A PLT cikkére reflektáló, Mi lesz veled, fiatal középosztály? című cikkünk sok visszajelzést, nagy visszhangot kapott. Úgy döntöttünk: vitát, párbeszédet, beszélgetést indítunk a témáról egy cikksorozat formájában, amire elsősorban magukat megszólítottnak érző olvasóink írásait vártuk. Az eddig megjelent írásokat itt olvashatják.

Olvasónk, londonbanlandoltam írása.

*

Keret és tartalom – bevonulás a magyar közéletbe

Sokat gondolkodtam, hogy megírjam-e ezt a cikket. Gondolom, minden eddig megszólalót inspirálta az a lehetőség, hogy kifejtsék kicsit a véleményüket a mai magyar helyzetről, a mai magyar politikáról, s ez velem sincs másképp. A lutoni reptéren a budapesti gépre várva úgy érzem, hogy eléggé szimbolikus helyen vagyok. Annak ellenére, hogy az eddig elhangzottak a „fiatal magyar középosztály” témában alkotott véleményemet nagyjából lefedik, mégis úgy érzem, hogy maradt néhány kiegészíteni való. Magamat a meglehetősen fiatal magyar középosztály részének tartom. Egy hónapon belül fogom megszerezni első diplomámat (semmi csúszás, három év, kézcsók) egy relatíve jó nevű ill. jól rangsorolt egyetemen Londonban, s reményeim szerint hamarosan elkezdek dolgozni. Így, ha korban még talán határhelyzetben is vagyok, remélem, hogy hamarosan önerőből is meg fogom tudni teremteni a középosztályi léthez szükséges föltételeket.

Miután magyar viszonyokat nézünk, itt hozzátenném, hogy – legalábbis véleményem szerint – kétféle középosztály van ma Magyarországon, aminek jó esetben teljesen le kellene fednie egymást, nálunk azonban talán nincs ez így mindig: ez pedig az anyagi és az intellektuális középosztály. Oktatásom alapján (jó nevű budapesti gimnázium, kitűnő érettségi négy emelt szintűvel, OKTV helyezés, utána londoni egyetem, tanulmányi eredményeim alapján ösztöndíjjal megtámogatva) remélem, hogy kvalifikálom magam az utóbbi csoportba (bár tisztában vagyok temérdek hiányosságommal), s ezekre a forrásokra építve remélem ki tudom egészíteni ezt az anyagi biztonság megteremtésével. Itt ezalatt azt értem, hogy jövendő munkámmal tudok megtakarítani, tehát ha beüt a krach, nem megyek rögvest csődbe, hanem legalább egy-két hétig-hónapig el tudok evickélni.

Ennyit a Fiatal Középosztály-klubtagságom esélyeiről. Nézzük most a kivonulást.

A helyzet az, hogy érettségi után leléptem Londonba, egyetemre. Első munkahelyemet itt tervezem elkezdeni. E döntéseim okai a következők:

(1) Itt többet lehet tanulni. Nem feltétlenül azért, mert itt jobb az egyetem, hanem azért, mert egy más rendszert ismer meg az ember. Banális ezt elmondani, de el kell. Persze mennyiségre az otthoni egyetemek valószínűleg jobbak (mindig el kell mosolyodnom, hogy vegyészhallgató ismerősöm több közgázt tanult, mint én menedzsment szakos diákként, vagy hogy a BME-n tudomásom szerint Total Quality Managementet is oktatnak például, amit mi szinte csak említés szintjén tanultunk...). Innen nézve azt érzem, hogy egyik sem jobb mindenben a másiknál, szerintem például Londonban kezdünk átesni a ló túlsó oldalára, de ettől még másféle tudást kap az ember itt, mint otthon, nyelvtudással, másfajta gondolkodásmóddal kiegészülve.

(2) Munkahelyre vonatkozólag ugyanezt gondolom. Más, adott esetben több tudást kaphat itt egy ember. És nem feltétlenül azért, mert Anglia egy szuper hely és kolbászból van a kerítés, hanem például azért, mert mások a méretek – meg, tegyük hozzá, hogy Anglia egy töretlen organikus fejlődésen ment keresztül az utóbbi majd’ fél évezredben, míg mi, magyarok nem tudjuk egy kezünkön összeszámolni a hazánkban ill. annak területén lezajlott háborúkat, forradalmakat, megszállásokat.

(3) Itt több pénzt lehet keresni. Mint említettem, eléggé fiatal vagyok és ez éppen ezért számít. Még ha a fizetésem ugyanakkora százalékát tudom is csak félrerakni itt, mint otthon, az otthoni viszonylatban az árszint különbsége miatt sokkal többet ér.

Én mégis hazamegyek. Mert én egyszer sem úgy ültem föl a repülőre, hogy viszlát, te lepra ország, utoljára láttuk egymást. Amikor valaki ilyen fölkiáltással hagyja el az országot, két kérdés merül föl bennem:

(1) Vajon a sikeresnek nevezett országok mindig azok voltak, vagy erőfeszítést tettek azért, hogy sikeresek legyenek?

(2) Vajon a mai Magyarország történetének legkiszolgáltatottabb időszakát éli? Vajon hova juttatott volna minket ez a drámakirálynőség mondjuk a török megszállás alatt vagy a 20. század bármelyik szakaszában? Amikor ezeket a nyígásokat hallom, mindig a First World Problems mém jut eszembe.

Persze ezek költői kérdések. Azt mondom, hogy ilyen szempontból igenis vonuljon ki mindenki, lásson világot, tanuljon, keressen pénzt, de sohase keserű indokból. Mert ha valamire otthon szükség volna, az egy kis szusszanás, éghajlatváltozás, tanulás. És még ha valaki kint is marad mindezek után, hogyha jó hozzáállással teszi ezt, az irtózatosan nagy tőkéje lehet az országnak – mert ha rajtuk keresztül ismernek minket külföldön (bárhol), akkor más országok polgárai nyitottabbak lesznek a magyarországi termékek vásárlására, nyaralásra vagy akár befektetésre is.

Térjünk át a kivonulás részre. Azt hiszem, az előbbi két szónoki kérdésem választ ad a kivonulás kérdésére is. Én politika iránt érdeklődőnek, gátlástalan hírfogyasztónak tartom magamat, s vannak olyan barátaim-ismerőseim, akikkel kifejezetten hasonló témák megvitatása szokott lenni az egyik fő programunk. Viszont látni kell, hogy hol a határ. Nemrég egy kerti sütögetésen vettem részt otthon – olyanok társaságában, akik a fönti körülírás-kezdemény alapján beletartoznak a fiatal magyar középosztályba. És ami nagyon jó volt ebben a sütögetésben, hogy ott voltunk, nem csináltunk semmi különöset, csak jól éreztük magunkat. Szerintem ez a politika avagy közélet: a közösség élete. Hogy egy közösség megszervezi magát, hogy tagjai találkoznak, megosztják problémáikat, gondjaikat, de örömeiket, ötleteiket, idióta történeteiket is.

Úgy érzem, hogy kicsit túl komolyan vesszük magunkat. Úgy, hogy csak időszakosan (bár gyakran) járok haza, látom, hogy van változás, még ha olykor lassú is. Lakhelyem, Óbuda, élen jár ebben, hogy egy kis lokálpatriotizmus szőjek szövegembe. És szerintem ez így van jól. Ha mindenki csak végzi a dolgát és nem másra mutogat, rögtön jobb lesz minden. Nem kell megváltó terv, nem kell szupererő.

Magyarországon mindenki a kerettől (törvényhozás) vár mindent, elfeledkezve arról, hogy mi töltjük meg ezt a keretet. Ahogy, azt hiszem, Sólyom László mondta: jó alkotmánnyal is lehet rossz egy ország, és rosszal is lehet jó.

Én még nem dolgoztam/vállalkoztam Magyarországon, de a cikksorozat egyik írója által belinkelt Fertő tavi étterem példaértékű lehet azoknak is, akik nehezen jutnak egyről a kettőre: menni kell, tenni kell, rendületlenül. Ha a pénztáros bunkó, köszönj attól még szépen, legyél udvarias. Állj jobbra a mozgólépcsőn. Add át a helyed. Mosolyogj rá az eladólányra a pékségben. Igyál meg egy sört a haverokkal és röhögjetek egy jót. Ennyire egyszerűek egy jobb országot létrehozásának az első lépései.

Most lassan indulok haza, hétvégére, egy esküvőre. És nagyon jól fogom érezni magam a közösségemben. Nem ki, hanem bevonulok a magyar közéletbe, mert az alulról épül. A nagypolitika, a törvényhozás csak keret. Mi töltjük ki. Menni kell, tenni kell. Hajrá. Megyek haza.