2014 az I. világháború századik, a rendszerváltás huszonötödik, valamint korszakalkotóan legendás és mértékadóan befolyásos lap-ősünk, az Utolsó Figyelmeztetés születésének tizenötödik évfordulója. Az 1999-es indulás körülményeiről és az első évekről ebben a cikkünkben olvashatnak. Az UFi emléke szívünkben él – de egyébként az interneten is, hiszen az egy évtizeddel ezelőtti cikkeink nagy része most is elérhető a régi archívumban. A napokban beleolvastunk: mind ránk, közelebbi és távolabbi köreinkre; mind a közéletünkre, országunkra nézve tanulságosnak találtuk a régi cikkeket. Na meg jót szórakoztunk. Vagy legalábbis sírva vigadtunk.

Idén alkalmanként szemlézni fogunk az évtizedes cikkeinkből, hátha kiderül belőlük valami tartós tanulság. Ment-e az évek által az ország elébb? Vagy maradtunk ott, ahol voltunk? Vagy valakik valahol utat tévesztve rükvercbe kapcsoltak? Vagy a felelősség kérdésére csak ennyi a válasz: „After all, it was you and me”? 

Talán van értelme visszanéznünk és újra beszélgetnünk, vitatkoznunk – ha kell, egymással, ha kell, önmagunkkal. Kis magyar tükör, UFi módra. 

*

Identitások és ellenkultúrák – Interjú Gyurgyák Jánossal (UFi; 2003 november)

„Ter­mé­sze­te­sen sú­lyos gon­dok van­nak a ma­gyar­ság nem­ze­ti ön­tu­da­tá­val, ez azon­ban nem ment­het fel ben­nün­ket a kí­mé­let­len igaz­mon­dás alól. Nem új a prob­lé­ma, ér­de­mes el­ol­vas­ni Szekfű Gyu­la 20-as, 30-as évek­ben írt pub­li­cisz­ti­ká­it. Ő már ek­kor fel­hív­ta a fi­gyel­met a fruszt­rá­ci­ó­ból és a ki­sebb­ren­dű­sé­gi ér­zés­ből fa­ka­dó da­cos, ku­ru­cos múlt­ku­ta­tás ve­szé­lye­i­re. Nem vi­ta­tom, hogy sok alap­ve­tő­en jó­in­du­la­tú em­ber vé­li úgy, hogy a ma­gyar­ság di­cső­sé­gét eme­li az, ami­kor pél­dá­nak oká­ért a ma­gyar ős­tör­té­ne­tet több ezer éves szer­ves egész­ként mu­tat­ja be. Hi­bá­nak tar­tom azon­ban, ha ezek a tör­té­net­ku­ta­tás alap­ve­tő sza­bá­lya­it még tá­vol­ról sem is­me­rő em­be­rek úgy vé­lik, hogy min­den igaz és jó, ami a kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­ra alatt til­tott gyü­mölcs­nek szá­mí­tott. Vagy – egyéb­ként a ro­mán tör­té­net­írás el­já­rá­sa­i­ra kí­sér­te­ti­e­sen ha­son­lí­tó mód­sze­rek se­gít­sé­gé­vel – va­la­mi­fé­le ki­zá­ró­la­gos, az ős­múlt­ból táp­lál­ko­zó ma­gyar vi­lág­né­ze­tet kell te­rem­te­nünk; akár a ke­resz­tény­ség nél­kül, vagy an­nak el­le­né­ben is. A ma­gyar sza­bad­el­vű kon­zer­va­ti­viz­mus ka­taszt­ró­fá­já­nak tar­ta­nám, ha össze­ad­ná ma­gát ez­zel az egy­re ter­je­dő el­len­kul­tú­rá­val. Min­dent meg le­het per­sze ten­ni, csak ép­pen en­nek be­lát­ha­tat­la­nok a kö­vet­kez­mé­nyei.

Félgazságokból, mell­dön­ge­tés­ből, dé­li­bá­bos múlt­ker­ge­tés­ből, mű­ve­let­len­ség­ből és fruszt­rá­ci­ó­ból nem le­het ér­vé­nyes és hi­te­les tör­té­net­ké­pet al­kot­ni. Már­pe­dig stí­lus, mű­velt­ség és szín­vo­nal nél­kül nem lesz élet­ké­pes ma­gyar kon­zer­va­ti­viz­mus. Németh László sza­va­i­val él­ve az »idét­len turánkodók« sze­rény vé­le­mé­nyem sze­rint leg­alább an­­nyi kárt okoz­nak a ma­gyar kon­zer­va­ti­viz­mus­nak, mint a bal­ol­da­li tör­té­net­ha­mi­sí­tók. Per­sze nagy a mu­lasz­tá­sa a ma­gyar tör­té­net­tu­do­mány­nak, hi­szen – tisz­te­let a ki­vé­tel­nek – a ma­gyar tör­té­né­szek sem tet­tek meg min­dent, hogy szem­be­száll­ja­nak ezek­kel a tév­tan­ok­kal. Ezek­kel a né­ze­tek­kel per­sze el­ső­sor­ban a hi­te­les, ma­gu­kat kon­zer­va­tív­nak tar­tó tör­té­né­szek­nek kel­le­ne szem­be­száll­ni­uk, de a lö­vész­árok-men­ta­li­tás mi­att (ami ön­ma­gá­ban is egyi­ke a leg­na­gyobb mai őrü­le­tünk­nek!) so­kan in­kább csend­ben ma­rad­nak. (...)

Szem­be kell néz­nünk az­zal a tén­­nyel, hogy a ma­gyar tár­sa­da­lom a vég­le­tes ato­mi­zált­ság ál­la­po­tá­ban él. Olyan ál­la­pot­ban, ami­kor nem­hogy elit­kul­tú­rá­val, de sem­mi­fé­le nagy kö­zös­sé­gi cél­lal nem szó­lít­ha­tó meg. Itt vis­­sza­uta­lok be­szél­ge­té­sünk ele­jé­re. A hi­te­les ma­gyar kon­zer­va­tív gon­dol­ko­dás­nak el­len­szert kel­le­ne ta­lál­nia az össz­né­pi tom­pult­ság­ra, s ugyan­ak­kor meg kell fo­gal­maz­nia vi­szo­nyát a di­gi­tá­lis kor­szak fen­tebb vá­zolt prob­lé­má­i­hoz is. Gaz­da­sá­gi, gaz­da­ság­fi­lo­zó­fi­ai kér­dé­sek­ben ta­lán ki­csit job­ban ál­lunk, de lát­nunk kell, hogy élet­ké­pes gaz­da­sá­got sem le­het mű­köd­tet­ni rossz szel­le­mi ál­la­pot­ban lé­vő kö­zös­sé­gek­kel.”

*

Az új év elé (UFi; 2004 január)

„Hosszú távú hatását tekintve a legnagyobb jelentőségű eseménynek Magyarország május elsejei EU-csatlakozása ígérkezik. Eljön a régen várt pillanat, még ha nem is így, nem is ekkor képzeltük. Az új tagok nagyságrendekkel kisebb uniós támogatásra számíthatnak, mint a korábbi bővítési körök résztvevői, ráadásul intézményrendszerük felkészületlensége miatt további jelentős forrásoktól esnek el. Ez alól hazánk sem kivétel, nincs kizárva, hogy negatív szaldóval zárjuk első uniós évünket, ami igencsak kínos magyarázkodásra kényszerítheti a kormány irreálisan derűs (»a csatlakozásnak nem lesznek vesztesei«, »nem leszünk nettó befizetők«) EU-képet festő tagjait.”

*

Eligazítás Szentpétervárott (UFI; 2004 január)

„Moszk­va egy­ko­ri ma­gyar­or­szá­gi po­li­ti­kai és ka­to­nai be­fo­lyá­sát je­len­leg vált­ja a po­ten­ci­á­li­san nem ke­vés­bé ve­szé­lyes gaz­da­sá­gi be­fo­lyás esz­kö­zé­re, amely­ben kész­sé­ges part­nert ta­lál a reg­ná­ló MSZP–SZDSZ-kor­mány­zat­ban. Nem föld­től el­ru­gasz­ko­dott el­kép­ze­lés, hogy az orosz tit­kos­szol­gá­lat­ok ke­zé­ben is le­het egy-két ak­ta a D-209-es ügy­nök­ről. S mi­vel Medgyessy Pé­ter szi­go­rú­an tit­kos tiszt­ként alig­ha te­vé­keny­ked­he­tett James Bondként a KGB el­len, ta­lán ért­he­tő is a buz­gó­ság, amel­­lyel a mi­nisz­ter­el­nök ki­szol­gál­ja az orosz ér­de­ke­ket, rá­sza­ba­dít­va Ma­gyar­or­szág­ra a nagy­ha­tal­mi ér­de­ke­ket kor­sze­rű­en meg­je­le­ní­tő orosz tő­két. Jó­zan és­­szel ugyan­is más­sal nem ma­gya­ráz­ha­tó az a szolga-lelkű, sod­ró­dó kül­po­li­ti­ka, ame­lyet ma­gyar–orosz vo­nat­ko­zás­ban (is) kö­vet a je­len­le­gi ma­gyar kor­mány.”

*

Áll egy ifjú Gyurcsány a téren (UFi; 2003 december)

„Azon a bo­ron­gós no­vem­be­ri dél­utá­non is csak egy Gyurcsány Fe­ren­cet tud­tak mel­lé­kel­ni a kis la­pocs­kák­hoz. Ha mind­ez nem no­vem­ber­ben tör­té­nik egé­szen elér­zé­ke­nyül­het­tünk vol­na: fent­ről a nagy hal le­jött hozzááátok, stb. No­ha az ta­gad­ha­tat­lan, hogy az ide­o­ló­giagyá­ros műkorund ki­rály, ko­rát jócs­kán meg­elő­ző fu­tu­risz­ti­kus gon­do­la­ta­i­val ha­son­lít Köbükire, de ezért – kapcs ford – még­sem őt kel­lett vol­na ki­kül­de­ni. Az ősz­idő pro­jekt­nek hi­te­le­sebb meg­je­le­ní­tő­je lett vol­na például Horn Gyu­la. Ke­dé­lye­sen el­be­szél­get­het­tek vol­na a MALÉV-os re­pü­lős él­mé­nyek­ről, a szo­ci­a­lis­ta in­ter­na­ci­o­ná­lé al­el­nö­kök szo­mo­rú éle­té­ről (iz­gi té­ma), az­tán jó­éj­sza­kát. Gyurcsány Fe­renc sze­rint jó han­gu­la­tú, si­ke­res po­li­ti­kai ak­ció volt: »Fon­tos­nak tar­tom a sze­mé­lyes ta­lál­ko­zást, az in­for­má­ció­cse­rét«. Szin­te lá­tom ahogy az in­for­má­ció­cse­re je­gyé­ben Gi­zi né­ni – cek­ke­ré­ből ki­kó­ka­dó ka­kas­fe­jet re­gu­láz­va – épp a sta­di­on be­lép­te­tő rend­szer­rel kap­cso­la­tos meg­lá­tá­sa­it oszt­ja meg a tár­ca ve­ze­tő­vel. Vagy az az in­for­má­ció cse­re, hogy hadd pa­nasz­kod­ja­nak sze­gény öre­gek, mi majd meg­nyug­tat­juk őket, hogy 53. he­ti? A leg­jobb öt­let a kül­föl­di­ek be­vo­ná­sa. Már ne is ha­ra­gud­jon uram, de mit ér­dek­li önt, hogy mer­re van a Ha­lászbás­tya? Itt ké­rem em­be­ri sor­sok­ról, meg a 2600 fo­rint 53. he­ti nyug­díj­ról van szó. Néz­ze, itt ez a di­ag­ram, lát­ja? Yes. En­­nyit vett el az Or­bán kor­mány. Ne­kem el­hi­he­ti, én va­gyok a Köz­tár­sa­ság if­jú­sá­gi mi­nisz­te­re! Mi­cso­da, hogy ho­va húz­zak?”

*

Oli bácsi a radikalizmusról (UFi; 2003 augusztus)

„Szö­gez­zük le, hogy úgy írunk, ahogy aka­runk, és egy olyan lap­ba, ami­lyen ne­künk tet­szik. Ha ma­radt még sze­mer­nyi ér­tel­me an­nak, amit rend­szer­vál­tás­nak ne­ve­zünk, az az, hogy azt mond­unk és ír­unk, amit aka­runk. És ha né­ha van is in­ge­rünk, hogy a bu­szon ki­tép­jük a né­pek ke­zé­ből a Nép­sza­vát, ezt az­zal há­rít­juk, küzd­ve a go­nosz el­len, hogy min­den­ki azt ol­vas, amit akar, és mi­lyen ros­­szul él­nénk meg, ha utász­ba­kan­csos fe­mi­nis­ták ki­kap­nák a ke­zünk­ből az FHM-et. Uta­sít­suk vis­­sza a kér­dés­fel­ve­tést: ez a ra­di­ká­lis versus mér­sé­kelt köz­írás va­ló­já­ban ál­prob­lé­ma. A ha­tár­vo­nal ér­zé­keny­ség, kí­mé­let­len igaz­mon­dás, mű­velt­ség, tá­jé­ko­zott­ság és iró­nia va­la­mint a hü­lye­ség kö­zött hú­zó­dik. Ra­di­ká­li­san is le­het ér­tel­me­sen be­szél­ni és rop­pant mér­sé­kel­ten is le­het egé­szen bár­gyú dol­go­kat ír­ni. (...) Van­nak köz­tünk ra­di­ká­li­sok és mér­sé­kel­tek, meg azok, akik a fe­hér bort sze­re­tik. Mi se va­gyunk oda jobb­ol­da­li el­me­be­te­ge­kért, de mit te­gyünk, agyon­üt­ni nem le­het őket.”

*

Magyar borban az igazság (UFi; 2003 október)

„Sorbanállás, drá­ga­ság, höm­pöly­gő em­ber­ára­dat – a pár év­vel ez­előtt még szin­te csa­lá­di­as han­gu­la­tú bu­da­vá­ri bor­fesz­ti­vált is utol­ér­te a vég­zet, már ami a po­pu­lá­ris tö­meg­ren­dez­vén­­nyé vá­lást il­le­ti. Né­mi sze­rény­ség­gel azon­ban te­gyük hoz­zá: egy is­mét fel­tö­rek­vő bor­ha­ta­lom ese­té­ben ez így ter­mé­sze­tes. S bár e so­rok író­ja még ko­ránt­sem tart ott, hogy egy korty után minden fontos dolgot tudjon egy-egy borról, szen­ve­dé­lyes la­i­kus­ként meg­fo­gad­ta: ezen­túl csak a vég­szük­ség ese­tén iszik soltszentimrei kan­ná­sat, ez­zel is hoz­zá­já­rul­va a ma­gyar bor­kul­tú­ra fej­lő­dé­sé­hez. Ami a kül­ső­sé­ge­ket il­le­ti, nem volt ne­héz ész­re­ven­ni, hogy az egyéb­ként ala­po­san meg­szpon­zo­rált ese­mény­ről – pon­to­sab­ban fo­gal­maz­va az oda­lá­to­ga­tók­ról – a szer­ve­zők igye­kez­tek a le­he­tő leg­több bőrt le­húz­ni. Va­ló­szí­nű­leg ezt a szán­dé­kot jel­ké­pez­te leg­alább­is az 1000 fo­rin­tos be­lé­pő­jegy és a leg­ol­csóbb ne­dűk 160 fo­rint/de­ci­li­te­res szin­ten rög­zí­tett ár­fo­lya­ma. (...) A je­lek sze­rint tény­leg kezd ma­gá­ra ta­lál­ni a nagy ha­gyo­má­nyú, de a szo­ci­a­lis­ta tö­meg­ter­me­lés kö­vet­kez­té­ben a múlt szá­zad má­so­dik fe­lé­ben a lőreipar irá­nyá­ban el­moz­dult ma­gyar bo­rá­szat. Az el­múlt évek­ben meg­állt a sző­lő­te­rü­le­tek zsu­go­ro­dá­sa, s – mi­ként azt a fesz­ti­vál ki­ál­lí­tó­i­nak név­so­ra is vis­­sza­iga­zol­ta – gom­ba­mód sza­po­rod­nak az egy­ko­ri ál­la­mi gaz­da­sá­gok rom­ja­in lét­re­jött csa­lá­di pin­cé­sze­tek. A min­den­ki ál­tal is­mert dél-du­nán­tú­li vö­rös­bor-fe­je­del­mek (Gere, Bock, Tiffán, Vesztergombi, stb.) mel­lé egy­re gyor­sab­ban emel­ked­nek a »ki­csik«: hu­szon­két bor­vi­dé­künk szin­te mind­egyi­ke büsz­kél­ked­het már egy-egy or­szá­gos is­mert­sé­get ki­ví­vott csa­lá­di gaz­da­ság­gal.”

*

Matthäus a fedélzeten (UFi; 2004 január)

„A ma­gyar lab­da­rú­gó ké­nyel­mes faj­ta, jól ke­res, la­kás, ko­csi, nők, bu­li, ha­ve­rok meg­van­nak, re­mek az ügy­védje, szép a lé, nem hisz ab­ban, hogy jobb is le­het­ne, ak­kor meg mi­nek sza­kad­jon meg. Van el­len­pél­da is: a Ba­la­ton FC egy Kuttorral és tu­cat­nyi lel­kes bot­lá­bú­val lett őszi baj­nok. Ha va­la­ki iga­zán akar, en­­nyit ér. Nem ja­vít­ja a hely­ze­te­det az MLSZ-ve­ze­tés sem. A dr. Bozóky, Puhl, és Berzi Sán­dor ne­vé­vel fém­jel­zett gar­ni­tú­rát a szár­nyai alá vet­te kis ha­zánk elő­ző, be­val­lot­tan fut­ball­ba­rát kor­má­nya, de ők nem tud­tak él­ni a be­lé­jük he­lye­zett bi­za­lom­mal. A tá­mo­ga­tás­ként ka­pott mil­li­ár­dok né­hány sta­di­on re­konst­ruk­ci­ó­já­nak lep­le alatt kü­lö­nö­sebb ered­mé­nyek nél­kül foly­tak el. Ma­rad­tak a rep­re­zen­tá­ci­ós össze­jö­ve­te­lek, kül­föl­di kong­resszu­sok, je­len­tős presz­tízst biz­to­sí­tó nem­zet­kö­zi tiszt­sé­gek, ré­gi nagy­sá­gok ár­nyé­ká­ban va­ló süt­ké­re­zés, pa­po­lás a sem­mi ered­mé­nye­i­ről, vagy hosszú hall­ga­tás vál­ság­hely­zet­ben. Most egy túl­élő-show sze­rep­lő­jé­nek min­den ru­tin­já­val ju­tot­tak el Hoz­zád, raj­tad ke­resz­tül min­den ma­gyar fo­ci­ra­jon­gó ab­szurd hely­zet­ként az ő túl­élé­sü­kért szur­kol. Volt egy jó hú­zá­suk, de nem tu­dom re­mél­hetsz-e to­váb­bi se­gít­sé­get tő­lük. Én min­den­ki más­sal el­len­tét­ben csak sze­re­tem a fo­cit, de nem ér­tek hoz­zá. Azért fo­gadj el tő­lem Lothar né­hány jó ta­ná­csot! Ami­kor ös­­sze­ál­lí­tod a ke­re­tet, meg­ha­tá­ro­zod a tak­ti­kát, légy ön­fe­jű, a sa­ját meg­ér­zé­se­id­re és ta­pasz­ta­la­tod­ra hall­gass! Ne bi­zony­gasd mér­kő­zés után, hogy a vá­lo­ga­tott men­­nyi­re akart, haj­tott, küz­dött, a né­zők lát­ni fog­ják! Ha va­la­ki ali­bi­zik, nyu­god­tan za­vard el, saj­nos el­ér­tük azt a ní­vót, hogy ná­lunk nin­cse­nek pó­tol­ha­tat­la­nok! Ma­radj né­met edző, és ak­kor ta­lán 2006-ban min­ket is részt­ve­vő­ként jut­tat­hatsz el szü­lő­ha­zád­ba. Min­den­ki más­tól ne­he­zet ké­rek: éle­tük­ben elő­ször pró­bál­ják meg ne csak szín­leg, de tény­legesen tá­mo­gat­ni az új ka­pi­tányt.”

*

Oli bácsi a konzervativizmusról (UFI; 2003 december)

„A konzervatívnak levés összetett állapot, és nagyon időigényes. A konzervatív ideje jelentős részét olvasással tölti, viszont igen keveset ír. (Ez egy lényeges kritérium, Solymosi Frigyes tehát nem konzervatív.) A konzervatív mindent olvas, még a hazaárulókat és a megtévelyedetteket is. Hit van benne és a nemes ügyek nemességébe vetett őszinte bizalom. A konzervatív nem bassza ki a csikket a kocsiból a pirosnál, és egyáltalán: nem szemetel. Nem azért, mert környezettudatos, hanem mert nem szeret mocsokban járni. A konzervatív tud mérlegelni, reakcióit az adott ügy súlyához igazítja. A konzervatív lapokat járat, sőt folyóirat-előfizető. Alapvetően nem szeret nyakkendőben járni, (zakóban igen) de egy szépen szabott selyemnyakkendő el tudja bűvölni. Csakúgy mint egy pohár bor vagy egy szép vonalú női mell.

Fiatalon elborult elméjű magyar konzervatív gondolkodónk szép megfogalmazása szerint: »A szabadelvű konzervatívnak tetszik Magyarország. Történetmítosza, habár szkeptikus, barátságos. Nemcsak vérfürdőkről, hazaárulásokról, Mohácsokról vél tudni, hanem Krúdy ironikus melankóliájához hasonlóan képes fölfödözni jó kis helyeket, bolyongva a históriai ködben – jó kocsmákat, könnyű borokat, pörgő nyelvű lányokat, szellemes ivócimborákat, jó ívű karosszékeket; nemcsak mérgeket, tőrt és dogmákat.« (Tamás Gáspár Miklós: Búcsú a baloldaltól, 1989). A konzervatív ugyanakkor ki tudja cserélni a faxpapírt, és eligazodik a csatolt fájlok bonyolult világában. A konzervatív jó esetben láthatatlan: arra törekszik, hogy létezése a legkevesebb problémát okozza a körülötte lévőknek, cserébe elvárja tőlük személyes szabadságának és méltóságának tiszteletben tartását. Ha esetleg a közúti forgalomban ordítozó konzervatívot látunk, az közállapotaink implicit bírálata. A konzervatív melankolikus és nosztalgikus lény. Élete végcélja, hogy főszolgabíró legyen Homonnán. Ugyanakkor tudja, hogy semmiféle butácska honlap nem hozhatja vissza azt, ami elveszett, mert elvesztettük. A visszatérés csak úgy lehetséges, ha megtalálja és visszaszerzi ezeket a helyeket – magának. Felfedezi a szepesszombati antikváriumot, azt a jó étkezdét Kolozsváron, megáll fenn a Nagy-Pietrosz tetején és szétnéz. A konzervatív segítőkész lény, ámbár nem szereti, ha kihasználják. A konzervatív szeret dagonyázni az elmúlásban, mindene a búcsúzkodás.

Hát legyen most is így. Mi következünk. Ez egy búcsú.”