Beszélgetés Baán László kormánybiztossal a tervezett budapesti „MúzeumLigetről”; partnerünk, a MúzeumCafé magazin 2012/1. számából. Berényi Marianna interjúja. Fotók: Dezső Tamás.
2011. szeptember 30. határkő a magyar múzeumok történetében: az ekkor kiadott kormányhatározat szerint Baán László 2013. szeptember 30-ig múzeumi főigazgatói posztja mellett kormánybiztosként irányítja a budapesti Ötvenhatosok terén kialakítandó „MúzeumLiget” előkészítését, ahová a jelenlegi tervek szerint a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria összevont gyűjteményeinek egy része és a Magyar Fotográfia Múzeuma kerülne. Az elképzelések szerint a Hősök terén található Schikedanz-palota a régi mesterek képtárává válik, míg a Műcsarnok mögött nemzetközi tervpályázat eredményeként felépítendő Új Képtár a 19. század közepétől máig terjedő időszak gyűjtő- és kiállítóhelye lenne; mindkét épületben együtt lenne látható a nemzeti és az európai anyag. Azóta az is kiderült, hogy a két intézmény egyesítése február végéig megtörténik, a döntés elleni tiltakozásul a Nemzeti Galéria főigazgatói székéről lemondó Csák Ferenc posztja pedig megszűnik. A döntésre a szakma egy része – kifogásolva a szakmai egyeztetések és a hatástanulmányok hiányát, valamint a két gyűjtemény eltérő evolúciója miatt az „újraegyesítés” fogalmát – heves tiltakozással reagált. Világosan látható, hogy a 2017-re túlnyomórészt európai uniós forrásokból tervezett beruházás megvalósulásától függetlenül a következő két évre tervezett viták, tárgyalások, egyeztetések során a budapesti, valamint az országos múzeumi intézményrendszer mellett a hazai művészettörténeti praxis is nagy változásokra számíthat. A tervekről, az előkészületekről Baán László kormánybiztossal beszélgettünk.
Amikor tavaly februárban kiderült, hogy elmarad a Szépművészeti Múzeum térszín alatti bővítése, az azzal a bejelentéssel egy időben nyilvánosságra hozott, Andrássy negyed néven vázolt nagy ívű városrendezési és városfejlesztési koncepció csak kósza ötletnek tűnt. Most viszont kormánybiztosként és hamarosan egy összevont gigaintézmény főigazgatójaként vezényli az új múzeumi negyed, munkacímén a MúzeumLiget koncepciójának kidolgozását. A vonat elindult, de hogyan néz ki a menetrend?
2012. február 29-én intézményként újraegyesül a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria, amely utóbbit 1957-ben egy miniszteri döntéssel operálták ki a korábbi Szépművészeti Múzeum szervezetéből (az egyesülést az interjú készítése után júliusig elhalasztották – a szerk.). Az újra egységes intézmény azonban természetesen továbbra is két országos múzeumi telephellyel működik majd. A kormány június 30-ig fogja véglegesíteni, hogy mely gyűjtemények kaphatnak helyet az új múzeumi negyedben. A már hatályos kormánydöntés alapján ide kerülhet az Új Képtár (a Szépművészeti és a Nemzeti Galéria jelenlegi gyűjteményeinek 19. századtól napjainkig ívelő anyaga) és nagy valószínűséggel a Kecskemétről átköltöző fotográfiai gyűjtemény, a Magyar Fotográfia Múzeumának itt létrehozandó épületében. Ezután csaknem másfél évünk lesz, hogy kidolgozzunk egy olyan szakmai és építészeti programot, amely alapján a tervpályázati kiírásban egyértelműen megfogalmazhatóvá válik, hogy pincétől a padlásig mit kell tartalmaznia az új épületeknek. A koncepció véglegesítésének határideje 2013. szeptember 30.
Mi lesz az új intézmény neve?
Mindkét múzeum, a Szépművészeti és a Magyar Nemzeti Galéria is megőrzi a jelenlegi nevét és országos múzeumi státusát, egészen addig, amíg a nemzeti képzőművészeti gyűjtemény le nem költözik a Várból az új múzeumi negyedbe. Ekkorra az új épület, amely jelenleg az Új Képtár munkanevet viseli, és amelybe az egyesített gyűjtemény egy része költözik, minden bizonnyal már végleges névvel rendelkezik majd.
Egyrészt egybeolvad két országos múzeum, másrészt új, a főváros és az ország szempontjából meghatározó múzeumépület körvonalazódik, amelyben új kontextusba kerül az eddig a nemzetközi, illetve a magyar anyagot külön-külön bemutató két gyűjtemény. Mindkét téma komoly szakmai és társadalmi vitát igényelne – elsősorban Magyarországon. Véletlen vagy koncepció, hogy a két gyűjtemény „újraegyesítéséről”, az építkezés esetleges elindításáról először egy külföldi lapnak, a The Art Newspapernek beszélt?
Ők kérdeztek. Ha magyar újságíró kérdezett volna erről, ugyanúgy válaszoltam volna. Hozzá kell tennem, hogy a két intézmény újraegyesítésének 2007-es felvetése óta semmiféle érdemi szakmai kérdésfelvetés vagy vita nem volt abban a tekintetben, hogy miképpen is képzelném el ezt konkrétan, hol-ott az európai gyakorlat szerint a nemzeti galériákként működő közgyűjteményekben bizony szinte mindenütt együtt mutatják be a nemzeti és a nemzetközi anyagot – vagyis egy igazán kézenfekvő és különösen a magyar művészet prezentációja szempontjából kardinális kérdésről volt szó.
Most ez megváltozott, és még vita is körvonalazódott. Bár a Pulszky Társaság novemberi konferenciájáról úgy jött el, hogy a témáról szóló előadása után a plénum előtt senki nem tett fel kérdéseket. Mi lehet ennek az oka?
A konferencia előtt nagy volt a várakozás a nyilvános eszmecserére, én pedig azért mentem oda, hogy megosszam a résztvevőkkel az álláspontomat, és válaszokat adjak a felvetődő kérdésekre, véleményekre. Az, hogy az előadásom után nem volt kérdés, vélemény, állítás, olyan tény, amelyet sokféleképpen lehet magyarázni, de ezt a magyarázatot nem nekem kell megadni. Egy biztos: ahogy ezt már érintettük, négy éve van annak, hogy felvetettem az intézményegyesítés kérdését. Ez tehát nem volt zsákbamacska, mint ahogy a múzeumi negyed kérdésének felvetése sem, hisz az is több mint egy éve már napirenden van, Tarlós István főpolgármesteri programjának ismertetése óta. Kezdeményezett, szervezett erről bármelyik most tiltakozó szakmai testület vitát?
Miért szervezett volna? Az intézmények a túlélésért küzdenek, a jelen gazdasági körülmények között nagyobb változás nem tűnt megvalósíthatónak.
Azt, hogy több pénz kell egy adott struktúra fenntartására, bárki álmából felverve fel tudja mondani, ehhez sem különösebb merészség, sem pedig jelentős intellektuális teljesítmény nem szükséges. Egy szakmai szervezet érettsége ott kezdődik (lásd például a Városi és Elővárosi Közlekedési Egyesület – VEKE – működését a 2000-es évek elejétől), hogy folyamatosan képes egy adott struktúra belső szakmai problémáinak és megújításának, kívánatos szakmai sztenderdjeinek a kérdéseiben is érvényesen állást foglalni. Azt látom, hogy Magyarországon az állami költségvetési intézményrendszer szervezetei és az ehhez kötődő szakmák elitje igen kevéssé volt kitéve az elmúlt évtizedekben az alapos és konzekvens szakmai viták kényszerének. Éppen ezért nem zajlottak olyan valódi társadalmi, szakmai disputák, amelyeket szakmai és civilszervezetek állami bábáskodás nélkül folytatnának valamilyen szakmai stratégiáról. Az állam is megspórolta ezeket a vitákat, de a szakmai szervezetek sem jeleskedtek. A fennálló struktúrák megőrzésében való érdekeltség évtizedeken keresztül felülírta azt az elemi igényt, hogy ezeknek a struktúráknak a működését az őket fenntartó nemzeti vagy helyi közösségek számára kívánatos módon időről időre újradefiniálják. Ez különösképpen igaz a Magyar Nemzeti Galéria eddigi működésére. Meggyőződésem, hogy valamennyi múzeumi szakember tudja, beleértve a kormánydöntést kritizálókat is, hogy a Magyar Nemzeti Galéria jelenlegi épülete soha nem volt igazán alkalmas kiállítási célokra, és fizikailag egyre kilátástalanabb állapotba kerül. A Galéria hazai és nemzetközi kiállításpolitikája szintén komoly kritikák tárgya, többnyire a színfalak mögött. Ugyanakkor a Galéria stratégiai jövőképével konzekvensen soha egyetlen szakmai szervezet sem foglalkozott.
Amikor az AICA az általuk kiadott állásfoglalásban felrótta a szakmai egyeztetés és a hatástanulmányok hiányát, valamint a Magyar Nemzeti Galéria „megszüntetését”, válaszában rövidre zárta a felvetést: „Az AICA állásfoglalása sajátos félreértése vagy félremagyarázása a történteknek.” Jót tesz-e egy vitának egy ilyen reflexió?
A reflexió adekvát volt az állítással. Ha az AICA nem azt állította volna, hogy megszűnik a Galéria, hanem azt, hogy megszűnik az intézményi önállósága, én sem használtam volna azt a kifejezést, hogy ez félremagyarázása vagy félreértése a kormánydöntésnek.
A két intézmény összevonása drasztikus létszámleépítéssel esik egybe. Mindenki félti az állását. Elképzelhető, hogy ez is hozzájárul a múzeumi alkalmazottak némaságához?
A 2011 végén elrendelt húszszázalékos leépítést még a jelenlegi adminisztráció hajtja végre a Galériában, abba semmilyen módon nem szóltam, és nem szólok bele.
Kilendülhet-e a vita a jelenlegi holtpontról?
Nem érzek holtpontot. Én állok minden nyilvános vita és szakmai munkamegbeszélés elébe, amely tárgyszerű, és a kormánydöntés keretei között a legjobb megoldásokat keresi. Vitatkozni természetesen a kormánydöntést opponálva is lehet, és én ezzel összefüggésben is rendre kifejtem az érveimet, ugyanakkor a megbízatásom mégiscsak arra szól, hogy előkészítsem a száz év óta a legnagyobb múzeumi fejlesztést, és megújítsam az egyesített nemzeti művészeti közgyűjtemény stratégiáját. Aki ebben partnerként kíván közreműködni, az előtt mindig nyitva áll az ajtóm. Egyébiránt én nem tudok szebb feladatot elképzelni egy múzeumi vagy múzeumot szerető ember számára, mint alkotóan részt venni egy vadonatúj múzeum megtervezésében. Biztos vagyok benne, hogy ezt egyre többen be fogják látni.
Hogyan tervezi a gyűjteményegyesítés előkészítésének folyamatát?
Létrehozunk olyan szakmai bizottságokat, amelyekben legelőször is a két intézmény művészettörténészei, kurátorai – akik ténylegesen felelősek az egyes gyűjteményekért – kidolgozzák a gyűjteményegyesítés elvi és gyakorlati menetrendjét, aminek alapján meg lehet alkotni az új múzeumépület építészeti programját, illetve a Szépművészeti Múzeum kiállítótereinek újradefiniálását. Ők lesznek azok, aki eldönthetik, hogyan válasszuk el a régi és az új épületbe kerülő anyagot, itt és ott milyen állandó kiállítások lesznek, mi kerül egymás mellé a falakra, milyen kontextusok fogalmazódnak meg, milyen viszony lesz a hazai és a nemzetközi anyag között. A Szépművészeti Múzeum és az Új Képtár közötti határvonal immár nem nemzeti alapon lesz majd meghúzva, ahogy ez jelenleg a Szépművészeti és a Nemzeti Galéria között van, hanem művészettörténeti korszakhatár szerint, ahogy ez Európában általában szokás, és ami a magyar művészetnek is elemi érdeke. Ez a korszakhatár nyilvánvalóan valahol a 19. században lesz majd kijelölve, de hogy pontosan hol, azt ezek a munkabizottságok fogják meghatározni.
A kérdés alighanem nagy szakmai vitát generál majd a múzeum falain kívül is. Milyen hazai és nemzetközi szakértőket vonnak majd be ebbe a diskurzusba?
A témához értő jeles szakemberek többsége a két most egyesülő intézményben dolgozik. Ezért első lépcsőben a két múzeumi gárdát, a következő lépésben pedig a külsős hazai szakembereket vonjuk be az egyeztetési folyamatba, és nem tartom kizártnak, hogy lesz egy olyan pont, amikor nemzetközi szakértőket is érdemes lesz meghívni.
Perceken belül megtörténik a tényleges intézmény-összevonás. Hogy néz majd ki az új, összevont intézmény? Milyen osztályok szűnnek meg, hogyan választják ki az új vezetőket? Lesznek-e pályázati kiírások?
Egyelőre ideiglenes állapot jön létre, valószínűleg ideiglenes SZMSZ-szel, amely rendezi a két intézmény újraegyesítéséből fakadó közvetlen feladatokat. Csak a funkcionális osztályokat – gazdálkodás, üzemeltetés, múzeumpedagógia, kommunikáció stb. – vonjuk össze, de az új, egységes főosztályoknak lesz egy-egy szervezeti „lába” mindkét épületben. A gyűjteményi egységek viszont önállók maradnak, hiszen ameddig fizikailag nem egyesülnek, nincs értelme a szervezeti egyesítésnek sem. Február végéig a Galéria minden vezetőjével leülök, meg fogom ismerni eddigi működésüket és jövőképüket. Nagy meglepetések nem lesznek, akik kiválóan dolgoztak, továbbviszik vezető szerepüket.
Mi történik az olyan eltérő, de mind a két intézményben jelenleg is jól működő struktúrákkal, mint például a múzeumi nyilvántartási rendszereké? A Szépművészeti Múzeum rendszerét veszi át a Nemzeti Galéria?
Erről még korai lenne nyilatkozni. A nyilvántartások, vagy éppen a mindkét helyen folyó digitalizáció tipikusan olyan feladatok, amelyeket nem lehet egyik napról a másikra egységesíteni. Mielőtt döntünk, megvizsgáljuk, melyik út jelent jobb megoldást. Ehhez azonban hosszabb idő szükséges. Ugyanilyen például a szponzori partnerekkel való kapcsolat újragondolása is. Mindkét múzeumnak megvannak a szponzori támogatói 2012-re vonatkozó szerződésekkel. Így a szponzoraink felé már csak 2013-ban léphetünk fel egységes intézményként. Lesznek olyan folyamatok, amelyek a saját ösvényükön mennek egy darabig, de eljön az a pillanat, amikor ésszerű lesz őket egy irányba futtatni. )
A tavalyi londoni, a Royal Academy of Arts falai között megvalósult nagy sikerű közös kiállításukból vannak-e olyan tapasztalatotok, amelyekre tud építeni?
Ennek leginkább szimbolikus értéke van: kiderült, hogy a két kollekció meg tud jelenni együtt a világban a legrangosabb kiállítóhelyeken is. Hasonlóan fontos a Nemes Marcell-kiállítás, amely egy olyan műgyűjtőnek állít emléket, akinek nagyon sok műtárgyat köszönhet mindkét intézmény. Ez a kiállítás szellemiségében már egy kicsit megelőlegezi a gyűjteményegyesítést.
A kiállítás, mint műfaj, lehet-e eszköz a két múzeum egyesülését kísérő vitában?
Szeretném, ha a magyar közönség, a két múzeum és a szakma már az elkövetkező években profitálna – hazai és külföldi időszaki kiállítások révén – az intézményi újraegyesítésből. Különösen a magyar művészet nemzetközi elismertetésében való közreműködésben van talán a legsúlyosabb elmaradásban a Nemzeti Galéria eddigi működése. A Galéria fennállásának eddigi több mint fél évszázada alatt ugyan számos szakmailag kiváló minőségű kiállítást szervezett külföldön, de soha nem jutott be önálló kiállítással a nyugati világ valóban jelentős, kánonképző múzeumainak a falai közé. És ez nem valamiféle magyar balsors eredője, hiszen az összes többi művészeti ágban a legkiválóbbjaink – színházak, zenekarok, táncosok, filmesek, írók és így tovább – a saját intézményrendszerükben mind eljutottak az európai csúcsokra. Az, hogy nemzeti képzőművészetünk zászlóshajója, a Magyar Nemzeti Galéria a többi művészeti ág hasonló hazai szereplőihez képest a nemzetközi érdek- és értékérvényesítés terén ilyen gyengén szerepelt, az nem a gyűjteményben őrzött anyag kvalitásának és az intézményben dolgozó kurátorok szakmai teljesítményének tudható be. Pont fordítva: az intézmény – annak elhibázott struktúrája és stratégiája – a gyűjteményi anyag és a tudományos stáb ereje és rangja ellenére, az abban rejlő potenciált messze alulmúlva hozta létre ezt a teljesítményt.
Mi lesz a Műcsarnokkal? Tovább él a Szépművészeti Múzeum új és régi épülete között?
A Műcsarnok működését nem érinti a múzeumi negyed terve, hiszen a kormányhatározatban nemzeti közgyűjteményekről van szó. Az intézmény továbbra is kiállítóhelyként, a kortárs művészet legfontosabb nemzeti bemutatóhelyeként működik majd.
A kormánydöntés után hogyan áll a Schikedanz-palota rekonstrukciójának a kérdése?
Ha a múzeumi negyed tervei elnyerik az uniós támogatást, sokkal könnyebb lesz a Szépművészeti rekonstrukcióját is felgyorsítani, hiszen annak egyes elemei részévé válhatnak a múzeumi negyed projektjének. Így például a több mint 65 éve, a háború vége óta zárva tartó Román Csarnok rekonstrukciója is megvalósulhat a terv keretében, hiszen ez a csarnok lehetne a legalkalmasabb kiállítóhelye a jelenleg a Galériában őrzött gótikus szárnyasoltároknak.
Mi történik, ha kiderül, hogy Magyarország mégsem számíthat uniós forrásokra?
Ha lesz még Európai Unió – márpedig ez egy olyan erős érdekközösség, amelyik minden valószínűség szerint megmarad, sőt egységesebbé válik –, akkor lesz uniós támogatási rendszer is. Ebben az esetben pedig egy a kormány által támogatott kiemelt projektként minden nehézség nélkül megoldható lesz a múzeumi negyed megépítésének finanszírozása. A tervezett fejlesztés egyébként 30-40 milliárd forint közötti összegre becsülhető. A jelenlegi hétéves uniós költségvetési ciklusban nyolcezer milliárd forintot kapott az ország, és hasonló nagyságrendű összegre számíthatunk a következő, 2014-ben kezdődő költségvetési időszakban is. Összehasonlításképpen: a múzeumi negyedre fordítandó összeg legfeljebb 10-15 kilométernyi autópálya építésére lenne elegendő, vagy másképpen, a mindössze hét kilométer hosszú 4-es metróra fordított összegből húsz múzeumi negyedet lehetne felépíteni.
Mi az, ami leginkább megvalósulhat az Ötvenhatosok terén?
Az új múzeumi negyed kormányhatározattal már eldöntött, biztos pontja a fentebb már említett Új Képtár épülete. Ezen túlmenően minden bizonnyal itt kaphat helyet a Magyar Fotográfia Múzeuma is, amely a jelenleg évi háromezer látogatót vonzó, rendkívül méltatlan körülmények között működő kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményét őrizné és mutatná be, legkevesebb évi százszor ennyi érdeklődőre számítva.
A téren elhelyezendő további gyűjtemény vagy gyűjtemények lehetséges köre a következő hónapokban tisztázódik, de szóba jött már a Néprajzi Múzeum, illetve az Építészeti Múzeum itteni elhelyezése is. Felhívnám a figyelmet arra, hogy a kormány eltökélte magát a nemzetközi tervpályázat mellett, ami különösképpen figyelemreméltó annak tekintetében, hogy Magyarországon több mint hetven éve nem készült középület nemzetközi tervpályázat útján. Az itt létrejövő épületegyüttesnek ikonértékűnek kell lennie, olyannak, amely az ott őrzött és bemutatott gyűjteményekkel együtt Budapest és az ország egyik új védjegyévé válhat.
Kinevezésekor nemcsak a két intézmény újraegyesítésével bízták meg, hanem át kell tekintenie a teljes hazai közgyűjteményi intézményrendszert is.
Nem a hazait, hanem a nemzeti közgyűjteményi rendszert, azaz az országos intézmények helyzetét kell áttekintenem. Ennek alapján a kulturális tárcával egyeztetve kell javaslatot tennem, hogy mely intézmények kerüljenek az új múzeumi negyedbe és esetlegesen az Andrássy negyedbe, amelynek területén számos állami tulajdonú ingatlan található. Mindezek újragondolása lehetőséget ad arra, hogy a közgyűjteményi intézményrendszeren belül elmozdulást hozzunk létre. Tudjuk, hogy több olyan múzeum is van, amelynek problémái a jelenlegi épületben nem oldhatóak meg.
Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár decemberi sajtótájékoztatóján említette a Néprajzi Múzeum és a Skanzen összevonását is. Erre mikor számíthatunk?
Ezt tőle kell megkérdezni, az intézményi integrációk előkészítése nem tartozik a feladatkörömbe. Mindenesetre az állami intézményfenntartók számára a kormány feladatul szabta az intézményrendszer működésének teljes áttekintését és racionalizálását. Ennek egyik első lépésének is tekinthető a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria integrációja, amelyet minden bizonnyal több országos intézményé is követ majd. Az intézményrendszer megújítása során foglalkozni kell a 21. századi elvárásoknak való megfelelés stratégiai követelményeivel éppúgy, mint az intézményi működés napi gondjainak az orvoslásával. Ez utóbbi sem kis feladat, hiszen pusztán a Magyar Nemzeti Galéria csaknem százmillió forintos adósságot halmozott fel 2011 végére, amely összeg azóta is napról napra nő. Az intézményegyesítésnek meg kell oldania a gazdálkodás konszolidációját is.
***
Baán László 1961-ben született Budapesten. Felsőfokú tanulmányait a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen (1980–85) és az ELTE filozófia szakán (1981–87) folytatta, egyetemi doktori címet 1989-ben szerzett. Pályáját a Társadalomtudományi Intézetben kezdte, majd 1990-től fővárosi képviselőként a kulturális bizottság elnöke volt. 1995-től a főváros kulturális biztosaként, majd 1998-tól a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában gazdasági helyettes államtitkári és közigazgatási államtitkári beosztásokban dolgozott. 2004 decemberétől a Szépművészeti Múzeum főigazgatója; tagja a világ legfontosabb múzeumigazgatóit tömörítő Bizot-csoportnak. Munkásságát a többi között a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével és a Francia Köztársaság Művészeti és Irodalmi Rendjének lovagi fokozatával ismerték el.
