2014 az I. világháború századik, a rendszerváltás huszonötödik, valamint korszakalkotóan legendás és mértékadóan befolyásos lap-ősünk, az Utolsó Figyelmeztetés születésének tizenötödik évfordulója. Az 1999-es indulás körülményeiről és az első évekről ebben a cikkünkben olvashatnak. Az UFi emléke szívünkben él – de egyébként az interneten is, hiszen az egy évtizeddel ezelőtti cikkeink nagy része most is elérhető a régi archívumban. A napokban beleolvastunk: mind ránk, közelebbi és távolabbi köreinkre; mind a közéletünkre, országunkra nézve tanulságosnak találtuk a régi cikkeket. Na meg jót szórakoztunk. Vagy legalábbis sírva vigadtunk.
Idén alkalmanként szemlézni fogunk az évtizedes cikkeinkből, hátha kiderül belőlük valami tartós tanulság. Ment-e az évek által az ország elébb? Vagy maradtunk ott, ahol voltunk? Vagy valakik valahol utat tévesztve rükvercbe kapcsoltak? Vagy a felelősség kérdésére csak ennyi a válasz: „After all, it was you and me”?
Talán van értelme visszanéznünk és újra beszélgetnünk, vitatkoznunk – ha kell, egymással, ha kell, önmagunkkal. Kis magyar tükör, UFi módra.
*
Identitások és ellenkultúrák – Interjú Gyurgyák Jánossal (UFi; 2003 november)
„Természetesen súlyos gondok vannak a magyarság nemzeti öntudatával, ez azonban nem menthet fel bennünket a kíméletlen igazmondás alól. Nem új a probléma, érdemes elolvasni Szekfű Gyula 20-as, 30-as években írt publicisztikáit. Ő már ekkor felhívta a figyelmet a frusztrációból és a kisebbrendűségi érzésből fakadó dacos, kurucos múltkutatás veszélyeire. Nem vitatom, hogy sok alapvetően jóindulatú ember véli úgy, hogy a magyarság dicsőségét emeli az, amikor példának okáért a magyar őstörténetet több ezer éves szerves egészként mutatja be. Hibának tartom azonban, ha ezek a történetkutatás alapvető szabályait még távolról sem ismerő emberek úgy vélik, hogy minden igaz és jó, ami a kommunista diktatúra alatt tiltott gyümölcsnek számított. Vagy – egyébként a román történetírás eljárásaira kísértetiesen hasonlító módszerek segítségével – valamiféle kizárólagos, az ősmúltból táplálkozó magyar világnézetet kell teremtenünk; akár a kereszténység nélkül, vagy annak ellenében is. A magyar szabadelvű konzervativizmus katasztrófájának tartanám, ha összeadná magát ezzel az egyre terjedő ellenkultúrával. Mindent meg lehet persze tenni, csak éppen ennek beláthatatlanok a következményei.
Félgazságokból, melldöngetésből, délibábos múltkergetésből, műveletlenségből és frusztrációból nem lehet érvényes és hiteles történetképet alkotni. Márpedig stílus, műveltség és színvonal nélkül nem lesz életképes magyar konzervativizmus. Németh László szavaival élve az »idétlen turánkodók« szerény véleményem szerint legalább annyi kárt okoznak a magyar konzervativizmusnak, mint a baloldali történethamisítók. Persze nagy a mulasztása a magyar történettudománynak, hiszen – tisztelet a kivételnek – a magyar történészek sem tettek meg mindent, hogy szembeszálljanak ezekkel a tévtanokkal. Ezekkel a nézetekkel persze elsősorban a hiteles, magukat konzervatívnak tartó történészeknek kellene szembeszállniuk, de a lövészárok-mentalitás miatt (ami önmagában is egyike a legnagyobb mai őrületünknek!) sokan inkább csendben maradnak. (...)
Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a magyar társadalom a végletes atomizáltság állapotában él. Olyan állapotban, amikor nemhogy elitkultúrával, de semmiféle nagy közösségi céllal nem szólítható meg. Itt visszautalok beszélgetésünk elejére. A hiteles magyar konzervatív gondolkodásnak ellenszert kellene találnia az össznépi tompultságra, s ugyanakkor meg kell fogalmaznia viszonyát a digitális korszak fentebb vázolt problémáihoz is. Gazdasági, gazdaságfilozófiai kérdésekben talán kicsit jobban állunk, de látnunk kell, hogy életképes gazdaságot sem lehet működtetni rossz szellemi állapotban lévő közösségekkel.”
*
Az új év elé (UFi; 2004 január)
„Hosszú távú hatását tekintve a legnagyobb jelentőségű eseménynek Magyarország május elsejei EU-csatlakozása ígérkezik. Eljön a régen várt pillanat, még ha nem is így, nem is ekkor képzeltük. Az új tagok nagyságrendekkel kisebb uniós támogatásra számíthatnak, mint a korábbi bővítési körök résztvevői, ráadásul intézményrendszerük felkészületlensége miatt további jelentős forrásoktól esnek el. Ez alól hazánk sem kivétel, nincs kizárva, hogy negatív szaldóval zárjuk első uniós évünket, ami igencsak kínos magyarázkodásra kényszerítheti a kormány irreálisan derűs (»a csatlakozásnak nem lesznek vesztesei«, »nem leszünk nettó befizetők«) EU-képet festő tagjait.”
*
Eligazítás Szentpétervárott (UFI; 2004 január)
„Moszkva egykori magyarországi politikai és katonai befolyását jelenleg váltja a potenciálisan nem kevésbé veszélyes gazdasági befolyás eszközére, amelyben készséges partnert talál a regnáló MSZP–SZDSZ-kormányzatban. Nem földtől elrugaszkodott elképzelés, hogy az orosz titkosszolgálatok kezében is lehet egy-két akta a D-209-es ügynökről. S mivel Medgyessy Péter szigorúan titkos tisztként aligha tevékenykedhetett James Bondként a KGB ellen, talán érthető is a buzgóság, amellyel a miniszterelnök kiszolgálja az orosz érdekeket, rászabadítva Magyarországra a nagyhatalmi érdekeket korszerűen megjelenítő orosz tőkét. Józan ésszel ugyanis mással nem magyarázható az a szolga-lelkű, sodródó külpolitika, amelyet magyar–orosz vonatkozásban (is) követ a jelenlegi magyar kormány.”
*
Áll egy ifjú Gyurcsány a téren (UFi; 2003 december)
„Azon a borongós novemberi délutánon is csak egy Gyurcsány Ferencet tudtak mellékelni a kis lapocskákhoz. Ha mindez nem novemberben történik egészen elérzékenyülhettünk volna: fentről a nagy hal lejött hozzááátok, stb. Noha az tagadhatatlan, hogy az ideológiagyáros műkorund király, korát jócskán megelőző futurisztikus gondolataival hasonlít Köbükire, de ezért – kapcs ford – mégsem őt kellett volna kiküldeni. Az őszidő projektnek hitelesebb megjelenítője lett volna például Horn Gyula. Kedélyesen elbeszélgethettek volna a MALÉV-os repülős élményekről, a szocialista internacionálé alelnökök szomorú életéről (izgi téma), aztán jóéjszakát. Gyurcsány Ferenc szerint jó hangulatú, sikeres politikai akció volt: »Fontosnak tartom a személyes találkozást, az információcserét«. Szinte látom ahogy az információcsere jegyében Gizi néni – cekkeréből kikókadó kakasfejet regulázva – épp a stadion beléptető rendszerrel kapcsolatos meglátásait osztja meg a tárca vezetővel. Vagy az az információ csere, hogy hadd panaszkodjanak szegény öregek, mi majd megnyugtatjuk őket, hogy 53. heti? A legjobb ötlet a külföldiek bevonása. Már ne is haragudjon uram, de mit érdekli önt, hogy merre van a Halászbástya? Itt kérem emberi sorsokról, meg a 2600 forint 53. heti nyugdíjról van szó. Nézze, itt ez a diagram, látja? Yes. Ennyit vett el az Orbán kormány. Nekem elhiheti, én vagyok a Köztársaság ifjúsági minisztere! Micsoda, hogy hova húzzak?”
*
Oli bácsi a radikalizmusról (UFi; 2003 augusztus)
„Szögezzük le, hogy úgy írunk, ahogy akarunk, és egy olyan lapba, amilyen nekünk tetszik. Ha maradt még szemernyi értelme annak, amit rendszerváltásnak nevezünk, az az, hogy azt mondunk és írunk, amit akarunk. És ha néha van is ingerünk, hogy a buszon kitépjük a népek kezéből a Népszavát, ezt azzal hárítjuk, küzdve a gonosz ellen, hogy mindenki azt olvas, amit akar, és milyen rosszul élnénk meg, ha utászbakancsos feministák kikapnák a kezünkből az FHM-et. Utasítsuk vissza a kérdésfelvetést: ez a radikális versus mérsékelt közírás valójában álprobléma. A határvonal érzékenység, kíméletlen igazmondás, műveltség, tájékozottság és irónia valamint a hülyeség között húzódik. Radikálisan is lehet értelmesen beszélni és roppant mérsékelten is lehet egészen bárgyú dolgokat írni. (...) Vannak köztünk radikálisok és mérsékeltek, meg azok, akik a fehér bort szeretik. Mi se vagyunk oda jobboldali elmebetegekért, de mit tegyünk, agyonütni nem lehet őket.”
*
Magyar borban az igazság (UFi; 2003 október)
„Sorbanállás, drágaság, hömpölygő emberáradat – a pár évvel ezelőtt még szinte családias hangulatú budavári borfesztivált is utolérte a végzet, már ami a populáris tömegrendezvénnyé válást illeti. Némi szerénységgel azonban tegyük hozzá: egy ismét feltörekvő borhatalom esetében ez így természetes. S bár e sorok írója még korántsem tart ott, hogy egy korty után minden fontos dolgot tudjon egy-egy borról, szenvedélyes laikusként megfogadta: ezentúl csak a végszükség esetén iszik soltszentimrei kannásat, ezzel is hozzájárulva a magyar borkultúra fejlődéséhez. Ami a külsőségeket illeti, nem volt nehéz észrevenni, hogy az egyébként alaposan megszponzorált eseményről – pontosabban fogalmazva az odalátogatókról – a szervezők igyekeztek a lehető legtöbb bőrt lehúzni. Valószínűleg ezt a szándékot jelképezte legalábbis az 1000 forintos belépőjegy és a legolcsóbb nedűk 160 forint/deciliteres szinten rögzített árfolyama. (...) A jelek szerint tényleg kezd magára találni a nagy hagyományú, de a szocialista tömegtermelés következtében a múlt század második felében a lőreipar irányában elmozdult magyar borászat. Az elmúlt években megállt a szőlőterületek zsugorodása, s – miként azt a fesztivál kiállítóinak névsora is visszaigazolta – gombamód szaporodnak az egykori állami gazdaságok romjain létrejött családi pincészetek. A mindenki által ismert dél-dunántúli vörösbor-fejedelmek (Gere, Bock, Tiffán, Vesztergombi, stb.) mellé egyre gyorsabban emelkednek a »kicsik«: huszonkét borvidékünk szinte mindegyike büszkélkedhet már egy-egy országos ismertséget kivívott családi gazdasággal.”
*
Matthäus a fedélzeten (UFi; 2004 január)
„A magyar labdarúgó kényelmes fajta, jól keres, lakás, kocsi, nők, buli, haverok megvannak, remek az ügyvédje, szép a lé, nem hisz abban, hogy jobb is lehetne, akkor meg minek szakadjon meg. Van ellenpélda is: a Balaton FC egy Kuttorral és tucatnyi lelkes botlábúval lett őszi bajnok. Ha valaki igazán akar, ennyit ér. Nem javítja a helyzetedet az MLSZ-vezetés sem. A dr. Bozóky, Puhl, és Berzi Sándor nevével fémjelzett garnitúrát a szárnyai alá vette kis hazánk előző, bevallottan futballbarát kormánya, de ők nem tudtak élni a beléjük helyezett bizalommal. A támogatásként kapott milliárdok néhány stadion rekonstrukciójának leple alatt különösebb eredmények nélkül folytak el. Maradtak a reprezentációs összejövetelek, külföldi kongresszusok, jelentős presztízst biztosító nemzetközi tisztségek, régi nagyságok árnyékában való sütkérezés, papolás a semmi eredményeiről, vagy hosszú hallgatás válsághelyzetben. Most egy túlélő-show szereplőjének minden rutinjával jutottak el Hozzád, rajtad keresztül minden magyar focirajongó abszurd helyzetként az ő túlélésükért szurkol. Volt egy jó húzásuk, de nem tudom remélhetsz-e további segítséget tőlük. Én mindenki mással ellentétben csak szeretem a focit, de nem értek hozzá. Azért fogadj el tőlem Lothar néhány jó tanácsot! Amikor összeállítod a keretet, meghatározod a taktikát, légy önfejű, a saját megérzéseidre és tapasztalatodra hallgass! Ne bizonygasd mérkőzés után, hogy a válogatott mennyire akart, hajtott, küzdött, a nézők látni fogják! Ha valaki alibizik, nyugodtan zavard el, sajnos elértük azt a nívót, hogy nálunk nincsenek pótolhatatlanok! Maradj német edző, és akkor talán 2006-ban minket is résztvevőként juttathatsz el szülőhazádba. Mindenki mástól nehezet kérek: életükben először próbálják meg ne csak színleg, de ténylegesen támogatni az új kapitányt.”
*
Oli bácsi a konzervativizmusról (UFI; 2003 december)
„A konzervatívnak levés összetett állapot, és nagyon időigényes. A konzervatív ideje jelentős részét olvasással tölti, viszont igen keveset ír. (Ez egy lényeges kritérium, Solymosi Frigyes tehát nem konzervatív.) A konzervatív mindent olvas, még a hazaárulókat és a megtévelyedetteket is. Hit van benne és a nemes ügyek nemességébe vetett őszinte bizalom. A konzervatív nem bassza ki a csikket a kocsiból a pirosnál, és egyáltalán: nem szemetel. Nem azért, mert környezettudatos, hanem mert nem szeret mocsokban járni. A konzervatív tud mérlegelni, reakcióit az adott ügy súlyához igazítja. A konzervatív lapokat járat, sőt folyóirat-előfizető. Alapvetően nem szeret nyakkendőben járni, (zakóban igen) de egy szépen szabott selyemnyakkendő el tudja bűvölni. Csakúgy mint egy pohár bor vagy egy szép vonalú női mell.
Fiatalon elborult elméjű magyar konzervatív gondolkodónk szép megfogalmazása szerint: »A szabadelvű konzervatívnak tetszik Magyarország. Történetmítosza, habár szkeptikus, barátságos. Nemcsak vérfürdőkről, hazaárulásokról, Mohácsokról vél tudni, hanem Krúdy ironikus melankóliájához hasonlóan képes fölfödözni jó kis helyeket, bolyongva a históriai ködben – jó kocsmákat, könnyű borokat, pörgő nyelvű lányokat, szellemes ivócimborákat, jó ívű karosszékeket; nemcsak mérgeket, tőrt és dogmákat.« (Tamás Gáspár Miklós: Búcsú a baloldaltól, 1989). A konzervatív ugyanakkor ki tudja cserélni a faxpapírt, és eligazodik a csatolt fájlok bonyolult világában. A konzervatív jó esetben láthatatlan: arra törekszik, hogy létezése a legkevesebb problémát okozza a körülötte lévőknek, cserébe elvárja tőlük személyes szabadságának és méltóságának tiszteletben tartását. Ha esetleg a közúti forgalomban ordítozó konzervatívot látunk, az közállapotaink implicit bírálata. A konzervatív melankolikus és nosztalgikus lény. Élete végcélja, hogy főszolgabíró legyen Homonnán. Ugyanakkor tudja, hogy semmiféle butácska honlap nem hozhatja vissza azt, ami elveszett, mert elvesztettük. A visszatérés csak úgy lehetséges, ha megtalálja és visszaszerzi ezeket a helyeket – magának. Felfedezi a szepesszombati antikváriumot, azt a jó étkezdét Kolozsváron, megáll fenn a Nagy-Pietrosz tetején és szétnéz. A konzervatív segítőkész lény, ámbár nem szereti, ha kihasználják. A konzervatív szeret dagonyázni az elmúlásban, mindene a búcsúzkodás.
Hát legyen most is így. Mi következünk. Ez egy búcsú.”