Úgy tűnik, tényleg a hatalom az egyik legdurvább drog a világon.

És ha az ember egy kicsit nem figyel oda, akkor hipp-hopp, egyik napról a másikra az antikolonista értelmiségiből Dél-Kelet Ázsia retegett mészárosa lesz, vagy egy keresztény misszionárius unoka is megalapíthatja kicsiny bolygónk legsötétebb diktatúráját, vagy az elnyomással bátran szembeszálló jezsuita diákból is lehet egy agg karibi csirkefogó. De persze nem kell olyan messzire menni, ha szent eszmék őszinte hirdetőit diktátorokként akarjuk viszontlátni. Republikánus kis korzikai katonából is lehet önkényúr, de az sincs biztonságban, aki szabadság és a függetlenség jelszavával kampányol egy észak-afrikai országban. A hatalom drogja gyorsan hat, a paranoia lesz a döntések szervezője, az önirónia nevét is elfelejtik. Mindenki gyanús lesz, és miközben a félelem lesz a legfontosabb támasza a rendszernek, a gyerekkori jó barátokból vágóhídra való gyűlölt ellenség lesz.

Kevesen mennek át a tű fokán. A hatalom drogja független tértől és időtől, néptől és ideológiától. Ebben sem a kommunisták voltak az elsők és nem is ők az utolsók.

Aztán van egy másik, hasonló, örök történet. A művészről és a hiúságról. Azokról az emberekről, akik alkut kötnek az ördöggel; egy tál lencséért, egy kézfogásért, tapsért, villáért, hírnévért vagy néhány díszes kitüntetésért.

Ha az ember ügyes vagy éppen ügyetlen, jó eséllyel elkerüli ezeket a sorsfordítókat és nem kell szembenéznie a hatalom súlyával vagy nem kényszeríti vállalhatatlan kompromisszumokba saját telhetetlen egója.

Amikor néhány évvel ezelőtt belevágtunk a Cinema Inferno című film elkészítésébe, ez két kérdés izgatott.  A hatalom drogja és a művészek hiúsága.

1949-re a szovjet fegyverek Rákosit Magyarország mindenható urává tettek, neki szólt az ének, neki zúgott a taps. De ahelyett, hogy kicsit hátradőlt volna, megnézve, mennyit ér a tartomány, ő inkább klasszikus diktátorokhoz méltó paranoiás ámokfutásba kezdett. Ennek a sötét korszaknak a felütése volt a Rajk-per.

Ez azért volt különleges, mert a fasiszta, a náci, a demokrata ellenségek elfogytával, egy monstre nagy nemzetközi perben Rákosi saját eszme- és harcostársát, kormányának tagját, a mozgalom feddhetetlen szószolóját küldte vesztőhelyre. Vasárnap még mosolyogva ígérte meg a balatonaligai kormányüdülőben, hogy csütörtökön a feleségével elmennek babanézőbe a Rajkékhoz, hogy aztán másnap Péter Gáborék az újszülött kiságya mellől vigyék el az apát meg az anyát. Hogy azzal a Kádárral rugdostassa meg, aki korábban jó barátja volt, és hogy a kommunista hatalomátvétel első évében ne csak azt nyelesse le az országgal, hogy szeretni kell a kommunistákat, hanem azt is, hogy nagyon nem mindegy, azok közül is kiket. Mindezt csak azért, hogy ő legyen az egyetlen, a megkérdőjelezhetetlen. Sztálin leghűségesebb tanítványa.

Ez még nem az a sutyiban ölős időszak volt. Ekkor még nem egy mínuszos hírben írta meg a Népszabadság, hogy kivégeztek egy miniszterelnököt. Ekkor még reflektorok előtt, nemzetközi tudósítók mikrofonjainak erdejében, a Munkások Templomában élő közvetítésben leplezték le a nép hatalom gonosz ellenségét, azt az embert, aki néhány napja még a mozgalom ünnepelt sztárja volt. Ez ma sem lenne kis feladat. Akkor sem volt az. A propagandának szüksége volt újságírókra, rádiósokra és filmesekre. Mert ország-világ előtt be kellett mutatni, ahogy a mozgalom sztárja töredelmesen bevallja bűneit, saját fejére méltó ítéletet követel és utolsó szavaival élteti Sztálint és Rákosit. És azt is látnia kellett ország-világnak, ahogy hóhér a nyakukba akasztja a kötelet. És a halál, az élet legintimebb pillanata is fontos volt a propagandának.

Mi járhatott közben Rákosi fejében, miközben élete legnagyobb színházi darabját rendezte? Kik mozgatták a propaganda gépezetét? Milyen perverz vágy vezérelte a megrendelőket, hogy az áldozatok halálát is látni akarták? Kik álltak a kamera mögött, mit gondoltak akkor és mit kaptak később jutalmul? Kinek a parancsára nem mutathatta be Rákosi a Rajkról készült filmet? Ki volt az, aki később máglyát rakatott a Rajk-per minden dokumentumának? És végül maradt, maradhatott-e még valami?

A Cinema Inferno című filmben, amelyet a Médiatanács Magyar Média Mecenatúra programja támogatott, ezekre a kérdésekre kerestük a választ. Ijesztő fintora a sorsnak, hogy amikor belekezdtünk a forgatásba, akkor elképzelhetetlen volt, hogy valakik felveszik saját áldozatuk halálát és azt propagandacélra használják. Ma már megszokott hír, ha kikerül egy-egy aktuális kivégzéses videó a youtube-ra.

Úgy tűnik, nem változtunk. Csak a kamerák lettek jobbak. 

Ma, csütörtök este 19 órakor a budapesti Urániában lesz a film bemutatója.