„A próféta körülményes jövője kristályos forrásból fakad.” (instantcoelho)

  Pénteken megjelent a Radiohead nyolcadik stúdiólemeze, a King of Limbs. Thom Yorke zenekara a modern kor egyik leginspirálóbb formációja, akik korábban hihetetlen sikerességgel szakadtak el a rockzene műfaji korlátaitól  és teljesen egyedi univerzumot hoztak létre. Az új lemez viszont inkább alibizés.

  They've stolen all my magic

  A nyolcadik lemez esetében tapasztalható felhajtás legfőbb oka mára leginkább a  banda korábbi érdemeinek és a saját kiadású digitális megjelenésnek szól, mintsem a King of Limbs (≈Faágak királya) átütő erejének. Ez a lemez maga az állóvíz, a szenvedés. Igaz, ez utóbbiban Thom Yorke mindig is kiváló volt. Az album alapvetően igényesen kidolgozott lassú és középtempós törtrimusokra, átugrott ütemekre, szép basszusokra épülő ambient, ami alapvetően egyáltalán nem lenne probléma. Jól esne viszont egy érdekes, laza dal, de ez a témához nagyságrendekkel közelebb járó James Blake-nek sem sikerült idén.

  A lemez első felét még felhúzzák az ügyesen megkomponált dobritmusok, támpontot jelentenek a közepesen súlyos basszusok. A Morning Mr. Magpie vibrálása, vagy a Feral poszt-dubstepes dallamszerkezete még halvány reményt adnak a 40 percnyi anyag végighallgatásához. Thom Yorke affektálása viszont ezúttal nem működik. Az öncélú énekprodukciót jól jellemzi Gyógyszerész Úr kollégánk állítása, miszerint a dalszövegeket az Á és az Ó hangok jelentik. Az elcsukló, szenvelgő ének a korábbi Yorke- és Radiohead-műveknél tökéletesen illeszkedett a nagy egészbe, itt viszont mintha inkább csak összemaszatolná az összképet. A nyekegés valamelyest egy új, diszharmonikus hangszerként viselkedik.

   There's an empty space inside my heart

  A második négy szám már a teljes kilátástalanság lenyomata. Így van ez a  sokak által kulcsszámnak kikiáltott Lotus Flowerrel is – itt jön el  a vég, az ötödik számtól már jó pillanatok sincsenek. A király lassan kileheli lelkét, ezt továbbra is Yorke tolmácsolja megfelelő átéléssel. Végtelenül vicces lenne 2011-ben azon keseregni, hogy a kilencvenes évek brit altrock zenekara mára végleg megszűnt rockot játszani. Ez az eddigi művek ismeretében teljesen indokolatlan is, hiszen amit a kétezres években műveltek (Kid A; Amnesiac; Hail To The Thief; In Rainbows), az arannyá vált és irányt mutatott. Ez viszont most csak egy balul sikerült stílusgyakorlat.

Lotus Flower

Codex

  Kritikusok szerint ez a lemez a rock’n’roll új generációjának szimbóluma. „There are three types of rock 'n' roll: Driving music, dancing music, and fucking music. That said, the release of Radiohead's The King of Limbs makes one thing abundantly clear. There's now a fourth category: Facebooking music.” Nem a vezetés, nem a tánc és nem is a szeretkezés zenéje ez. Hát tényleg nem, bár én nem beszélnék a facebookozás rockjáról sem. Nincs ebben semmi rock’n’roll. Élvezheti viszont a lemezt a keményvonalas Radiohead-rajongó, aki például ppt-ket készít a számok dallamstruktúrájáról és Thom Yorke magánéletéről is. Mi inkább valamivel porosabb daraboknál maradunk!