Rendszerváltó tüntetés, 1988 (Fortepan)

1989 októbere a köztársaság kikiáltásával a rendszerváltás legsűrűbb időszaka volt, most 25 éve. De mi volt a rendszerváltás? Mi történt velünk akkor és azóta? Erről kérdeztünk magyar véleményformálókat, publicistákat Velünk élő rendszerváltás sorozatunkban.

*

Szilánkokat szedegetve

Mike Károly közgazdász, egyetemi oktató írása.

„Minden önmagával meghasonlott ország elpusztul, és ház házra omlik.” (Lk 11,17)

A rendszerváltás bevezette a népképviseleti többség uralmát, de nem teremtette meg azt a jóindulatot és bizalmat a jövőbeli többségek és kisebbségek között, amelynek hiányában a többségi elv előbb-utóbb az ország romlásához vezet. Ezt talán nem is várhattuk el tőle.

Míg a formális játékszabályokat viszonylag könnyű megváltoztatni, a tetszetős külföldi mintákat importálni; a bizalomhoz vezető saját, egyéni útját minden politikai közösségnek magának kell meglelnie kemény és hosszadalmas munkával. A „kétharmad” létrejötte hasonló reakció volt a bizalomhiányra, mint a II. világháború után a nyugat-európai országok stabil, integratív „néppárti” többségei. Az erős többség azonban csak akkor lehet a bizalom alapja, ha érvényesül a hatalomkorlátozás és a szubszidiaritás elve. Ellenkező esetben csak mélyíti a bizalomhiányt. Ezt megelőzni, s a bizalomépítés útján elindulni a szellemi élet és a politika elsőrendű feladata.

*

A többségi elv veszélyei

Kevés kockázatosabb politikai eszme van annál, mint hogy egy közösség dolgait többségi döntéssel kell intézni. Csak aki az emberi gyarlóságot vakon tagadja, gondolhatja, hogy a többség mindig jót akar a kisebbségnek, vagy tudja egyáltalán, mi válna a saját javára. Ugyanígy nincs okunk feltételezni, hogy olyan képviselőket választ magának, akik a többség vagy a kisebbség javát szolgáló döntéseket hoznának. A többségi döntés semmire sem garancia. Nem biztosítéka a szabadságnak, s nem gátja a zsarnokságnak sem. Sőt kifejezetten kedvezhet is az utóbbinak, ha önmagára hivatkozva lebontja a hatalom többi korlátját. A kisebbségi léttel járó kiszolgáltatottság félelmet és gyűlöletet szülhet, ami anarchiához vagy belviszályhoz vezethet. Csak súlyos történelmi amnézia feledtetheti velünk, hogy az „első modern demokráciában”, az Egyesült Államokban csak egy elképesztően véres polgárháború árán tudott megszilárdulni a többségi elv. Időben és térben közelebb pedig emlékezhetünk nem egy ma mintaként állított nyugat-európai ország tapasztalatára: a spanyolok testvérharcára, a weimari Németország összeomlására vagy a két világháború közötti Franciaország nem szűnő belső instabilitására.

Nem hihetünk tehát azoknak, akik az elmúlt fél évszázad nyugat-európai mintáira mutatva azt állítják, hogy a többségi elv mintegy természetes, harmonikus kiegészítője, velejárója a joguralomnak, a politikai és polgári szabadságjogoknak. Valójában az utóbbiak olyan alkotmányos elvek, amelyek célja éppen az, hogy korlátok közé szorítsák a képviseleti többséget, megakadályozzák, hogy annak pőre akarata érvényesüljön. Nyugat-Európában a II. világháborút követő évtizedek sok helyütt arról szóltak, hogy a többséget korlátozó elvek és az őket érvényesítő intézmények megszilárduljanak. Ez általában valamely stabil, integratív, „néppárti” többség regnálása mellett ment végbe. A bizalom és egyetértés olyan tág köre jött létre, amely kordában tartotta a többségi elvből fakadó potenciális konfliktusok kiéleződését. Az alkotmányos korlátok és a stabil többség feltétele volt annak, hogy fokozatosan kiépüljön a bizalom a politikai irányzatok szélesebb spektruma, a kormányzó és ellenzéki pártok között, s a politikai közösség felkészüljön arra, hogy elbírja a politikai oldalak váltójátékát, az egymással szemben álló többségek váltakozását. Az út sehol sem volt rövid. De Gaulle 1968-ban mondott le elnöki tisztéről, a német szociáldemokraták ’69-ben kerültek először hatalomra, a svéd szocdem párt 1976-ig volt hatalmon, Olaszországnak először 1981-ben lett nem kereszténydemokrata miniszterelnöke, az osztrák Proporz rendszere, amely a politikai pozíciókat szavazatarányosan osztotta szét, csak a ’90-es években ingott meg.

*

A magyar demokrácia megkésettsége

Ma úgy tűnik, a rendszerváltás csalfa ígérete volt, hogy lerövidíthetjük a nyugat-európai országok által megtett utat, megúszhatjuk a demokráciát anélkül, hogy számot vetnénk a közösséget bénító rosszindulattal és bizalmatlansággal, s sziszifuszi munkával legyőznénk e démonokat. Mintánknak 1990-ben az akkori Nyugat-Európát vettük, ahol immár (és még?) lehetővé vált ellenzék és kormánypártok rugalmas helycseréje. Miközben a politikai közösségünk kihívásai inkább hasonlítottak ezeknek az országoknak negyven évvel korábbi kihívásaira. S ebből a szempontból ma is helyesebb megkésett Nyugatnak látni magunkat, mint „Balkánnak”, „Keletnek” vagy bármi másnak.

Ha felidézzük a kisgazdapárt 1945-ös választási eredményeit, talán nem tévedünk nagyot, hogy a közel hatvan százalékos többség a német, olasz vagy osztrák mintához hasonló néppárti stabilitás ígéretét hordozta. Mindebből persze semmi sem lett, a kommunizmus évtizedei alatt elfedett törésvonalakról pedig 1989 után gyorsan kiderült, hogy nem hegedtek be, hanem inkább elgennyesedtek. Sőt elképesztő módon nem egyszer úgy érezhettük, mintha még mindig az I. világháború utáni traumában szilánkokra hullott bizalom darabjait szedegetnénk (lásd Rakovszky Zsuzsa azonos című nagyregényét). Bárhogyan is vélekedünk a régi sebek mélységéről, aligha tagadható, hogy az ország régi és új elitjében sokan sokat tettek azért, hogy e sebek ne hegedjenek.

Az évek haladtával a jóindulat és a bizalom a politikai jobb- és baloldal között, ha lehet, még tovább gyengült (e folyamatot 2004-ig némiképp az EU-csatlakozás közös nemzeti célja tartóztatta). Új helyzetet a Fidesz kétharmados győzelme jelentett 2010-ban, a baloldal drámai népszerűségvesztését követően. A Fidesz máig stabilan magas támogatottsága alapján mondhatjuk, hogy megnyílt az esély egy középtávon stabil, integratív többség létrehozására. Látszólag anakronisztikusan – de a fentiekből talán érthető, hogy korántsem indokolatlanul – visszhangozva nem egy nyugat-európai ország II. világháború utáni politikai pályáját.

*

A kétharmad színe és visszája

A Fidesz képes volt jelentős új szavazói csoportokat megnyerni magának a régiek megtartása mellett. A polgárok széles köreinek bizalmát tudta elnyerni, s egy objektíve nehéz gazdasági időszakban meg is őrizni. Hívei és ellenfelei közül is sokan látják úgy, hogy képes volt közösséget építeni. A „centrális erőtér” pártstratégiája egyszerre célozta a politikai ellenfelek tartós marginalizálását, s ezzel a politikai közösséget őrlő politikai váltójáték kiiktatását, valamint a néppárti keretek olyan tágra tárását, hogy közöttük a különböző értékrendű és érdekű társadalmi csoportok nagyon széles köre elférjen.

Mindennek azonban nagy ára volt: az a stratégia, amellyel a Fidesz elnyerte a „kétharmad” bizalmát, egyúttal jelentős gátja is a jóindulat és a bizalom továbbépítésének. A 2002 és 2010 közötti időszakban a Fidesz tudatosan oldozta el magát a német-francia típusú kereszténydemokrata, polgári ideológiától, s tudatosan mosta el, mit is gondol a társadalom jó, kívánatos rendjéről (erről részletesebben lásd írásomat a Kommentár 2014/3. számában). Ezt szükségesnek ítélte ahhoz, hogy a „kádári kisember” szavazókat elhódítsa a baloldaltól. Enélkül a „kétharmad” valószínűleg nem lett volna lehetséges

A 2010-es elsöprő győzelemhez szükséges, a politikai taktika szempontjából érthető eszmei kiüresedést a Fidesz vezette jobboldalnak máig nem sikerült felszámolnia. Nem folytak le, sőt igazán meg sem indultak az ehhez szükséges belső párbeszédek, viták. Az új, nagy többséget nem a jó rendről vallott közös elképzelések tartják össze. A 2014-es program nélküli kampányok jól mutatják a helyzet fonákságát: „Bízzon a Fideszben” – és ne kérdezzen semmit! Az a tény, hogy ezt az ajánlatot rengeteg olyan polgár is elfogadta, akinek nagyon is lenne kérdése és véleménye a közéletről, azt jelzi, hogy nem egyszerűen, sőt – megkockáztatom – nem elsősorban arról van szó, hogy az ország elégedetlenkedésre egyébként oly hajlamos népe hirtelen birkanyájjá változott volna. Talán inkább annak a jele, hogy nem bíznak abban, hogy az eszmei vita kinyitható, a jó renddel kapcsolatos kényes kérdések feltevése és megválaszolása nem feszíti szét a létrejött többséget. Létezik a bizalom „vertikálisan” a párt vezetése és a szavazói között, de hiányzik „horizontálisan” a többséget alkotó társadalmi csoportok között.

*

A szubszidiaritás, mint a bizalom alapja

Túl lehet-e lépni ezen a helyzeten? Felválthatja-e a hallgatás és a kérdezés nélküli bizalom konszenzusát a többségen belül a termékeny párbeszéd és vita konszenzusa? Ennek egyik feltétele, hogy ha homályosan is, de körvonalazódjon valamilyen vízió az ország jövőjéről. Ha ismét felidézzük a II. világháború utáni német, olasz vagy francia politika pályáját, észre kell vennünk azt is, hogy e vízió nem lehet tetszőleges.

A politikai közösség megnyugvásához, a jóindulat és bizalom kiépüléséhez elengedhetetlen, hogy a népképviseleti kormányzat hathatós korlátoknak vesse alá magát. Ez az említett országokban nem utolsósorban a Katolikus Egyház  társadalmi tanítására alapozva történt, amelynek az európai kereszténység évszázados politikai-társadalmi tapasztalatait összefoglaló egyik kulcsfogalma a szubszidiaritás. Eszerint „amit az egyes egyének saját kezdeményezésükre és önerejükből véghez tudnak vinni, azt a hatáskörükből kivenni és a közösségre bízni tilos; éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes megvalósítani, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulás feladatául rendelni igazságtalanság, ami súlyos károkkal jár, és felforgatja a társadalom helyes rendjét. Mivel minden társadalmi tevékenység természeténél fogva arra van rendelve, hogy segítse (szubszidiálja) a társadalmi test alkotóelemeit, ne pedig elpusztítsa vagy bekebelezze őket” (Quadragesimo Anno 79). Ahhoz, hogy ez az elv érvényesülni tudjon, a kormányzatnak hathatós alkotmányos korlátok révén hitelesen el kell köteleződnie amellett, hogy tiszteletben tartja a családok, a vallási, tudományos, civil közösségek és gazdasági vállalkozások autonómiáját, továbbá egy kiszámítható, igazságos és hatékony jogrend fenntartásával segíti őket.

A „kétharmad” ezzel éppen ellentétes irányú változást hozott: a parlamenti kormányzat hatáskörének növelését és feljogosítását a társadalmi játékszabályok, a jogrend felülírására a népképviselet által legitimált céljai érdekében. Márpedig a szubszidiaritást támogató, erős alkotmányos korlátok eminens feltételét képezik annak, hogy az eltérő értékrendű és érdekű társadalmi csoportok között kialakuljon a bizalom. Ha a kormányzat bármit megtehet, amit egy éppen aktuális többség támogat, akkor a polgároknak mindig résen kell lenniük, hogy kinek az akarata érvényesül, jó eséllyel az ő rovására. Ha a kormányzatot nem köti a „joguralom”, azaz nem köteles generális, mindenkire egyformán érvényes szabályokat hozni, hanem egyedi döntésekkel szabadon oszthat újra vagyont, státuszt, hatalmat, akkor aligha zárhatók le a csoportok közötti ellenségeskedések, aligha terelhető a közösség aktivitása a konfliktusoktól az együttműködés felé. Ha a kormányzat széleskörűen beavatkozhat a társadalom mindennapi életébe, magára vállalva milliónyi személyes és kisközösségi probléma megoldását, akkor aligha juthatunk megegyezésre a beavatkozások kívánatos irányairól, módjairól. A népképviseleti kormányzás elvének tiszta érvényesülése erős kormányzatot talán létrehozhat, erős, a belső szabadság és bizalom talapzatán álló közösséget azonban biztosan nem.

Annak megválaszolása, hogy milyen országot akarunk, továbbá annak elfogadása, hogy az utóbbi kérdésre adott válasz fontos eleme a kormányzat jogainak és korlátainak meghatározása, elengedhetetlen ahhoz is, hogy a bizalom köreit a kormánypárti többségen túlra is elérjenek. A „kétharmadon” belüli – mint láttuk: töredékes – bizalom ára volt a „posztkommunista elittel” szembeni bizalmatlanság felfokozása. De bármit is gondoljunk választott politikai képviselőikről, világos, hogy a társadalomnak vannak jelentős csoportjai, akik értetlenséggel, félelemmel – és nem egyszer gyűlölettel – tekintenek a kormánypártra és támogatóikra. Bizalom ügyében persze, ahogy mondani szokás, kettőn áll a vásár. De senki nem feledheti, hogy a mottóul választott mondathoz Jézus hozzátette: Belzebubbal nem lehet ördögöt űzni. Rosszindulattal rosszindulatot, bizalmatlansággal bizalmatlanságot kiűzni nem lehet egyetlen politikai közösségből sem.

*

Mi áll előttünk?

Ahhoz, hogy a Fidesz-többség beteljesítse azt a potenciálját, hogy megteremtse a valódi bizalom légkörét, meg kellene tudnia állni a szubszidiaritástól elfelé vezető úton, és vissza kellene fordulnia rajta. De képes-e egy párt leváltani sikeres ideológiáját és hatékony stratégiáját? Érkeznek-e erős választói impulzusok, és felnő-e olyan veszélyes politikai ellenfél, amely ilyen irányú váltásra kényszeríti? S ha nem, megjelenik-e alternatív párt, amely többséget tud szerezni a szubszidiaritás alapján álló programjához? Ki tudja?

De fontosabb, hogy bármely kormányzatot a „helyére tenni”, a szubszidiaritás elvét kikényszeríteni végül is csak az egyén és a kormányzat közötti – Tocqueville kifejezésével – „köztes intézmények”, tudják: klubok és társaságok, egyházi, tudományos és kulturális közösségek, szakmai szervezetek és hivatásrendek, piaci és nonprofit vállalkozások. És talán mindenekelőtt azok az autonóm szellemi műhelyek, amelyek a többi intézményt és közvetve a politikai cselekvést is orientálják.

E közösségek öntudatos  megerősödése nélkül tartós politikai irányváltás nem várható. Hogy ezt jól tudjuk, és sokan már a rendszerváltáskor is mondták? Meglehet, de az elmúlt évek folyamatos közéleti izgalmai közepette mégis mintha elfelejtettük volna.