Az Európai Bíróság minapi ítélete, miszerint Szlovákia jogszerűen tiltotta meg Sólyom Lászlónak, hogy belépjen az ország területére, nagy felháborodást okozott itthon, különösen a jobboldalon.
Az Európai Unió luxembourgi székhelyű bíróságának kedden kihirdetett ítélete szerint Szlovákia nem sértette meg az uniós jogot, amikor 2009. augusztus 21-én megakadályozta Sólyom László magyar köztársasági elnök szlovákiai látogatását. Az ítélet indoklása szerint Sólyom Lászlónak egyfelől magyar állampolgárként joga van ahhoz, hogy szabadon mozoghasson és tartózkodhasson a tagállamok területén, másfelől azonban az uniós jogot a nemzetközi jog releváns szabályaira tekintettel kell értelmezni. A nemzetközi jog szabályai értelmében az államfő a nemzetközi kapcsolatokban olyan különleges jogállással rendelkezik, amely a többi között kiváltságokkal és mentességekkel jár. Az államfő külföldi tartózkodására nézve a diplomáciai kapcsolatok joga irányadó. Az ilyen személy „valamely más tagállam területére történő belépésére nem ugyanazok a feltételek vonatkoznak, mint amelyek a többi polgár belépésére irányadók”. Az Európai Bíróság szerint „az a körülmény, hogy valamely uniós polgár államfői hivatalt tölt be, igazolhatja az uniós jog által e személy részére biztosított szabad mozgáshoz való jog gyakorlásának a nemzetközi jogon alapuló korlátozását”. A bíróság szerint ebből következően az uniós jog nem kötelezi Szlovákiát arra, hogy biztosítsa a magyar államfőnek a területére történő belépését. Nincs mit tenni, a bíróság ítéletét el kell fogadni, de van mit leszűrni az ügy tanulságaiból.
A bíróság ugyanakkor nem csak ezt mondta ki: azt is megállapította, hogy Szlovákia tévesen hivatkozott a 2004/38-as irányelvre a belépés megtagadásának jogalapjaként – hiszen annak alapján csak a közrend, a közbiztonság, vagy a közegészségügy veszélyeztetettsége esetén lehetne megtagadni a belépést. Ez már alapból egy megalázó hivatkozás volt Szlovákia részéről, hiszen Magyarország akkori első embere, a bánáti bazsarózsákért aggódó jogászprofesszor ugyan miként veszélyeztette volna északi szomszédunk közrendjét, közbiztonságát, pláne a közegészségügyét. Szlovák részről sem kell tehát győzelemként megélni a bíróság döntését, ki lett mondva, hogy nem volt alapja a kitiltás indoklásának.
Amiatt viszont dörzsölhetik a tenyerüket a pozsonyi ravasz technokraták, hogy a bíróság azt mondta ki: a téves hivatkozásuk sem minősült joggal való visszaélésnek, hiszen a belépés megtagadásának a nemzetközi jogon alapuló lehetősége így is adott volt Szlovákia számára. Végső soron tehát mégis csak Szlovákia jött ki jobban az ügyből, Magyarország pedig lenyelheti a sértést, hozzátéve a Haza vs Nagyvilág sértettségkomplexumához egy újabb epizódot. A kormány bízik abban, hogy sem Magyarország és Szlovákia viszonylatában, sem más tagországban nem történik a jövőben ilyen eset.
A probléma ott van, hogy ez az eset egyáltalán előfordulhatott. Magyarország először az Európai Bizottságtól kérte, hogy Szlovákia ellen nyújtson be kötelezettségszegés megállapítása iránti keresetet az európai bírósághoz. Az uniós javaslattevő-végrehajtó intézmény azonban úgy ítélte meg, hogy az uniós jog nem alkalmazandó valamely tagállam államfőjének más tagállamban tett látogatásaira. Magyarország ezért saját maga indított keresetet Szlovákia ellen. Az Unió bírósága végül meghozta az ítéletet, amiben még arra is kitért: az augusztus 20-i magyar állami ünnepet követő nap a bíróság megállapítása szerint „Szlovákiában érzékenynek ítélt dátum, mivel 1968. augusztus 21-én öt, a Varsói Szerződésben részes állam fegyveres erői – köztük magyar csapatok is – megszállták a Csehszlovák Szocialista Köztársaságot”.
Amint látható, egyszerre lettünk szenvedő alanyai annak, hogy az EU alapvetően nem akar beavatkozni civakodó tagállamok belügyeibe, s ha ez ügyben megkeresik a Bizottságot, akkor az inkább a feltartott kéz politikáját választja, és visszadobja a labdát a feleknek; másrészt pedig annak, hogy a távoli Kelet-Európából Brüsszelig, Strasbourgig és Luxemburgig eljutó információmorzsákból, a kölcsönös történelmi sérelmekből igencsak szelektíve tudnak válogatni. Így egy szerencsétlen Szent István-szobor avatása ügyében – akit még a hardcore szlovákok is elismernek a szerintük egykori közös haza, Uhorsko első királyának – a szerencsétlen dátumegyezés miatt a '68-as sérelmekre koncentrálnak.
Más sérelmekre persze nem ilyen kényesek: a Bizottság jogi képviselője a minap arra kérte az Európai Parlament világpolitikai jelentőségűnek kevéssé nevezhető petíciós bizottságát, hogy ne vegye napirendre a Benes-dekrétumok ügyét, mert azok történelmi dokumentumok, amiket az Európai Unió keletkezése előtt alkottak meg – miközben azt elfelejtik, hogy az immár EU-tag Szlovákia 2007-ben meg is erősítette a dekrétumok sérthetetlenségét. Bár a két ügy a brüsszeli elefántcsonttorony labirintusában talán kevesek fejében kapcsolódik össze, de azért mégis csak egy ordító kettős mércéről van szó – melynek felemlegetésében Lovasnak is igaza van. A Sólyom-ügyben hozott ítélet precedens értékű, azon pedig vitatkozzanak az európai jogtudorok, hogy az EU egyik kőbe vésett, alapvető szabadságának számító személyek szabad mozgását tényleg felülírhatja-e a nemzetközi jog.
Az európai integráció eszméjét egykor megálmodták, az évtizedek során kiépültek rá az intézmények, kialakult az európai jog – s ebben a szférában nem tudták elképzelni, hogy előfordulhat az: két, az EU-ban és a NATO-ban is szövetséges tagállam közül az egyik diplomáciai pofonnal hazazavarhatja a másik államfőjét. Ezt az első Fico-kormány által kirobbantott ügyet hála Istennek a józanabb szlovákok is elítélik, lásd a liberális Sme tegnapi cikkét, mely szerint „ostoba politikai döntés” és „kifejezetten ellenséges lépés” volt Sólyom kitiltása, függetlenül attól, hogy jogi szempontból rendben volt-e. Csak józanságra tudunk inteni mi is. És annak sajnálatos belátására, hogy – miként az egész ügynek az uniós intézmények általi kezelése is mutatja – az EU nem tud mit kezdeni a kelet-európai kisállamok nyomorúságával.