Ott hagytuk abba, hogy a balliberalizmus régi nagyjai magukra hagyták a híveiket, vagy úton vannak arrafelé. Az utánuk támadt űrt sehogyan sem tudták kitölteni a gombamód szaporodó társadalomtudományi tanszékek, és hiába jöttek a phd-hallgatók falkái, valahogy nem volt az igazi a dolog. Bár havonta gründoltak egy új „tudományt”, mégsem sikerült friss vért ömleszteni a szklerotikus erekbe. A szellemi műhelyek belefulladtak a publikációkba, melyet senki el nem olvasott – még ők maguk sem. Jelzem, én ezt jogos önvédelemnek tekintem. Éles szakadás támadt a gazdasági-politikai elit és vezetettek között. A „nép” a legtöbb vitatott kérdésben – mint például a halálbüntetés eltörlése, a bevándorlási politika, a melegek házassága – homlokegyenest mást gondolt, mint amit az elit. A nép ilyenkor sötét, buta fasiszták gyülekezete – nem úgy, mint amikor szavazni kell, hiszen ilyenkor ők a fenség, akire hivatkozni lehet és kell. Ekkor azonban megkönyörült témánk hősein a történelem.

  A második világháború után a németek lelkiismeret-furdalására – na meg pénzére – épített Európa pontosan ezidőtájt kezdett letérni a normalitás ösvényéről. Az eredeti, teljesen normális vámuniót és a szabad mozgást biztosító egyezményeket – ne feledjük: amiket ma hatalmas vívmányként mutatnak be, azok nagy része az első világháborúig teljesen természetes volt – ekkortájt váltja fel egy torz birodalmi gondolat, az Európai Egyesült Államok rémlátomása.

  Az EU ebben a felfogásban a balliberális társadalom és történelemfelfogás Szent Grálja: a haladás bizonyítéka. Léte és működése azt bizonyítaná, hogy az emberek tanultak a történelemből és pusztán kognitív alapokon megváltoztatják szokásaikat, feladják előítéleteiket, és az oroszlán a báránnyal hál, a krokodilok pedig vegetáriánussá lesznek. A népek végre újra a fejükön állnak, hiszen a történelem alapjává az ész válik – mondaná újra Hegel. Azonban soha az ismert történelemben nem jött még létre birodalom önkéntes alapon. Az ismert birodalmak erőszakkal – minél nagyobbak voltak, annál nagyobb és hosszabb erőszakkal – jöttek létre. Persze a nagy pofozkodásokat békés korszakok követték, miután a legyőzöttek beletörődtek a vereségbe és győztesek is visszafogták magukat egy kissé.

*

  A ballibek azonnal felismerték az EU-ban álmaik megvalósulását. Egyrészt – mint mondottuk – meglátták benne rögeszméjük, a haladás epifániáját, másrészt ragyogó lehetőségét az adók ellenőrizhetetlen elköltésének. Tapasztalható volt már ugyanis némi szkepszis, hogy valójában mennyire van szükség a sok tanszékre, phd-hallgatóra, intézetre és alapítványra, amelyek mindegyike ugyan azt a nótát fújta, de hogy mégis különbözzön, egyre érthetetlenebbül és értelmetlenebbül, amint azt az elhíresült Sokal-affér is bizonyítja.

  Az EU azonban távol van, egy abszurd ország hasonlóan abszurd fővárosában. Belgium története és léte bizonyítja, hogy mennyire képtelenség a különböző népek tartós együttélése; Brüsszel története pedig azt, hogy az eltérő demográfiai növekedés afféle hatástalaníthatatlan biológiai pokolgépként megváltoztatja a földrajzi határokat, márpedig – bármennyire szomorú és régimódi is ez – a nemzetek, embercsoportok fennmaradása a területbirtokláson alapul. Nincs nép, aki ne veszteségként élné meg területe egy részének elvesztését, általában nem is törődnek bele. Ott van persze az európai identitás, ez azonban oximoron, felhőkakukkvár, túl absztrakt és távoli ahhoz, hogy viselhető legyen. „Európainak” lenni az átlagember számára nem nagyon jelent semmit, kivéve a múló kellemetlen érzést, amelyet a londoni vagy párizsi külvárosi metróban érezhetünk.

  A balliberálisok példátlan segítséget kaptak a kontinentális-európai tradíciók szerint azonnal megjelenő masszív bürokráciától is. Ki is érdemelték ezt, hiszen készségesen szállítottak ideológiai muníciót számukra, megalapozva mintegy az Uniót, elindítva az „európai” jelző diadalútját. Minél elborultabb és ostobább volt valami, annál európaibb lett, lásd „európai értékek” és társaik.

  Ördögi kör jött létre: minél kevésbé értette és helyeselte a nép a balliberális elit nézeteit és politikáját, annál izmosabb bürokráciára volt szükség. A bürokrácia léte viszont egyre abszurdabb megoldásokat és teóriákat hozott létre. A sok dogmatikus ostobaságot – melyet csak a legnagyobb nehézségek árán voltak képesek megetetni – ezentúl egyszerűen elnevezték európai elvárásnak, ezzel mentesítve magukat a vita és a megmérettetés alól. Az EU-t irányító, korrupciótól sem mentes bürokrácia nehezen menthető fel, nehezen vonható felelősségre. Annyira távol vannak a minden legitimitás alapjától, a néptől, hogy igazából már nem is nagyon látszanak. A komprádor elitek viszont bizton hivatkozhatnak rájuk bármilyen ostobaság indokaként, hiszen az uborkaegyenesítés és víz hatásainak bemutatás után senki nem lepődik meg semmin.

*

  Baj van azonban. A gazdasági válság letolt gatyával kapta el Európát, visszaüt az önkéntes birodalmasodás vontatottsága. Európa nem birodalom, hogy tisztességes imperátor módjára erővel, horribile dictu háborúval keresse a válság megoldását, de nem is engedheti meg – arcvesztés nélkül – hogy a háttérbe húzódva a tagállamokra bízza azt. A mostani válság nem a legsúlyosabb és legalapvetőbb azok közül, melyek ránk leselkednek, de az EU még ehhez is kevésnek látszik. Véget érhetnek a szép napok, jön a nyugdíj és a járókeret. Ahogyan az lenni szokott: azok fogják őket megátkozni, vagy ami még fájóbb: elfelejteni, akik legnagyobb híveik, tanítványaik voltak, akiket haszonelvűnek, hitetlennek és mindenek előtt hűtlennek neveltek.

  Az irtózatos óbégatás nem más tehát, mint segélykiáltás. Az átlagos tanszéki libsizmus által félreképzett korosztályok segélykiáltása, akiket cserbenhagytak a tanítói, akik kénytelenek megtapasztalni, hogy nézeteiket szinte senki nem osztja. A nép, akire ábrándjaikat alapozták és akire lépten-nyomon hivatkoztak, teljesen másként lát és akar szinte mindent, amit ők fontosnak gondolnak, a halálbüntetéstől a bevándorlási politikáig. Ki maradt balliberális? A jellemzően humán képzettségű elit (korlátoltságból); a multinacionális cégek gazdái és alkalmazottai (cinizmusból); továbbá a művészet mainstreamje (a mecenatúra miatt, hiszen az előbbiek kritizálják illetve fizetik őket). Az Európai Parlament derék képviselői szeme előtt egy ideológiai Armageddon képe lebeg. A balliberalizmus kiszáradt mezején hangosan bégető utolsó birkák ők – kezeljük őket megértéssel.