Két sajtódíjat is kiosztottak a napokban: a Pulitzer-emlékdíjakat vasárnap, a Szabad Sajtó Díjakat kedden. Két 1990 után alapított díjról van szó. Mégis: a díjazottak nagy része már '87-ben is megkaphatta volna az elismerést.

  1991-ben, a díj első évében a 168 Óra alkotóközössége kapott Pulitzer-emlékdíjat, 2012-ben – Tódor János mellett – a lap két állandó szerzője, Aczél Endre és Bölcs István. Jó látni, hogy van még Érték, van még Örök Minőség a magyar sajtóban.

  Az MSZP alapította Szabad Sajtó Alapítvány díjátadóján Mesterházy Attila kemény beszédben tett hitet a sajtószabadság mellett:

  Mesterházy arra nem tért ki, hogy kik törölték, kik töröltették a stop.huról Gréczy Zsolt blogját, a Népszava Online-ról egyik publicisztikáját, s azt sem feszegette, hova tűnt az ATV-ről a rendkívül ígéretes Demokraták vagy Dési János. 

  A két díjátadót a közeli időpont mellett a díjazottak köre is összeköti. Aczél most kapta a Pulitzert meg a Szabad Sajtó Díja mellé, Szepesi György pedig a Szabad Sajtó Díjat a Pulitzere mellé. De más közös is van a két díjazottban: mind a ketten jelentettek – ki az Aranycsapatról, ki az imperialista nyugatról. (Szepesi elvitathatatlanul legendás rádióriporter, így ügynökmúltja ellenére is kijárhat neki sokféle elismerés. De könyörgöm, Szabad Sajtó életműdíjat adni annak, akinek az élete maga a Nemszabad Sajtó?)

  Az ügynökkérdést már csak ezért is elő kéne venni. A legkevesebb, hogy nyilvánosságra hozzuk, hogy ki milyen szolgálatokat tett a szocializmusban a totalitárius rendszernek, s mire vitte aztán a diktatúra bukását követően, a szabad Magyaroszágon. Például Aczél Endre azt mondta 2010-ben: „Aki azt állítja, hogy hosszas külföldi, főleg nyugati kiküldetésben volt, és nem jelentett, az nem mond igazat.” A szintén külföldről tudósító, állítása szerint nem jelentő Bolgár György ezen végtelenül felháborodott. Vagy Aczél kijelentése, vagy Bolgár felháborodása hazugság – jogunk van tudni, hogy melyik.

  (A poszt címe Panyi Szabolcs kommentjéből született.)