Nem, én nem vagyok fanatikus Hobo-rajongó. Soha nem éreztem magamat se számkivetett fekete báránynak, se külvárosi kopasz kutyának, se okkal vagy ok nélkül lázadónak. Jim Morrisont, Ginsberget és a Rolling Stones-t sem Hobón keresztül fedeztem fel. És nem jártam soha vallásos áhítattal Hobo koncertjeire és estjeire. De tisztelem a fazont azért, amit végigcsinált az elmúlt hosszú évtizedekben. Nélküle a magyar rock, a popkultúra, a kortárs kultúra nem lenne az, ami.

Hobo ma hetvenéves: mint tudjuk, kommunista partizánparancsnok-politikus fiaként, Budapest szovjetek általi elfoglalásának és Drezda britek és amerikaiak általi terrorbombázásának napján született. Bele a mocskos huszadik század legsötétebb közepébe. Hogy aztán élete és pályafutása arról szóljon, hogy minden őt körülvevő tényező és körülmény ellenére legyőzze a neki és nekünk adatott huszadik századot és mégis megtalálja magának a szabadságot.

Sikerült neki.

Amiért Hobónak örökre hálás vagyok, az a Nem lehet két hazád, melynek pár egyszerű sora és klipje a legerősebb magyar közéleti-művészeti alkotásokkal vetekedő módon mutatja be, milyen is volt az elmúlt vagy száz évben magyarnak és szabadnak, szabad magyarnak lenni. Úgy, hogy közben tudjuk: nem lehet két hazánk.

 Nem lehet két hazád

Mindenemet eldobnám,
Nevem megváltoztatnám,
Megtagadnám, aki voltam,
Hogy megtaláljam nyugalmam.

Lennék kispolgár boldogan,
Bárhol, ahol béke van,
Lennék köztük én az átlag,
Kinek az emberi jogok járnak.

Menj vissza vándor,
Nem lehet két hazád!

Bújtam, amikor mindenki vonult,
Adtam, amikor mindenki koldult,
Röhögtek mindenen, én sírtam,
Ha nem volt kinek, akkor is írtam.

Vesztes lettem, hiába győztem
Senki mellettem, senki mögöttem
Állok az úton, Rád gondolok
Tudom, a szabadság magányos dolog

Menj vissza vándor,
Nem lehet két hazád!