A cikk első része itt olvasható.
– Az, hogy mi egymás haját vágjuk, Józsi meg etet minket, eddig tartható volt. A mostani világgazdasági válsággal azonban ez a rend összeomlott. Nézzük csak meg: azok a gazdaságok sínylették meg a legkevésbé az eseményeket, amelyek nem hagytak fel korábban a termeléssel – például Németország. A többiek meg szopóágon vannak.
– Nem úgy tűnik, hogy a válság egyes országokat érintő eddigi hatásainak köze lenne ahhoz, hogy az adott országban milyen a képzési szerkezet, vagy akár ahhoz, hogy hányan termelnek, hányan szolgáltatnak. A termelő mintaországnak kikiáltott Németországban a GDP 71%-át a szolgáltatások adják, s csak 28,1%-át az ipar és 0,8%-át a mezőgazdaság. A foglalkoztatottakat tekintve: 67,8% dolgozik a szolgáltató szektorban, 29,7% az iparban és 2,4% a mezőgazdaságban. Vagyis a „haszontalan” szolgáltatóknak bő kétharmados többségük van. És német filozófia tanszékből annyi van, mint a nyű. Ehhez képest a magyar GDP 60,3%-át adja a szolgáltatás, 37,3%-át az ipar és 2,4%-át a mezőgazdaság; a foglalkoztatottak megoszlása pedig 64,4%, 30,9% és 4,7%. Vagyis Magyarország sokkal „termelőbb”, mint Németország, és mégis mi vagyunk szopóágon. Ha már muszáj összefüggést keresnünk, akkor inkább az a jellemző, hogy a kiterjedt felsőoktatással rendelkezők állják a legjobban a sarat, míg az egyetemekre keveset fordítók vannak a legrosszabb helyzetben. A diplomások népességen belüli arányát tekintve az OECD-átlag alatt van Olaszország, Portugália, Görögország, Izland; felette Finnország, Hollandia, Svédország, Norvégia stb. (Németország e területen rosszul áll a kelet-német örökség miatt). Persze az összeomlás vagy túlélés ezer más tényezőn is múlik, közvetlen kapcsolatot nehéz lenne kimutatni. Az azonban feltételezhető, hogy a képzett munkaerő jóval rugalmasabb, mint a képzetlen: egy informatikus könyvtáros ezer különböző munkakört betölthet, s végső esetben elmehet utcaseprőnek is; egy utcaseprő viszont csak utcaseprőnek alkalmas, s ha túl tiszták az utcák, akkor elmegy munkanélkülinek. Persze Európa megbillenésében szerepet játszhatott a termelés kitelepítése, de mi köze ennek a felsőoktatáshoz? Abból, hogy van néhány száz politológusunk, egyáltalán nem következik az, hogy ne legyenek gyáraink.
– Lehet dobálózni statisztikákkal, de akárhogy csűrjük-csavarjuk a dolgot, mégiscsak az van, hogy szociológussal Dunát lehet rekeszteni, de az ember nem talál egy jó mosógépszerelőt vagy kőművest.
– Ennek semmi köze a felsőoktatáshoz: az egyetemeknek nem dolguk, hogy mosógépszerelőket meg kőműveseket képezzenek. Ez a szakképzés, szakmunkásképzés feladata lenne – más kérdés, hogy ez nálunk el van cseszve. Ez azonban nem ok arra, hogy a felsőoktatást is szétverjük. Egész biztos: a mosógépszerelő-hiányt nem az okozza, hogy akiből jó mosógépszerelő lenne, az elmegy nyelvésznek. A mosógépszerelő-képzőkbe, ha lennének ilyenek, bőven jutna fiatal az érintett korosztály azon feléből-kétharmadából, aki nem akar diplomát. Attól, hogy kevesebb a diplomás, még nem lesz több mosógépszerelő.
– Mégiscsak úgy tűnik, hogy a felsőoktatás egyáltalán nem veszi figyelembe a munkaerőpiac igényeit: a piaci elvárásokhoz képest egyes területeken túl-, másokon alulképzés van.
– Fogalmilag is kizárt egy olyan felsőoktatási rendszer léte, amely pontosan igazodik a munkaerőpiachoz. Ez olyan utópia lenne, mint a jól főző, keveset beszélő, nem fejfájós nő vagy a kommunizmus. Egy képzés legalább hároméves, beindításához pedig kétéves akkreditációs folyamat – ezzel párhuzamosan oktatótoborzás, könyvtárfejlesztés stb. – kell. Azt pedig senki nem tudja megmondani, hogy pontosan miből hányra lesz szükség öt év múlva. Ha pontosan alkalmazkodó felsőoktatást szeretnénk, sok-sok évre előre látnunk kéne a jövőt. Persze lehet és kell is törekedni az igazodásra, de ez csak lassú és szerves folyamat lehet – nem lehet az aktuális piaci igények szerint szemeszterenként felvenni és kirúgni oktatókat, beszerezni és kidobni komplett könyvtárakat, mert ilyen körülmények között senki nem menne el oktatónak, és a rendszer még drágább lenne. A gazdaság napról napra változik, az oktatási rendszer erre képtelen. Nem is lehet elvárni tőle.
– Nemcsak a képzési szerkezettel van baj, hanem azzal is, hogy az egyetemen, főiskolán tanult tudás köszönő viszonyban sincs azzal, amit a munkahelyeken konkrétan csinálni kell. A friss diplomásoknak jó esetben némi elméleti ismeretük van, de gyakorlati semmi.
– Teljes félreértés, hogy az iskoláknak olyan szakembereket kellene képezniük, akik amikor friss diplomával a kezükben belépnek az első munkahelyük kapuján, már az első napon pontosan tudják, mit kell csinálniuk. Ez is fogalmilag kizárt: több tízezerféle állás létezik, míg képzésből két nagyságrenddel kevesebb van. Az egyetem/főiskola némi elméleti alapot adhat a különböző munkakörökhöz, de nem is ez a legfontosabb funkciója: hanem az, hogy növelje a hallgatók rugalmasságát, mobilitását, alkalmazkodó készségét. Ideális esetben a felsőoktatásban a diákok megtanulnak írni, olvasni, kommunikálni, tanulni, együttműködni, versenyezni, kapcsolatot építeni, legalább egy idegen nyelvet – és némi szakmai ismeretek is a fejükbe kerülnek. Ha ezekkel a képességekkel rendelkeznek, a munkahelyek 99%-án egy-két hónap alatt beletanulnak a feladatukba. Mondjuk egy informatikus esetén nem az a feladata az egyetemnek, hogy megtanítsa az illetőt annak az X programnak az Y változatának kezelésére, amelyet a Z cégnél használnak; hanem az, hogy képessé tegye őt arra, hogy a Z céghez kerülve gyorsan képes legyen kiismerni az adott programot. Éppen emiatt alkalmaznak a munkaadók szívesen diplomásokat sokszor anélkül, hogy érdekelné őket, milyen diplomája van a delikvensnek: a végzettség léte elméletileg önmagában is igazolja, hogy az illető képes bizonyos feladatok ellátására.
– Vagyis azért képzünk ki katalán nyelvészeket, hogy aztán egy német cégnél ppt-ket gyártsanak a meetingekre?
– Pont azért. A cég tudja, hogy aki elvégezte a katalán nyelvészetet, az nagy eséllyel képes információkat gyűjteni és feldolgozni, alapvető logikai műveleteket elvégezni, lényeget kiemelni, írásban és szóban kommunikálni. És ami szintén nem mellékes: a ppt-készítő nyelvész adóban sokszorosan vissza fogja fizetni a képzése árát. Azt pedig ne feledjük, hogy amikor valaki a felvételi keretszámok megnyesése mellett érvel, az amellett érvel, hogy 18 éves kisgyerekeket kikúrjunk a piacra. Olyan életkorban, amikor a legjobb esetben is a mohácsi csata dátumán és a matematikai alapműveleteken kívül – hiszen ezt kérjük számon az érettségin! – mást nem tudnak. Azt se, hogy mivel kívánják eltölteni a következő ötven évüket. Ha ezeknek a gyerekeknek nem adunk még néhány évet, hogy valamit magukra szedjenek, akkor soha többet az életükben nem is fognak többé semmit tanulni. Magyarország az OECD-ben legeslegutolsó a valamiféle továbbképzésben részt vevő felnőttek arányát tekintve (25-56 év között a magyaroknak mindössze 9%-a megy el valamilyen képzésre), és ennek a 9%-nak az elsöprő többségét is a diplomások teszik ki. Aki itt érettségi után (vagy korábban) elmegy dolgozni, az nagy eséllyel még egy nyelvtanfolyamra sem iratkozik be hátralévő életében. A diplomások – és mindegy, hogy milyen diplomások – viszont felszívnak egy olyan attitűdöt, ami később maguk továbbfejlesztésére késztetheti őket (jellemzően saját vagy céges pénzen, vagyis az állam szempontjából már ingyen). Ezért is kellenek a katalán nyelvészek.
– Mégis, nem luxus ez?
– Nem, a katalán nyelvészet egyáltalán nem egy drága tudományterület. Ahogy a bölcsészet-, társadalom-, jog- és gazdaságtudományok többsége sem. Az ország igazán jutányos áron jut ppt-gyártókhoz, akik egyébként eltartják. Jóval kevesebbet költünk rájuk, mint például a munkanélküliekre.
– Hacsak nem költöznek külföldre. A mai egyetemisták azonban úgy gondolják, hogy a mi pénzünkből kiképeztetik magukat, aztán húznak Angliába mosogatni. Adózni is ott fognak.
– Az egyetemisták többsége minden bizonnyal nem ezt tervezi. Azok a, mondjuk így, hippigyerekek, akik mostanában többek között az általuk „röghöz kötésnek” nevezett hallgatói szerződés ellen is tiltakoznak – és akiknek többségét, lévén már bent vannak a rendszerben, nem is érinti a dolog – nem képviselik a 300 ezer jelenlegi hallgatót, és valószínűleg a jövendőbeli hallgatókat sem. Ne belőlük induljunk ki. A hallgatói szerződés teljesen korrekt dolog, már rég be kellett volna vezetni. Ezzel az itt tanult, de máshol adózó fiatalok problémája elvileg meg is oldódik. Persze a gyakorlati kivitelezésen lehetne finomítani, de a döntés jogosságát kevesen tagadják – igaz persze, hogy e kevesek igen hangosak.
– A fentiek alapján tehát az a helyzet, hogy a diploma gyakorlatilag az érettségi helyére lépett. Írni, olvasni, kommunikálni, tanulni régen az érettségizettek is tudtak, ilyen képességekhez nem kell diploma. Régen minden jobb volt.
– Régen minden más volt. Amikor a fiatalok 10%-a érettségizett, és 1%-a diplomázott, akkor ezek a papírok nyilván teljesen mást – többet – jelentettek, mint a tömegoktatás idején. A diplomák elinflálódása világjelenség. De mi ezzel a probléma?
– Kissé drága.
– Persze az is egy megoldás lenne, ha helyreállítanánk az érettségi tekintélyét és értékét, és akkor tényleg meg lehetne vágni az egyetemisták számát. Ehhez mondjuk az kéne, hogy háromszorosára emeljük a gimnáziumi tanárok fizetését, felveszünk mindegyikük mellé egy adminisztrátort, hogy a tanároknak csak a tanítással kelljen foglalkozniuk, felújítjuk az iskolaépületeket, csúcstechnológiát vezetünk be a középiskolákba, és kőkemény ellenőrzést végzünk. Egy ilyen lépés ellen mi sem tiltakoznánk. Mindez azonban valószínűleg jóval drágább lenne, mint az érdeklődőbb érettségizettek számára fenntartani a jelenlegi felsőoktatási rendszert. Ami egész biztosan nem működik, az az, hogy a középfokú oktatáshoz érdemben nem nyúlunk, a felsőoktatást pedig kinyírjuk. Most éppen ez történik.
– Mégiscsak abszurd, hogy minden hülyének diplomája van.
– Az eltömegesedésre és a diplomák leértékelődésre volt egyfajta válasz a bolognai rendszer bevezetése – egész Európában. Ennek a lényege, hogy BA szintre gyakorlatilag mindenkit felvesznek, aki korábban legfeljebb az érettségiig jutott volna el. Ők aztán három év után kapnak egy BA vagy BSc papírt. A mesterképzés felel meg a korábbi egyetemi szintnek, a PhD pedig továbbra is a tudományos utánpótlást biztosítja. Vagyis a tömegképzés és az elitképzés elvileg elkülönül. A tömegek csak a BA diplomáig jutnak. Magyarországon ott cseszték el a rendszert, hogy úgy szabadították rá a tömeget a hagyományosan elitképzést folytató intézményekre, hogy nem adtak nekik pénzt, infrastruktúrát, új státuszokat. Így ugyanannak a professzornak kell kétszáz – többségében nem a szellem légtornászának számító – elsőéves esszéit javítania, akinek a doktoranduszokkal kéne heti sok órát egyenként foglalkoznia. És mellette világszínvonalú kutatást végeznie, olyan amerikai és brit tudósokkal versengve, akiknek heti 90 percnyi órájuk van, két gondosan kiválasztott doktorandusszal. Mindezen viszont nem segít, hogy ezentúl kevesebb hallgatót és ezzel kevesebb oktatót finanszíroznak – a rossz tanár-diák arány, vagyis az eltömegesedés legnagyobb rákfenéje így továbbra is megmarad.
– Azért egyeseknek egy BA diplomával is óriási pofájuk van.
– Ez így van. Aztán az élettől kapnak néhány pofont, és kisebb lesz a pofájuk. Évtizedekkel korábbról itt maradt az a hozzáállás, hogy akinek valamilyen diplomája van, az valakinek érzi magát. Lassan kezd kiderülni, hogy tévednek – és ez nagyon helyes. Ha valaki élete csúcsteljesítménynek a diplomaszerzését tekinti, az meg fogja szívni, szintén nagyon helyesen. Az is tény, hogy egyes oktatók sem tudták megemészteni, hogy hagyományosan az ország szellemi elitjének tartják magukat, de a napjaikat favágással – és tarhálással – töltik. Majd megszokják. Mindenesetre a nagy pofán semmilyen reform nem segít, de ez nem is lehet cél.
– Akkor tehát összességében minden rendben van a magyar felsőoktatással?
– Szó sincs róla. Mint minden más területen, a felsőoktatásban is óriási problémák vannak. A legfőbb probléma az, hogy sem a hallgatók, sem az oktatók nem igazán motiváltak arra, hogy minőségi teljesítményt nyújtsanak. Letaníthat az ember egy életet úgy az egyetemen, hogy soha, egyetlen egyszer sem vizsgálja meg senki: jó tanár-e. Ezzel szemben egész karrier épülhet arra, hogy valaki féloldalas recenziókat közöl norvég és kanadai szakszemlékben. És még: egyes szakok feleslegesen túlnépesedtek, elszaporodtak a minősíthetetlen színvonalú bizniszfőiskolák. És még: nincsenek elválasztva az elitegyetemek a gyengébbektől. És még: a szükségesnél jóval nagyobb mértékű feudalizmus itatja át az egész rendszert. És még: az eszetlen bürokrácia mindent 
megbénít. Napestig lehetne sorolni, hogy min kéne változtatni – ezt majd egyszer talán külön sorozatban megtesszük. Azonban a jelenlegi változtatások szinte semmilyen problémát nem oldanak meg, viszont termelnek egy csomó újat. Az intézkedések nincsenek összhangban a kitűzött célokkal: például a reálgazdaság igényeire hivatkoznak, de a mérnöki és természettudományos képzések keretszámait is csökkentik. A keretszámok utolsó pillanatban történt radikális megváltoztatása kifejezetten felháborító. A legfőbb baj: fogalmunk sincs, hogy a kormány milyen felsőoktatási rendszert szeretne látni mondjuk öt év múlva. Annyit tudunk, hogy kevesebbet akar költeni rá – ez azonban mind víziónak, mind programnak, de még társadalommérnökösködésnek is kevés.
