„Ébred a város és fáradtan kúszik a metró.
Egy öltönyös úr csapkod, mert kizárta az ajtó.
Zsebórája svájci, de ideje nincsen,
Két csöves meg összeveszik a csikken.”
C. A. F. B.: Budapest (1997)

„Brutál tempóban fejlődik a város, erre jó példa a második otthonom, a Gozsdu udvar. A napokban, nosztalgiázás közben merült fel bennem, hogy régen miért nem gozsduztam, aztán leesett, hogy azért, mert három éve még nem is igazán létezett ez a helyszín ebben a funkciójában.”
Budapest arcai – Fluor Tomi (2014)

Mitől menő Budapest? Attól, hogy
 
áttetsző
steril
cool
konform
infantilis
ösztönmentes
bevállalós
passage
placc
(sky)teraszos
fine dining
parcellázott
kulináris
letölthető
megosztható
smart
korszerű
applikálható
kézműves
kísérletező
takeaway
instant
social
random

Metropolisz = metró + Police

Egyre inkább fel kell tennünk a kérdést, hogy lakhelyünk-e még a város, vagy csupán turisták vagyunk itt? Van-e még valami, ami a helyhez köt? Egyáltalán: léteznek-e még helyek? Vagy a távolsággal együtt a földrajzi különbségek és az ezek közötti határok is eltűntek? Érezhető-e a városban, hogy változnak az évszakok, múlik az idő? Használjuk-e az utcát? De ismét eggyel hátrébb kell lépnünk a kérdésfeltevésben, és megvizsgálni, hogy vannak-e még egyáltalán birtokba vehető utcák és olyan helyek, ahol találkozni lehet? Hagyunk-e nyomokat magunk után, vagy olyan környezetben élünk, ahol mindez lehetetlenné vált? Van-e városi tapasztalat, kalandos-e még a város? Nehéz a helyzetünk, ha olyan várost keresünk, amely otthonunk, s ennek megfelelően valóságos jeleket akarunk magunk mögött hagyni benne, s nem digitális adatokat.

A legfájdalmasabb mindenekelőtt az, hogy a városból eltűnt a kaland. A szervezettség és az átlátszóság fokának növekedésével egyenes arányban csökkent az ismeretlenség, a meglepetés és a váratlanság. Helyek helyett terek, helyzetek helyett egyszerű állapotok, események helyett puszta történések. Az unalmat márpedig nem űzheti el az erre kitalált szórakoztatóipar sem, amely a viselkedés konformizálásával fenyeget. Egyre nehezebb a város legendáinak nyomába eredni, márpedig mit ér egy város mítoszok nélkül? „A sötétséget és a homályt szertefoszlatta a mesterséges megvilágítás, az évszakokat eltörli a légkondicionálás. Az éjszaka és a nyár elveszíti vonzerejét, az alkony eltűnik” – olvashatjuk egy hatvan évvel ezelőtti szituacionista szövegben.

A csatornák csöveivel együtt új szabályokat is mindig lefektetnek, amelyek ellenzése nem jelent egyet az utcán hömpölygő szennyvíz visszasírásával. A ma lefektetett csatornákon digitális adatok áramlanak. A fejlődés mérlege röviden így hangzik: a vásárteret leváltja a betonsztráda, azt pedig a széles sávú internet.

A várost meghatározó körkörös alaprajzot átírta a modern nagyváros sugaras szerkezete, amelyet felváltott a metropolisz földrajzilag nem lokalizálható kibernetikai hálózata. A metropolisz vonalai, vektorrá egyesülő közlekedési-kommunikációs csatornái működési logikájuknál fogva szétbontanak, szeparált épületei és izolált funkciói társas elszigeteltséghez vezetnek. A metropolisz annyiban szeparáció, amennyiben az embereket minden korábbinál nagyobb számban koncentrálja és választja is el azonnal egymástól (TIQQUN: The Theory of Bloom. 1999).

A metropoliszt portálok, konzolok, interfészek, monitorok, terminálok és platformok jelenítik meg és tükrözik vissza, amelyek a maguk anyagtalanságának párját tökéletesen megtalálják a falak lebontásában, az átlátszó építőanyagok használatában és a homlokzatokat elfedő, videókat vetítő hirdetőfelületekben. A város régi földrajzi és történeti érvényességét eltörli a metropoliszt átható infokommunikáció, a digitális áramlás és a virtuális valóság. Pontosabban ezek azonnalisága és sebessége. Elkészült hát „a szervetlenül megszerkesztett sivár unalom fagyott világa” (Láthatatlan Bizottság: Az eljövendő felkelés. 2007). Síküveg „váltakozik” műkővel, a természet csupán „zöldfelület”, „környezet”, afféle organikus szőnyeg a bank bejárata előtt. Ez volna „az azonosság pokla” (Jean Baudrillard) nagyvárosi körülmények között.

A XXI. század elejei átlátszó, homogén metropolisz tereit már nem a gyártás/termelés, hanem a fogyasztás/látvány szervezi, így logikus, hogy a konok gyártelep helyén üvegfalú irodaházak épülnek. Ezzel persze nemcsak az anyaggal folytatott háború olajos–fémforgácsos emlékét törölték el, hanem egy kommunikáció által szervezetett, szilíciumból készült, konfliktusmentes közeggel is helyettesítették. Leomlottak a kémények, ledöntötték a falakat, betemették a lövészárkokat: a külváros ipartelepei már nem az indusztriális gépezet szürkésbarna kaszárnyáinak helyet adó különálló enklávék, hanem a tranzakciók sokaságát lebonyolító menedzser-hotelek, amelyek hibátlanul integrálódnak a metropolisz transzparens televényébe.

A metropoliszt olyan „nem-helyek” alkotják, mint az autópálya, a benzinkút, a repülőtér, a váróterem, a pláza vagy a parkoló (Marc Augé: Nem-helyek. 1992). Mi sem jellemzi jobban a metropoliszt és annak tipikus funkcióit, mint azok a várostól idegen belső városállamok, corpus separatumok, amit a lakópark és a bevásárlóközpont testesít meg. Külön falak között működnek és külön biztonsági praktikákkal vigyáznak rájuk, szemben a város hagyományos tereivel, a fórum és a vásártér leszármazottaival: az utcával és a térrel. Az elidegenítés és a szeparáció hordozói, amelyek egyszerre atomizálják a város térbeli szerkezetét és egyesülnek saját logikájuk szerint. A metropolisz nem kísértetváros, hanem városkísértet – az üzleti negyed a tőke nekropolisza, a bevásárlóutca a fogyasztás skanzenje.

Budapesttelenítés

A centrumot megtisztító és digitalizáló területszervezés együtt jár a korábbi funkciók elfelejtetésével, a történelmi emlékek eltörlésével, a „problémás környékek” elszigetelésével és határaik távolabb tolásával. A belvárosok semlegesítése nemcsak azért fontos, hogy az ott összpontosuló kereskedelmi, üzleti és informatikai tevékenység zavartalan legyen, hanem azért is, mert ennek a tevékenységnek éppen a neutralizálás felel meg. Míg az elővárosnak eleve nincs emlékezete, addig a belvárossal mindent elfelejtettek. Előbbi burok alatti illúzió, amit a széltől is óvni kell, utóbbi csupán a metropolisz díszlete.

Egy város csak annyiban van, amennyiben tükrözi a gyermekkort, az otthont, az elszalasztott lehetőségeket, a lehetséges örömöket, az értelmetlen érzelmet, egy elsüllyedt régi világot. Helyek kellenek. Nem miattuk élünk a városban, de nélkülük nehezebb lenne. Egy hely, ahonnan kinézve olvasod a Nagykörutat. Amelynek pultja a villamos sínek felé ad helyet. Néha elszalad egy-egy villamos, emberek néznek be az ablakon, vagy csak elsuhannak. Történetté lesz a bámulás, rád borul az este. A délután kapkodása az este titokzatosságának és a titok megéléséből fakadó intenzitásnak adja át a helyét. Bentről látod, ahogy a trolivezető a kanyarral küzd. Sikerül neki. Mindig sikerül.

Ma Budapesten a sterilizáció és a hangulattervező ipari multikulturalizmus jóvoltából ki kell írni a helyekre, hogy mi a rendeltetésük: social bar és public pub. Mintha egy bár eleve nem lenne social, és egy söröző eleve public. Míg egy bár sötét és rejtélyes, addig a social bar fehér, design és steril. Míg a söröző hangos, zajos, füstös és malátában úszik, addig a public pub kézműves, fóti és ízesített. Gyümölcsízben úszó maláta itt, rozéfröccs ott. Szívószállal. Ha nincs rozéfröccs, úgy limonádé vagy szörp. Málnás. Ott, a VII. kerületben, a hipszter–manager–jól értesült értelmiségiek belvárosi Beach House-ában.

Turisták vagyunk a saját városunkban. „I love Budapest” – injekcióz az új városmarketing. Parancsolják, hogy érezzük magunkat városunkat fülledtnek és lazának, mindennap találjunk rá egy még nem ismert kávézóra, reggelizőre, fedezzük fel azt, ami eddig is volt, de már lájkolható is, vagyis immáron a digitális szemmel látónak is észrevehető. Legyen a város light mood, legyen passzió a multikulturalizmus, fedezzük fel újra és újra, hogy holnap újra felfedezhetünk valamit. Zizegő áramlássá tere lett a város, amelynek már csak neve az, hogy Budapest.  

A VIII. kerület körúti kapujában borbár várja a Rákóczi téren azokat, akik csak odáig mennek, és a kerület ezen részére csak beszélgetést szerveznek. A hely nem hazudik: láthatóan azoknak hozták létre, akik az V. kerületben is borbárba járnak, akik máskor egyébként nem járnak a Rákóczi téren, akik a beljebb valót „dzsungelnek” hívják, akik szerint egy borbárral „végre megérkezett a kultúra” a VIII. kerületbe, de nem a nyolcadik kerületieknek. A borbár mindig kellemes zenéje és a beszélgetés fontossága elnyomja a történelmet, azt, hogy a szomszédságban egy ma még működő, de visszaszoruló vásárcsarnok van, hogy a nyolcvanas–kilencvenes években itt Cinóber adta-vette a rövid időre adott szerelmet, hogy itt élet volt, kemény, terhes, bűnös és szenvedélyes élet.

Budapest ma sok szempontból maga a csalárdság. Egy modernitását levetkőző város, amelynek posztmodernitása nem a meghaladott modernista Budapestből fakad, hanem csak egy felvett póz. Egyik este New York, másik este Berlin (Einfach Berlin), ha akarja, bajor sörfesztivál (Oktoberfest Budapest); ha kell, multikultit táncol, ha kell, mangalicafesztivált helyez a Szabadság térbe és térre, röfögő malacokkal szelfiző telefonhordókkal, megszüntetve ezzel a tér teljes autoritását, büszkeségét. Posztmodern helyett posztmoderneskedő.

Ma Budapestnek nem lehet hinni. Nem mond igazat. Nincsenek benne véletlenek, nem történik meg valami csak úgy. Nem az ellentmondások városa, hanem az ellentmondásokról tudomást nem vevő, steril történéseké. Budapest az egyetemes tőkecirkuláció világába sodródva elvesztette metafizikai megalapozottságát. Budapestet, különösen belvárosát, a képernyő, a digitálisan leszűkített tér és a technológiai idő azonnalisága határozza meg. „Eltűnt a transzcendentális bátorság, amely megteremtette a vesztett helyzetben sem csüggedő, mert önmagában káromkodva hívő önbizalmat” – írja valami hasonlóról Wilhelm Droste (A tanácstalanság metamorfózisai – Észrevételek Budapest aktuális formai válságáról. 1996). Ma Budapest nem magában hisz, hanem abban, amivé válhat, ha nem önmagát adja. Eldőlni látszik a konfliktus, amely a „versenyképes és kreatív város” önmaga elé állított elvárásai és a város történelmének szemantikai–kulturális–szociális tartalma között zajlik. Budapest egyre inkább kiágyazódik a budapesti történeti valóságból, vagyis saját teréből, külvárosa láthatatlanná és érdektelenné válik; látványos és tomboló belvárosa pedig már csak „egy negyed csupán, egy kerület a sok közül a láthatatlan világméretű metavárosban, amelynek »mindenütt van közepe, és sehol nincs kerülete« (Pascal). Virtuális hipercentrum, ahol a valóságos városok alkotják a perifériát” (Paul Virilio: Az információs bomba. 20002). Az európai metavárosok sorsa nem önkormányzatok és a részvételiség igézetében tobzódó fiatal aktivisták kezében van, hanem médiaszakemberek és egyéb információ-szolgáltatók kvalitásaitól függ.  

Hipszterbarokk

A technológia- és tőke-intenzív ágazatok megtelepedése láthatatlan, de azért érezhető határvonalat von az esetlennek, bénának, vagy egyenesen trének tartott városrészek és a menő, cool, felszabadult övezetek közé, ahol a végtelen innováció, a szüntelen kreativitás és az állandó fejlődés – egyébként rendkívül törékeny – miliője uralkodik. A város egykori vagy éppen megszületőben lévő konfliktusai kávéhabba fulladnak, az utcaköveket tofu-felfújt váltja fel. Mindezt akár szó szerint is vehetjük: a VII. kerületben például a „kockázatosnak”, „balesetveszélyesnek” és régimódinak tartott macskakövet „lecserélték a kor színvonalának megfelelőbb aszfaltburkolatra” (Erzsébetváros, 2014. július), a rekonstrukciós programokba bekapcsolt megújult terek vonzáskörzetébe pedig jó szívvel várják az új boltok leendő bérlőit. Ez történt a Madách tér és a Mikszáth tér esetében is: tér jellegük maradt, helyi jellegzetességük elveszett. Az új, hódító életérzést a sétányon takaró alatt kóstolgatott zsályabor és a papírpohárban elvihető, mézeskalács ízű latte képviseli.

Az emlékezetlenítés abszolutizálásának kiváló példája, hogy az egykori zsidó-negyedben kialakuló bulinegyed Kazinczy utcai fő tengelyét egy blog „sallangoktól mentes felszabadultsággal” jellemzi, a fogyasztás epicentrumául szolgáló Király utcai Gozsdu-udvart pedig így írja le: „Ez sokkal inkább egy kis München némi Lisszabonnal. És ennek a formátumnak direkt kedvez, hogy a lakások többsége máshol élő külföldi befektető kezében van: őket nem zavarja, ha késő estig hangoskodnak a vendégek, akik közül nagyon sok amúgy is az udvarban kialakított apartmanokban száll meg”. Új és fizetőképes emberek inváziója ez, amely a város sajátos helyszínének speciális karakterét önkényesen átalakítja. A hajdani gettó fala mellett jól öltözött német turisták isszák a tőlük importált sörüket, s egy kis enyhe kelet-európai romantika kedvéért szívesen fizetnek kétszeres árat érte. Aztán megjönnek a közeli pénzintézet középvezetői is, gondosan legombolt duplacápagalléros lila/rózsaszín ingekben, és hétköznapi sommelierként kortyolgatják rozéfröccsüket. Estefelé az egyik sarokban egy lánybúcsú résztvevői kérdezgetik egymástól izgatottan a wifi-kódot, a másikban legénybúcsúzók teszik ugyanezt. Budapesten elszántan gyakorolják a nyugati konzum-skanzenek mimézisét.

Ma Budapest nem a nagyváros differenciáltságát tükrözi, hanem a kerületek határainak eltűnését. A Belváros szíve projekt a belváros történelmietlenné tétele, a láthatatlan pénz és a bankkártyával megvásárolhatóság élménye. Az identitás- és brandzónák között nem fúj a szél, nincsenek rések a falon, nincsenek szétfújható terek; mindez nem más, mint egy tető nélküli intellektualizálgató pláza. Kazinczy utca a neved! Álérzelmi terek és hazug kollektivizmus, a helyről-helyre flangálás semmiségével. De ott vagy. Nem az a lényeg, mit és mennyit iszol, hanem hogy mértéktartóan igyál. Fogyassz, de tartózkodj a radikalizmustól, a radikálisoktól. Az igazi radikális te vagy, Petőfinek is így pöndörödött a bajsza. Milyen jól állt volna fölötte egy Buddy Holly szemüveg! Állítólag Segesvárnál nem a lóról esett le, hanem egy zöld fixi bringáról – dobod be a poént. Nagyon nevettek. Egyéniségek vagytok. Dekoltált férfipólódat rozéfröccsel pöccinted le. Rozéfröccs színű wififelhő alatt foursquare-elsz be. Most már mindenki tudja, hol vagy, és te is, hogy a többi ismerősnek becézett adatforgalom merre jár. Nem kell megmozdulnotok, már itt és ott vagytok egymásnak.

Eközben valaki a Klauzál téren lehúzza redőnyét. Valaki melletted így reagál a redőny zajára: „Nem is tudom, laknak-e a zsalugáterek mögött, vagy csak emlékeznek” (Szerb Antal). Nem tudod, hogy idézet, de kreatív – kreatív, igen, te is, én is, mindenki kreatív. Budapest neked életforma. Budapest vagyok – mondod. Being Budapest. Geek vagy, android módon felnevetsz, tetszel magadnak. Tetszel, mert nem hasonlítasz a tegnapi tenmagadra, nem ismersz rá a tegnapi fotódra. Két perce raktad fel, és máris egyre több a lájk. Vasárnap csinálsz ezekből (magadból) egy kollázst. Instant a hely, meg az idő is. Instant az én. Minden és semmi, minden vagy semmi helyett.

Innen nem messze Hunglish nyelven kiírt szavak fogadnak a Gozsdu-udvarban, jelek és jelentések, országok és ízek, zászlók és zenék egymásra pakolva. A Gozsduban minden oké, minden színes, mindenki jól néz ki. Főleg te. Minden puha és lágy – PayPass-határozottság. A Gozsdu-udvarban felhők felett jársz – itt nem is lehet másképp, wififelhő alatt – itt nem is lehetne másként. Túl az óriáskeréken (beszédes a neve: Sziget Eye), a Deák téren, borbár hívogat. Izomból szagolod a bort, jó itt. A közelben gasztroterasz. Gasztroplacc. Rendelsz. Alkotás a tányér, eat or art, de jó ez az egész.

Semmi nem jellemzi jobban az átalakulások irányát és természetét, mint hogy a Kazinczy utcai egykori Elektrotechnikai Múzeum helyén megnyílt a legújabb, a romkocsma-kultúrát már utánozni sem kívánó Tesla nevű exkluzív szórakozóhely. A „high end vendéglátás” tipikus példáját jelentő helyen dupla beengedés működik, leülni szándékosan nem lehet mire, kötelező a ruhatár és természetesen van dress code. Így lesz az indusztrializmusnak már csak emléket állító ipari mauzóleumból a felületesség gyújtópontja. Ez volna a belvárosi Hajógyári sziget, a bezárt Dokk félhipszter V. kerületi utódja. Hazudtok mind.

Ma Budapest nem vesz tudomást arról, hogy a város fejlődése összefügg a historizmussal, hogy a médiumok által uralt software-építészet a város (le)programozását eredményezi – Budapest budapesttelenítését. Ez a szemlélet nem Józsefvárosban, Erzsébetvárosban vagy a Franzstadt utáni Ferencvárosban gondolkodik, hanem egy nyitott, fincsiskedő, fogyasztásbarát miliőben, amelyben élni nem élet, hanem élmény. Pár év, és egy bárhol fellelhető, előállítható, megtervezhető tőkefelhő lesz történelmi helyükön, és elrejtenek mindent, mi nem pakolható fel a Facebookra.

Szerb Antal (Budapesti útikalauz Marslakók számára. 1935) a Vár bástyasétányáról keserűen jegyezte meg, hogy „ezt is lebonthatták volna, mint a Tabánt, mert ez is szép”. Szerinte a hajdan falusias Újlipótvárosban vannak „a leglaposabb modern paloták”, és a városnegyedben most már „minden modern és egyszerű és tárgyilagos és egyforma”. Mindezzel szemben a diákok által lakott Józsefváros és a munkások által mozgásban tartott Újpest jelenti a másságot, az eltérőt, a nem-racionalizáltat, talán a nem ellenőrzöttet is. Újpest – írja – „a túlsó part… Buda a túlsó part, de az igazi túlsóság mégis Újpest”. Ezt a túlsóságot kell radikálisan feléleszteni. Hogy ismét legyenek helyeink és közös titkaink.

***

A szöveg részleteket közöl a szerzők Ki! című, a L’Harmattan Kiadónál április elején megjelenő könyvéből.

A kötet bemutatójára 2015. április 15-én kerül sor a Kossuth Klubban 17 órakor (Bp. 1088, Múzeum utca 7.).