Tegnap volt az emberi jogok világnapja, mivel hatvanöt évvel ezelőtt, 1948. december 10-én fogadta el az ENSZ Közgyűlése az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. Érdemes egy pillanatra megállni és elgondolkodni rajta, hogy miért jött létre eredetileg ez a nyilatkozat, és sokan miket kérnek számon ma az emberi jogokra hivatkozva.
Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának az volt a célja, hogy a II. világháború tapasztalatai után rögzítse: melyek azok a jogok, amelyek feltétel nélkül minden embert egyenlően megilletnek és így elkerülhető legyen, hogy még egyszer bárkinek az emberi mivoltát, méltóságát megkérdőjelezzék és emberi életeket eszközként kezeljenek.
A Nyilatkozat olyan alapvető jogokat deklarál, mint az élethez, szabadsághoz, személyi biztonsághoz és szabad mozgáshoz való jog; és kimondja többek között, hogy mindenkinek joga van a lelkiismereti- és vallásszabadsághoz, a szabad véleménynyilvánításhoz és a békés gyülekezéshez. A dokumentum rögzíti a rabszolgaság, kínzás és embertelen bánásmód tilalmát; valamint a legfontosabb büntetőjogi garanciákat, amilyen például az ártatlanság vélelme, vagy a pártatlan bírósághoz és tisztességes eljáráshoz való jog. A dokumentum továbbá olyan, úgynevezett második generációs alapjogokat is nevesít, mint a munkához, a pihenéshez, vagy a szociális biztonsághoz való jog. Ez utóbbiak viszont nem „járnak” minden feltétel nélkül, hiszen érvényesülésük sok esetben az adott állam gazdasági teljesítőképességétől is függ. A Nyilatkozat rögtön az elején azt is leszögezi, hogy a benne foglalt jogok mindenkit egyenlően, mindenfajta megkülönböztetés nélkül megilletnek.
1948-ban teljesen helyénvaló volt, hogy mindezt rögzítették, hiszen akkoriban még a fejlett nyugati országokban is bevett gyakorlat volt a megkülönböztetés. Nem is kell feltétlenül Amerikáig és a feketék szeparációjáig mennünk, de Európa háza táján söprögetve érdemes megemlíteni például Svájcot, ahol a nők csak 1971 óta szavazhatnak. Nelson Mandelának – akitől épp most búcsúznak Johannesburgban – még volt miért küzdenie Dél-Afrikában, hiszen az apartheid alatt a feketék diszkriminációja tényleges probléma volt.
Ma azonban más a helyzet. A világ boldogabb részén – és a sok panasz ellenére ide tartozik Magyarország is – a cél megvalósult, a Nyilatkozatban foglalt jogok szinte minden alkotmányban szerepelnek és mindenkit megilletnek. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne kellene ezek fontosságát továbbra is hangsúlyozni és észben tartani; azt viszont igen, hogy értékelnünk kell az eltelt hatvanöt évben elért fejlődést, aminek eredményeként a fejlett világban ezek a jogok a törvények szintjén mindenkit egyenlően megilletnek. Nyilvánvaló, hogy a törvények betűjétől elvonatkoztatva a valós érvényesülésre is tekintettel kell lenni, ami egyébként Magyarországon sem áll olyan távol az előírttól, mint amennyire egyesek láttatni szeretnék.
Ezt azonban sokan hajlamosak elfelejteni, és mind újabb – különböző alapon szerveződő – kisebbségek állnak be az emberi jogok alapján privilégiumokra áhítozók sorába. A törvények tökéletlen megvalósulására azonban nem a plusz jogok követelése a megoldás, mert ez éppen az annyira áhított társadalmi elfogadottság ellen hat. A jogegyenlőség és a diszkrimináció-mentesség követelményétől a pozitív diszkrimináció, a különböző kvóták és a többletjogok követeléséig jutottak, mert szerintük ezek vezetnek el az úgynevezett „esélyegyenlőséghez”. Az is kezd sokak számára a feledés homályába veszni, hogy az alapvető jogok nem abszolútak, hanem igenis korlátozhatók: mások jogainak védelmében, az ahhoz szükséges és arányos mértékben.
Egyes emberi jogok kiterjesztő értelmezése, már-már abszolutizálása ahhoz vezet, hogy lesznek egyenlők és egyenlőbbek – akik azonban még mindig nem érzik magukat eléggé egyenlőnek. Szem előtt kellene tartani, hogy az egyenlőség olyan dolog, ami mindig mások viszonylatában, a társadalomban értelmezhető, ezért akik elnyomva érzik magukat, jó, ha körülnéznek, mielőtt elkezdik a világgal szemben az abszolútnak gondolt „emberi jogaikat” érvényesíteni.
