A magyar jobboldal elmúlt tíz évét és jelenlegi dilemmáit elemző Mi a jobb? sorozatunkban Lánczi András filozófiatörténész, a Corvinus Egyetem tanárának írását olvashatják.
Ha valaki elsétál a IX. kerületi Knézich utcába, akkor az egyik ház falán ezt a kézzel írt feliratot olvashatja: „A megoldás a közösségekben van.” Fogalmam sincs, ki és miért osztotta meg e gondolatot az arra járókkal, ám ennél tömörebben nem lehetne kifejezni az elmúlt tíz év jobboldali politikájának a lényegét.
A felismerés azzal kezdődött, hogy amennyiben elfogadja a jobboldal a rendszerváltás eszméjét, azaz erőszak és leszámolás nélkül igazságosan átalakítható egy politikai közösség intézmény- és értékrendszere, akkor szervezettségben és közösségépítésben kell megerősödnie. 2002-ben kiderült, hogy az 1989 előtti hatalmi elitekhez képest – beleértve a közértelmiséget, a láthatatlan hatalmi hálózatokat; beleértve a – hazai és külföldi – titkosszolgálatokhoz köthető, az egész társadalmat átszövő mikrocsoportokat, a legkülönfélébb civil jellegű szerveződéseket; beleértve a szakszervezetek nyilvánosan ritkán tetten érhető politikai színezetű közösségeit – a jobboldalnak jórészt csak elképzelése van egy jobb társadalomról, de nincs hozzá szervezeti ereje. Ennek lényeges eleme a választási mozgósítás megszervezése is. De ennél is fontosabb, hogy a magyar társadalomnak csupán nagyon törékeny belső tartást adó egységesítő ereje vagy identitása van. A baloldal politikája azon alapult, hogy az államot részérdekek összességének tekintették: semmi eszmei nem volt benne, az állam lényegét tekintve a jövedelmek újraelosztását szervezte, hogy ezáltal politikai függőséget alakítson ki az állampolgár és az állam között. Az elmúlt tíz év jobboldali politikájának az volt a döntő kérdése, hogy miként lehet egy új politikai közösséget szervezni, illetve az állam és a polgárai közötti viszonyt hogyan lehet úgy átalakítani, hogy az állam mind a külső, mind a belső szuverenitás kifejezője legyen.
*
A feladat nem csekély, ugyanis a kommunista időszak kollektivista közösségei, amelyek adott esetben akár valódi identitást és valahova tartozás érzését is nyújthatták sokak számára, nem alapulhattak az önként vállalt, szabad elképzelésen nyugvó összetartozás kötelékén. A szabadság körülményei között heroikus feladat közösségeket kialakítani, főként úgy, hogy a vallási alapú közösségalakítás eleve gyanús a marxista ideológián és oktatási rendszerben felnövők sokasága számára. A hagyományos népi jellegű közösségek is felbomlottak. A lokális egyébként is alábbvaló, mint a szocializmus univerzális eszméje, amely a vallás univerzalizmusát „a nép ópiumának” nevezte, vagy az egyéni szabadság univerzalizmusa, amelyet a liberalizmus hirdet. Egyik sem kínál olyan közösségképet, amelyhez közvetlenül kapcsolódhatnának az emberek. Többek között innen is van az orbáni fordulat, melyet „plebejusnak” nevezhetünk: az emberi élet kézzel fogható aspektusaira kell építeni, közelebb vinni a politikát a valódi szükségletekhez, amelyek legalább annyira spirituálisak, mint anyagiak. Valódi közösségek nélkül a virtuális közösségek töltik ki a hiányt: TV, internet, a technológia és a bújtatott üzleti érdekek kínálta pótszerek. Ezeknek van politikai következménye, de nincs valódi politikai hatása. Politikai hatás és közösség csak valódi – eszmei vagy transzcendentális – alapon alakulhat ki. Amiben hinni is lehet.
Az egyéni hit is csak akkor üdvözítő, ha közösséghez való tartozással kapcsolódik össze. Az ember számára a legfőbb jó, ha a közösség, amelyben él, biztonságos, igazságos és virágzik. Hogy mennyire erről van szó a jobboldal politikájában, elég arra utalni, hogy a nemzet folyamatosan a közösség és a hazaszeretet értelmében fogalmazódott meg az elmúlt tíz évben. Ez érvként, tehát racionális módon jelent meg: aki nem tartozik valamilyen közösséghez, nyomorúságos az élete. Innen a család és a politikai közösség legkülönfélébb formáinak a dicsérete. Ami a szerelem a magánéletben, ugyanaz a barátság a közéletben. Ami a család a magánéletben, ugyanaz a nemzet a közéletben.
A baloldaliak, a liberálisok a civil társadalom formáit ajánlják, amivel az a baj, hogy eredendően a liberális antipolitika a kiindulópontja: a politika gyanús, valójában mindenki képes az önkormányzásra. A jobboldal nem akarja a politikát, azaz a legfőbb vezetést kiiktatni, ahogy a liberális, mert a személyes felelősségen alapuló vezetés államformától függetlenül, tehát a demokráciában is a politikai jó egyik fontos feltétele. A jó vezető feltétele a jó életnek, csakhogy az egyéni jó életet megelőzi annak feltétele, a közösség virágzása. Fordítva is lehetséges, de csak kevés ember számára adott a jó élet feltétele, ha nem a közösség a keret. A liberális politikafelfogás könnyen vezet önző egyének sokaságához. Ez sem volna baj, ha az egész világ pusztán kóborló egyének összessége volna. Ez nem azért lehetetlen, mert nem minden politikai közösség liberális, hanem mert a természet rendje szerint az embereknek a természet törvényeivel összhangban, azzal együtt, benne élve kell kialakítania a megélhetésük feltételeit: amit a politikai gondolkodók egészen az utóbbi időkig tudtak, a maiak számára már nem magától értetődő.
Egy jobboldali, konzervatív politikai erő soha nem feledkezhet meg a létezésünk alapjáról, a természet törvényeiről és erejéről. Az ember nem azért közösségi lény, mert véletlenül így alakult, hanem mert így lett azzá, ami. A politika tétje ugyanis mindig az, hogy képesek vagyunk-e fenntartani a civilizációt annak nem dekadens értelmében. Minden háború megmutatja, mit jelent, ha ezt nem tudjuk fenntartani. A jobboldal nagy része 2006-ban is felismerte, hogy az anarchia, az erőszak – mint mindig – az élet biztonságát fenyegeti, túl a politikai, taktikai harc adott pillanatban gyakran átláthatatlan napi érdekein. Sose mindegy, ki az, aki uszít. 2006-ban a jobboldalnak nem volt érdeke a feszültség növelése.
*
Mit jelent magyarnak lenni? Önmagát túlélt kérdés? Ha így lenne, akkor nem értenénk meg a franciákat, olaszokat, angolokat, az oroszokat és az amerikaiakat sem, nem beszélve Magyarország környezetében élő népeket. A nemzet konstruált politikai fogalom, de nem utópikus. Racionális megfontolásokat egyesít érzelmekkel és hittel. Csak akkor vált negatívvá, amikor az állam és a nemzet fogalmát azonosították: egyébként a nemzeti érzés a hazaszeretet politikai fogalma. Megint fölbukkan egy megfordíthatatlan viszony: az ember – már csak a nyelvi kötöttség, a magyar nyelv egyedülállósága miatt fokozottan – előbb magyar, csak utána minden más a magyar ember – amennyiben az emberről, mint közösségi lényről beszélünk. Ez nem zárja ki, hogy valaki román állampolgár legyen, Angliában legyen ápolónő vagy Amerikában tanuljon.
Kell lennie valaminek, ami összetartja a magyar embereket, ez volt mindig az alapja a magyar nép létezésének – ez nem nacionalizmus a szó mai, negatív liberális értelmében, ugyanis a nemzet eredetileg pozitív liberális fogalom volt. Nem lehet mindig és örökké a második világháború árnyékában megítélni a politikai fogalmakat. Ami recseg-ropog, az a háború utáni félelmek hatása alóli felszabadulás: a németek mai is vezekelnek, a német jobbközép és a német szociáldemokrácia között lényegében nincs különbség, de az alkotmányos patriotizmus újbóli meghirdetése szolid jelzés, hogy szükség van a német identitásra, még ha a nacionalizmus vádját akarja is mindenképpen elkerülni. Az angolok újra szkeptikusan tekintenek a kontinensre, különösen a franciákban nem bíznak. Az Egyesült Államok pedig először néz szembe világhatalmának belső gazdasági gyengeségeivel; a világ többi része pedig így vagy úgy, de prosperál. Ez korábban elképzelhetetlen lett volna. Európa a maga jóléti államaival, berendezkedésével bajban van, mert a jólét fontosabb lett, mint a jólétet lehetővé tevő közösségi élet.
Leginkább azért van bajban, mert azt hitte, a nemzeti szuverenitás idejétmúlt idea. A posztkommunista világban azonban a nemzeti újjászületés a szabadság elnyerésének az egyik kifejeződési formája. A nemzeti érzés – ahogy a 19. században is – felszabadító érzésként s érvként jelent meg a kommunizmus összeomlása után. Több formája is van a nemzeti érzés újjáéledésének, új nacionalizmusok formálódnak, beleértve az európai radikális pártokat és mozgalmakat is, amelyek keresik a nemzetközi és a nemzeti közötti új egyensúlyokat. Nyilván lesznek rossz válaszok is. De jelenleg ez a fő kérdése mind gazdaságilag, mind politikailag a politikai küzdelmeknek. Ez határozza meg a magyar jobboldal dilemmáját is: meddig engedhető meg a globális gazdasági folyamatok terjeszkedése, és hol kell nemet mondani, sőt, ha kell, radikálisan ellenállni. Tipikusan ilyen kérdés a föld kérdése Magyarországon.
*
A közösség kérdése vált mára a nyugati világ egyik fontos politikai kérdésévé is. Tavaly nyáron a Center for European Renewal éves konferenciáján Roger Scruton azt a kérdést tette fel előadása elején, hogy a konzervatívok számára mi a fontosabb: a szabadság, egyenlőség vagy a testvériség. Meglepő módon a szabadság helyett Scruton a testvériséget nevezte meg. Egész előadásában amellett érvelt, hogy a jelenlegi nyugati társadalmak szétesőben vannak, az összetartozás érzése, a nemzeti állam szuverenitása van veszélyben. Ha nincsenek közösségek, politika sincs. Ha nincs politika, ott virágzás és egyéni boldogulás sincs.
A jobboldal elmúlt tíz éves politikája egyetlen elvet akar érvényesíteni: a közösség érdeke előrébb való, mint az egyéné. Az állam és a polgár viszonyát – ha komolyan vesszük a szabadság lehetőségét – meg kell fordítani, a polgár szabadsága ott kezdődik, ahol az egyén képes a sarkára állni, képes küzdeni a megélhetéséért és az igazságért. Az állam pedig azokon segít, akik a közösséget nem a saját boldogulásuk eszközének akarja tekinteni. De hogy mennyire a közösségépítés, a nemzeti érzés reneszánsza zajlik, azt leginkább a magukat baloldalinak nevező új politikai képződmények retorikája jelzi. A hazafiságot, a nemzeti érzést legitim politikai célként említik.
Hogy egy új nemzet felfogás lesz-e a politikai identitás fő eleme, nem tudom. De azt igen, hogy a közösségi érzést, a valahová tartozás érzését politikailag nem tudta semmi sem helyettesíteni, ez pedig – a természeti törvények súlya alatt – azt jelenti, hogy a jobboldal minden erőfeszítése, beleértve a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatát, az új Alkotmány bevezető részét, abba az irányba mutat, miként lehet közösséggé formálni a magyar polgárokat, különben képtelenek leszünk megbirkózni a gazdasági, társadalmi és kulturális bajokkal. A Fidesz néppárttá válása a politikai közösségépítésről szólt, a polgári körök alakítása szintén. Az első kormányalakítás után azt tanulta meg a Fidesz, hogy az egység és a közösségi fegyelem többet ér, mint sok politikai virtuóz egyéni útjainak összessége. Itt áll a jobboldal tíz év után, politikájának sikere azon fog múlni, hogy hiteles-e a közösségépítése, a nemzeti érdek védelme, a biztonság garantálása a polgárai számára.
