Gazda Albert írása a Mandiner blog számára.

Volt egy ilyen tréfás mondás Ukrajnában még a kilencvenes években: oligarcha az, akinek van tízmillió dollárja, parlamenti mandátuma és tévécsatornája. Ezen túl vagyunk, a legmenőbb arcok nem egy darab mentelmi jogra támaszkodnak, hanem fejenként több tucatnyi saját honatyára, és a pénzüket száz Csányi Sándor is megirigyelhetné. A lényeget azonban így is szemlélteti a bonmó. Szomszédunk története függetlenedése óta a gazdasági hatalom megszerzésének és megtartásának története. Ez persze mindenütt így van, de sehol sem ennyire. Legalábbis Európában. Nem annyira, hogy – alig-alig sarkítva – semmi más ne számítson.

Ahhoz, hogy megpróbáljuk megérteni, mi történik ezekben a napokban és hetekben északkeleti nagyszomszédunk politikai életében, először a kilenc évvel ezelőtti narancsos forradalom sajátosságaival és következményeivel kell tisztába jönnünk. Akkor, az események jelenidejében a legtöbben azt hitték, Európa, a demokrácia, a progresszió hívei küzdenek az oroszok és a birodalmi múlt barátaival. Voltak olyanok is, akik azt feltételezték, ami zajlik, nem más, mint az amerikaiak újabb akciója a demokráciaexport híres műfajában.

De hiába nyerte meg az elnökválasztást – soha nem látott módon – a harmadik fordulóban a megmérgezett Viktor Juscsenko, hiába tűnt úgy, hogy győzött az ukránság, hamarosan kiderült: minden maradt a régiben, csak a gazdasági pozíciók rendeződtek át, azok is csak minimálisan. A milliomosok megráncigálták a milliárdosok bajszát, és kész. Rinat Ahmetovnak, Viktor Pincsuknak, Dmitro Firtasnak haja szála sem görbült, arcizma sem rándult, az, hogy – mások mellett – Petro Porosenko csokoládégyáros felzárkózott melléjük, különösebben nem zavarta őket. Juscsenko elnök két évvel később kinevezte miniszterelnöknek korábbi engesztelhetetlen ellenségét, Viktor Janukovicsot, majd a következő választásokon alig néhány százaléknyi szavazatot kapott. A 2004-es Majdan másik vezére, Julija Timosenko évek óta börtönben ül. Azok ellenben, akiket az akkori forradalmárok szerettek volna rács mögött látni, élnek, virulnak, ügyesen-okosan tologatják a bábukat az utcai, a parlamenti és a kormányzati sakktáblákon.

Az utóbbi években a Timosenko körüli balhék ellenére úgy tűnt, stabilizálódott a helyzet, kialakult valami status quo, és Ukrajna viszonylagos nyugalomban lavírozgathat az Európai Unió és Oroszország között. A függetlenség kérdése nem volt kérdés, mert menet közben egyértelművé vált: nemcsak az ukrán nemzettudattal és a saját nyelvükkel is jó barátságot ápoló nyugat-ukránoknak érdekük az ország szuverenitásának megőrzése, hanem az orosz anyanyelvű kelet-ukrán oligarcháknak is. Akiknek nem okozhatott nagy nehézséget tudatosítani, hogy míg egy Ukrajna méretű kupacon ők a kakas, addig Oroszországban relatíve kicsik lennének, és rettenetes veszélyek is leselkedhetnének súlyos harcok árán kivívott tulajdonukra. A fenének sem hiányzott a súlyok és ellensúlyok újrakalibrálása. Így lettek ők Európa rajongói. Meg úgy is, hogy bölcsen tudják: a nyugati iskolákban gyereket taníttatni, kórházakban gyógyulgatni sokkal-sokkal klasszabb, mint a keletiekben, és muszájlagos esetben tán még bíróság elé állni is jobb lehet Londonban, mint Moszkvában.

Miért borult fel mégis minden? Ennek több oka van. Az Európához közeledés, a társulási megállapodás előkészítése és aláírása a fentiek szerint egy természetes folyamat fontos állomása volt, azaz lehetett volna. Csakhogy miközben a gazdaság – nem utolsósorban a rengeteg svindli és a korrupció ép ésszel felmérhetetlen szintje miatt – korántsem prosperált úgy, hogy az ukrán kormány rá se rántson a szirénhangokra meg a fenyegetésekre, aközben Vlagyimir Putyin is lépcsőfokot óhajtott ugrani az orosz birodalom újjáépítésének fáradságos munkája során. És az orosz birodalom Ukrajna nélkül tényleg félkarú óriás. És ha az oroszok Ukrajnával meccselnek, mindig ott van a kezükben az adu ász: a gáz. Litvánia annak idején végig bírt fázni egy hosszú telet, és nem halt bele, ám Ukrajna ezt már nem merte bevállalni. Vagy nem elég bátor, vagy elég realista. Vagy ismeretlen előtte a hosszú távú stratégiai lépések fogalma.

Vagy azt gondolta, oké, eltaktikázgatunk még egy darabig, megtehetjük, megnézzük, kivel, mivel, hogyan járunk jobban. Amikor az első tüntetések, még a vilniusi megállapodás november 29-én esedékes aláírása előtti napokban kirobbantak, ukrán újságíró barátom azt vélelmezte, a hatalom szervezi ezeket, hogy több hitelt és támogatást tudjon kialkudni. Mindegy, hogy az EU-tól vagy az oroszoktól. Nem tűnt hülyeségnek a felvetés, senki nem várt revolúciót. Miért pont most vettek volna ekkora fordulatot az események, ha még Timosenko bebörtönzésekor sem történt semmi érdemleges? Néhány ezren utcára vonultak akkor, mérgesen, szomorúan, aztán hazamentek. Janukovicsék joggal érezhették úgy, hogy bármit megtehetnek.

A láng váratlan fellobbanását sokféleképpen magyarázzák az elemzők. Egyrészt, az évek óta fejetlen ellenzék megérezte a vérszagot, másrészt az embereknek megint egyszer elegük lett a korrupcióból és a reménytelenségből. Érdekes körülmény: sokan tényleg nem tudják, nem az európai uniós tagságra mondott halogatós nemet az elnök, hanem a folyamat első lépésére. Nem tudják, hogy a beteljesülésre ezer évet kellene úgyis várni, és nem lesz kapásból kétezer euró a havi fizetésük. Igazából csak annyit akarnak, hogy ezek, akik már megint nem csinálnak semmit, és azt is rosszul, menjenek végre a pokolba, és őket meg ne büntesse meg a sunyi közlekedési rendőr minden második kanyarban.

December 9-én kb. az a kérdés, hogy az ellenzék bele tud-e állni a bunyóba rendesen. A hatalom a Majdan népének november 30-ai véres szétzavarásával súlyos taktikai hibát vétett. Könnyen lehet, hogy ha az a botrányos, a minszki gyakorlatot idéző akció nincs, mindenki hazament volna régen. De lett, és az emberek nem mentek haza, azok után sem, hogy a parlamentben múlt kedden nem sikerült elérni az Azarov-kormány menesztését. Ezt a legutóbbi vasárnap 300 ezres nagygyűlése és Vlagyimir Iljics Lenin sanyarú, de jól megérdemelt sorsa szemléletesen illusztrálja. Ebben a pillanatban minden adott ahhoz, hogy a szembenállás állóháborúként folytatódjon. Az ellenzéki koalíció mellesleg különös képződmény. A bokszbajnok Vitalij Klicsko – aki egyre ügyesebben szónokol, és aki mellé a németek már odaálltak – UDAR-ja (Ütés) és az Arszenyij Jacenyuk vezette, Julija Timosenko-féle Batykivscsina (Haza) mellett benne van Oleh Tyahnibok ultranacionalista Szvobodája (szabadság) is, amely normális esetben még kevésbé rajongana az EU-ért, mint a magyar Jobbik. Hiába, mókás dolgokat produkál olykor az élet.

Amit mindenki remél, az, hogy egyik fél sem folyamodik erőszakhoz. Az ellenzék szónokai és a hatalom emberei egyaránt hangoztatják, a konfliktusokat csakis békés úton lehet feloldani. A gyors megoldásokhoz viszont nincsenek békés eszközök. Békésen nem lehet elkergetni a kormányt, hiányzik hozzá a parlamenti támogatottság – a Régiók Pártja nem erjed, hasztalan várták sokan, hogy a megélhetési hatalompártiak tucatjai fogják menekülőre –, és békésen nem lehet hazaküldeni a sátorozókat a Majdanról. Patt van. Kedden lejár a végső határidő, amit a hivatalos szervek a tüntetőknek a tér felszabadítására adtak. Kérdés, mit lépnek. A tippem: semmit. Hiszen ez idő szerint még azt sem tudni, az idő kinek dolgozik. Az oligarchák ezenközben bölcsen hallgatnak, dollárjaik csendben dollárokat fialnak.

Ha már magyarul elemezgetjük a témát, adódik még egy fontos kérdés: mi a jó/rossz ebben a kárpátaljai magyaroknak? Nem jó nekik ebben semmi. 2004-ben a narancsosok ígértek fűt, fát, virágot, és egyetlen ígéretüket sem tartották be, mi több, oroszellenes intézkedéseik jó része nem kis mértékben rajtuk is csattant, majdhogynem felszámolták az anyanyelvi oktatást is. Aztán jöttek a régiósok, és oroszbarát jogszabályaik egy részének mellékhatásait a magyarok is élvezhették. A paradoxon hibátlan: ki kellene állniuk Európa mellett, de nem tehetik. Hogy is tehetnék, amikor a Szvoboda például a legszívesebben még az országból is elkergetné mind a 150 ezrüket? Várni kell. Sokkal rosszabb hátha nem lesz.