegény és/vagy a (polgár)háborús konfliktusokban nem érintett államokra (Jordánia, Libanon, Törökország) hárul, a távolabbra vándorlók célpontjai között néhány gazdag állam (Európában Németország, Svédország, Franciaország, Nagy-Britannia) szerepel, a kettő között pedig a hazánkhoz hasonló tranzitországok vergődnek. A menekültek ki- és bebocsátása azonban nem e legfeljebb egy-két tucat állam, de még csak nem is csak a 28 tagú Európai Unió, hanem a világ 193 országa lakóinak – közülük legalábbis a késsel-villával, na jó, evőpálcikával táplálkozni képes világpolgár-társaknak – az ügye kellene hogy legyen. Amiként például a mindenféle gázok kibocsátásával kapcsolatos teendőkről is élénk egyeztetések zajlanak a világ országai között, úgy a népvándorlással felkérő migrációs helyzet is közös kezelés után kiált. A jelenség egész nyugodtan kikényszeríthetné egy nemzetközi pénzügyi alap felállítását, például World Refugee Fund néven, melynek kasszáját az eddig jobbára sóegyletként és gitthivatalként működő Egyesült Nemzetek Szervezetének tagállamai mondjuk a GDP-jük meghatározott arányában kötelesek lennének feltölteni.
A spanyolviaszt persze nem kellene ismét szabadalmaztatni, hiszen az ENSZ menekültügyi szervezete (UNHCR) költségvetésének java részét eddig is nagyobbrészt államok köhögték ki. Csakhogy az adományozók listája esztendőről-esztendőre változik – a gazdag olajállamok között több országot találni, mely évekig egy centet sem fizet, majd hirtelen nagylelkűségi rohamot kap –, és a felhasználható összeg mértéke is esetleges, de az irdatlan tennivalókra bizonyosan nem elegendő. Van tehát előkép, lehet mire alapozni. (A jegyzőkönyv kedvéért foglaljuk zárójelbe, hogy a felajánlók között Magyarország tartósan a középmezőnyben tanyázik a maga évi kétmillió dollár, vagyis bő félmilliárd forint körüli adományával, a futottak még mezőnybe utasítva egy sor más nyugati berendezkedésű demokráciát. Ennyit arról, hogy mit teszünk és mit nem a menekültekért.)
Addig is, amíg ez bekövetkezik, nem volna butaság a jogszabályokat a valósághoz igazítani, és a döntő többségben „Germany”-be, illetve más nyugat-európai államba vágyó migránsoknak már az Európai Unió peremén lehetőséget adni, hogy ne csak az EU határországaiba, hanem bármely tagállamba beadhassák menekültkérelmüket. Így a hozzánk hasonló „nem bástya, hanem erős rés” országoknak nem kellene életidegen rendelkezések amúgy tökéletesen lehetetlen érvényesítésével bajlódni, hanem mindenkit küldhetnénk egyből oda, ahova végeredményben menni szeretne.
*
Bár minden valamirevaló ország határait csak a kijelölt határátkelőhelyeken, s ott is kizárólag nyitvatartási időben szabad átlépni, a jelenlegi nemzetközi jogszabályok szerint a menekültek bárhol behatolhatnak egy állam területére, s amint bemondják a refugee varázsszót, mentesülnek a számonkérés alól. Ez azon országok esetében, amelyek egy diktatúrával vagy (polgár)háború és egyéb veszedelem sújtotta állammal határosak, érthető rendelkezés.
A mostani tömeges emberáradat viszont adott esetben indokolttá teheti például úgy határozni: azokon a határokon, amelyek két békés országokat választanak el, ne lehessen csak úgy átcsászkálni. Hasonlóképpen: ha az államadósság mértékére az Egyesült Államokban vagy Magyarországon nem ördögtől való bizonyos automatizmusokat bevezetni, akkor azt is ki lehetne mondani, hogy bizonyos létszámú embertömeg érkezése esetén a menekültekre vonatkozó rutinmegoldások helyett migrációs válsághelyzet lép életbe, szigorodó rendelkezésekkel. Például – nyilván alapos megfontolások után, az emberiességet nem szem elől tévesztve – a menekülteknek járó juttatások korlátozásával; belátható ugyanis: egyetlen államtól sem várható el, hogy kétezer migránsnak ugyanannyit juttasson, mint mondjuk kétszázezernek.
Ha pedig mindezzel nem tetszenek egyetérteni, akkor egyet kell tenni, de azt haladéktalanul: kihúzni a schengeni övezetre vonatkozó összes rendelkezésből, határozatból, dokumentumból azt a minduntalan visszatérő kitételt, mely szerint az Európai Unió külső határait minden körülmények között, hatékony eszközökkel meg kell védeni az illegális migrációs nyomástól. Nem lesz kis munka…
*
Egy különösen kényes, már-már filozofikus távlatokat nyitó kérdés: az embercsempészek ügye. Mert addig rendben van, hogy az Európai Unió minden komolyan vehető (?) testülete határozatban szólít fel a migránsokból élő bűnbandák visszaszorítására. Játsszunk csak el a gondolattal: jövő kedd reggelre egy csapásra felszámoljuk az összes hálózatot. Ez esetben először is rém büszkék leszünk magunkra – Nobel-békedíj!, Nobel-békedíj! –, aztán arra leszünk figyelmesek, hogy hipp-hopp, visszaesett a menekültek száma.
De ha nem a határainkat ostromolják, s nem a Keleti pályaudvarnál, hanem kényelmes távolban maradnak, akkor már nincsenek is veszélyben? Csak onnantól hullatunk értük könnyeket nílusi krokodilus módjára, hogy látótávolságon belül vannak, és nap mint nap mutogatják őket a tévében? Hát nem arról volt szó, hogy az emberiség egyetlen közös család?
Természetesen ez nem jelenti azt, hogy afféle jószolgálati üzleti vállalkozóként kellene gondolni az embercsempészekre. De ha a cél az, hogy minél több üldözött eljusson a földi paradicsomnak tekintett Európába, és a Mennyország Tourist valahogy nem akar charterjáratokat indítani a válság sújtotta térségekbe menekültek százezreiért, akkor valami nagyon kényelmetlent kell gondolni a bűnbandákról. Vagy a migránsok befogadásának lázában égő Európáról.
*
Mindezek ellenére ne áltassuk magunkat: a népvándorlás megállíthatatlan – legfeljebb a nyomást mérsékelhetjük. Ezért egy célország, vagy belátható időn belül azzá váló állam hosszútávra tekintő kormánya már most azon gondolkodik, hogy milyen együttélési stratégiákat kínálhat fel az idegen kultúrából érkezőknek. Az Orbán-kormány menekültpolitikájáról, a fél világot magunkra haragító fellépéséről pedig sok mindent el lehet mondani. Nem tudni, kifejezett szándéka volt-e, mindenesetre a magyar miniszterelnök egyvalamit egész biztosan elért: azt, hogy a menekültek még jó darabig nem célországnak, legfeljebb átjáróháznak fogják tekinteni Magyarországot.
