Tizenöt éve gólt se tudunk nekik rúgni, előtte azonban 65 éven át nem tudtak nyerni a magyarok ellen. Ami állandó volt: a folyamatos balhé a magyar-román meccseken.
Tulajdonképpen minden válogatott meccs román meccs is egyben. Lehet bár Izland, vagy a trianoni traumához vajmi kevés szállal kötődő Japán az ellenfél, a mérkőzéseken kb. húszpercenként felhangzik a rigmus a B-középből a „Vesszen Trianon!” és a „Ki nem ugrál, büdös román, hej, hej!” örökzöld szövegek formájában. De nem marad adós soha a túloldal sem, ahol ugyanilyen sláger a „Ki a magyarokkal az országból!” vagy a bozgorozás (jelentése: hazátlan magyar). Úgy tűnik, a két nép trianoni „élményének” hű lenyomata továbbra is, az épp ezért nem is nagyon erőltetett magyar-román válogatott rivalizálás.
Pedig alakulhatott volna másként is, hiszen a román foci sokat köszönhet magyar gyökereinek. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Erdélyből kiindulva magyar hatásra terjedt el a labdarúgás imádata a regáti román fejedelemségekben is. Bár labdarúgó szövetségüket már 1909-ben megalakították (alig pár évvel a magyar után), Románia első hivatalos mérkőzését csak 1922-ben játszotta, aligha véletlenül a hozzájuk hasonlóan magyar területekből is létrejövő kisantant-szövetséges Jugoszlávia ellen. Eddigre a magyar válogatott már nem csak túl volt közel 150 válogatott találkozón, hanem a világfutballban is egyre inkább az élmezőnyhöz tartozott. A tehetségeket már ekkor is ontó magyar futball erdélyi játékosai pedig évtizedekig adták a román válogatott alapját (Bodola Gyula például a harmincas években közel félszázszor a román tizenegyet erősítette, hogy aztán a negyvenesekben a magyarban is tucatszor pályára lépjen), és nem ritkán magyar volt a szövetségi kapitány is. De akadt olyan román válogatott mérkőzés is, ahol a kezdőcsapatban jó, ha két román származású játékos pályára léphetett a magyarok mellett. Mielőtt azonban nagyon vernénk a mellünket, kijelenthetjük, hogy egy valamiben már akkor is jobbak voltak: a diplomáciában. Míg mi a magyaros széthúzás és kicsinyeskedés miatt 1930-ban nem küldtük ki az első, Uruguayban megrendezendő világbajnokságra a végső győzelemre is esélyes csapatunkat; addig a románok tökéletesen esélytelenül is fontosnak érezték, hogy királyi pénzből kiutazva, egyike legyenek a négy európai válogatottnak. Mondanunk sem kell, az ott egész tisztességesen szereplő csapat fele magyar volt.
Ilyen előzmények után került sor az első román-magyar válogatott mérkőzésre 1936-ban, ahol különösebb balhé nélkül győztünk 2-1-re. Ahogy a három évvel későbbi, újabb bukaresti meccsen is mindkét gólt magyar szerezte az 1-1-es döntetlen alkalmával; és volt kinek tapsolni a román csapat első pesti fellépésén is (2-0 ide). 1940-ben ugyanis olyan erdélyi magyarok alkották a vendég válogatott többségét, akik a három hónappal későbbi, II. bécsi döntés után már magyar színekben léphettek pályára, főleg a honi futball első igazi vidéki bajnokcsapatának, a Nagyváradi AC-nak tagjaiként.
A második világháború után a magyar foci aranykora következett be, ezért egyre kevésbé volt egy súlycsoportban a két válogatott. Annál is inkább, mert az internacionalista, „testvéri és baráti” hivatalos szövegek ellenére egyre mélyült a két nép közötti ellentét, ami a magyar származású játékosok és edzők a román elitfutballból történő fokozatos kiszorításával is együtt járt.
A formálódó Aranycsapatnak nem okozott különösebb gondot a román válogatott többszöri legázolása, amit az 1945 és ’48 közötti 7-2, 3-0, 9-0 (!), 5-1 és az ’52-es olimpián elért 2-1-es győzelem jelzett. Annál nagyobb gondot jelentett viszont a korábban nem látott balhék felszínre kerülése. Az ’54-es ezüstérem után éppen Romániát fogadtuk Budapesten (5-1), miközben Bukarestben megütközött a két ország nem hivatalos, úgynevezett B-válogatottja is. A 2-1-es román győzelmet kő- és sörösüveg dobálással ünnepelte a román nézősereg, amit követett 1958-ban egy újabb magyar győzelemmel végződő válogatott fellépésünk a bukaresti nemzeti stadionban. A dobáláson túl itt már komoly magyarverések is voltak a lelátókon. Mivel ugyanebben az évben hasonló inzultusok érték a Honvéd labdarúgóit is, a magyar állami szervek jobbnak látták, ha nem erőltetik tovább a román-magyar barátságos mérkőzéseket, mivel azok megrendezései „kellemetlen kihatással vannak a románok és az erdélyi magyarság viszonyára is”. Ennek megfelelően Románia lett az a szomszédos ország, akivel a legkevesebb mérkőzést játszottuk, miközben például az osztrák-magyar világviszonylatban is az egyik legtöbb meccset hozó párosítássá vált.
Annál is inkább hanyagolni kellett az összecsapásokat, mert eddigre az erdélyi magyarok már tüntetőleg a magyar válogatottnak drukkoltak. Egy-egy nagy magyar meccs előtt tömegek keltek útra olyan helyek felé, ahol hallgatni lehetett Szepesi rádióközvetítéseit, vagy ahol később fogni lehetett a magyar tévé adásait – nem ritkán csak a hágókra felvitt, hordozható készülékekkel és házilag fabrikált antennákkal. Ne feledjük, az ekkor a magyar himnusz hangjainál csutkára felhangosított adások közös nézése egybeesett az Aranycsapat és később a ’60-as évek világszínvonalú magyar válogatottjának tündöklésével. Mindez pedig a Rákosi-, majd a Kádár-korszaknak is kellemetlen volt, nem csak a román belügyi szerveknek.
Aztán 1972-ben az Európa Bajnokság négy közé jutásáért összesorsolták a két válogatottat. A budapesti meccsen úgy lett 1-1, hogy a vendégek gólját Satmareanu, azaz Szatmári Lajos lőtte; a bukaresti visszavágón pedig úgy lett 2-2, hogy a 81. percig vezettünk – a már hagyománnyá váló dobálás mellett. Mivel akkor még nem számított az idegenben lőtt gól, a máig emlékezetes párharc semleges (?) helyszínen, Belgrádban dőlt el Szőke István 87.percbéli találatával (2-1).
A ’82-es spanyolországi világbajnokság selejtezőin ismét egy csoportba került a két csapat. Eddigre a magyar foci már leszálló, a román viszont emelkedő ágba került, így hasonló erősségűvé vált a két gárda. Ennek megfelelően alakultak is az eredmények. 1981 tavaszán Fazekas László góljával kínkeservesen győztünk 1-0-ra a Népstadionban, hogy aztán a bukaresti visszavágón hősiesen védjük meg az aranyat érő egy pontot (0-0). Jellemző a Ceausescu vezette Románia légkörére, hogy a budapesti meccsen még a magyar illetőségű román vezetőknek is csak románul volt szabad nyilatkozniuk; míg Bukarestben össznemzeti kampány indult a román sajtóban a „bozgor” magyarok végre valahára történő legyőzéséért. Mindhiába: az erdélyi magyarok legnagyobb büszkeségére Magyarország az ellenséges légkörben is őrizte veretlenségét Románia ellen. Akkor még nem tudtuk, hogy máig azok maradnak a románok elleni utolsó sikereink napjai.
A kilencvenes évekre nagyot fordult a világ: a kommunizmus eltűnt, a nacionalizmus nyílt teret kapott, a magyar foci pedig lehanyatlott. A románok közben remekül helyt álltak az 1994-es amerikai világbajnokságon, és olyan világsztárjuk lett, mint a „Kárpátok Maradonájának” becézett Hagi. Az 1998-as budapesti EB-selejtezőn azonban sokáig úgy tűnt, hogy él még rajtuk a magyar átok. A vendégeket „Lesz még Bukarest magyar falu” feliratú transzparenssel köszöntő magyar szurkolók örömmel látták, hogy a nagyszerűen támadó magyar csapat a kapu elé szorította a sztárokkal érkező románokat, sőt, Hrutka János csodás szabadrúgásgóljával pontot is szerzett (1-1). Sajnos nem csak az árnyékolja be ezt a mérkőzést, hogy mindmáig ez az utolsó gólunk a román hálóban, hanem az is, hogy a stadion környékén a román rendszámú autókat súlyosan megrongálták a magyar huligánok, ezzel főleg a végre szabadon a magyaroknak szurkolni jött erdélyi magyarokat büntetve. A visszavágóra a románok már nem bíztak semmit a véletlenre. Újra aktiválták Hagit, elindult a hecckampány, a szurkolók „magyar vért” akartak látni. Ebben a légkörben a halálfélelemben lévő és meglehetősen gyenge magyar válogatott elszenvedte történelmi első vereségét Romániától (0-2).
Hogy aztán azóta meglehetősen simán mindig ki is kapjon. A ’99-es bukaresti román diadal óta négy mérkőzést játszottunk és még gólt sem tudtunk lőni. A 2002-es világbajnokság selejtezőin sima dupla zakó (két 0-2) és a 2004-es és 2009-es két barátságos mérkőzésen sem volt sok közünk a mérkőzéshez (0-3 és 0-1). Ami változatlan maradt, az a kölcsönös gyűlölködés. Bár az utolsó válogatott találkozót a Magyarországon meggyilkolt román kézilabdás, Marian Cozma emlékének ajánlották, a megbékélési gesztus csak átmeneti volt. A román futballnak olyan nagyságokat, mint a Steaua Bukaresttel Bajnokcsapatok Európa Kupáját nyerő Bölöni Lászlót és az edző Jenei Imrét adó magyarokat az Újpest 2009-es vendégjátékán olyannyira gusztustalan gyalázkodó felirat fogadta, ami még az európai labdarúgó szövetségnél is kiverte a biztosítékot és két meccsre bezáratta a stadiont. Más kérdés, hogy a visszavágón erre adott magyar válasz („Honnan tudod, hogy cigány vagy? Románul beszélsz.”) is igen távol állt a fennen hangoztatott európai (és ott is ritkán tapasztalt) ideáktól.
Ahogy most az Izrael elleni barátságos derbin történt gyalázatos események miatt (aránytalanul, tétmeccsen büntetve) zárva lesz a Puskás-stadion is. A magyar-román meccsek történetében mindenképpen egyedi lesz a kongó lelátók előtti játék, ami jelentősen növeli a jelenleg a magyarnál csak kicsivel előrébb jegyzett románok esélyeit. Ugyanakkor illő lenne végre nem csak a lelátókon (illetve jelen esetben a stadionon kívül) keménykedni; és nem csak gólt lőni, hanem nyerni is keleti szomszédaink ellen. Annál is inkább, mert az utóbbi évek magyar viszontagságai ellenére az örökmérleg még mindig felénk billen: 11 magyar győzelemmel szemben 5 döntetlen és csupán 5 román diadal áll. És az erdélyi magyarság töretlenül hisz a magyar fociban.
