„A Facebook és a hozzá hasonló véleménylerakatok olyan helyek, ahol a hétköznapi ember – akinek véleményére egyébként senki sem kíváncsi, aki tudja, mi a szellem – kitombolhatja magát.” (Végh Attila: Alsó-értelmiség; Magyar Hírlap)

  Az olyan vélemények miatt fog egyszer megszűnni a Magyar Hírlap, mint Végh „Nemhétköznapi” Attiláé. Ez a leereszkedő, piszkavassal az olvasókhoz nyúló újságírói magatartás az, ami miatt jó, hogy létezik kommentelés.

  Amikor először találkoztam a kommentelés műfajával, azt gondoltam, végre itt a közvetlen visszacsatolás. A tanár azonnal visszajelzést kap a munkájáról. Az újságíró viszont egész életében alig találkozik olvasóival, csak munkatársaira, ismerőseire hagyatkozhat - no meg egy blog esetében éppen a kommentekre is. Persze, ne tápláljunk illúziókat a kommenteléssel kapcsolatban: ahogy például egyre olvasottabb a Mandiner, úgy hígul fel a kommentáradat is. Már korábban is állandó élmény volt az olyan komment, aminek írója egyértelműen nem olvasta el a posztot, és azok is, akik idéztek egy mondatot, és hozzátették: eddig olvastam. Majd jól megmondták a tutit.

  Felejtős misszió, hogy kommentekben győz meg valakit az ember az igazáról, de azért sokszor kap az ember értékelhető visszajelzést is (vagy épp helyreigazítást). A kommentek kigyomlálásának kérdését most hagyjuk.

  Tehát egyrészt értem Végh elkeseredését, másrészt viszont úgy gondolom, hogy az újságíró nem a köztársasági elnök és nem egyetemi professzor, aki tanulmányt jelentet meg egy folyóiratban, amit kevesen olvasnak, de azok utána el is mondják az illetőnek a véleményüket. Az újságírónak lehet, hogy van szakterülete, de azért jobb (főleg ma, mikor a szakma annyira felhígult), ha nem képzeli úgy, hogy ő olyannyira a hétköznapi emberek fölé tornyosul. Erre jó a komment, hogy kicsit visszanyesse az újságíró egóját (jó, nagyon pocsék kommentek az ellenkező hatást is elérhetik, mint Végh esetében).

  Publicisztikát igenis lehessen kommentelni, ha lehetőség van rá (hagyományos fogalmakat használva egy politikai blog posztjai leginkább a publicisztika kategóriába sorolható be). Mert mi alapján mondja meg a tutit egy újságíró egy lap hasábjain egyik nap az egészségügyről, másik nap történelmi kérdésekről, harmadik nap Izraelről, a cigányokról, majd a BKV-ról és a MÁV-ról? Oké, vannak, elég kevesen, akik csak arról nyilatkoznak meg imigyen, ami a szakterületük. De az újságírók, publicisták többsége bizony mindenről jól megmondja a véleményét. Hogy egy nyomtatott lapban névvel, szerkesztői szűrők után történik mindez? Ilyen lehet a blogon is (lásd Mandiner, lásd Konzervatórium).

  Jó esetben az újságíró ugye elsősorban híreket szerkeszt, sajttájra siet, ügyeknek jár utána és interjút készít, felteszi az alanynak a hétköznapi emberek kérdéseit, és csak mintegy ajándékként, megtiszteltetésként veszi, hogy írhat publicisztikát. Rossz esetben az illető főállású megmondóember, publicista, vagy a baller sajtó szép eufemizmusával élve: közíró. (Persze a jelenség megvan a jobber médiában is, a ballerben viszont jóval gyakoribb.)

  De hagyjuk a blogokat, Végh ugyanis a Facebookon kommentelt. Ott pedig nem kommentelhet akárki. (Véghnek: kommentálhat? Írhat kommentárt? Ajánlom neki Balázs Géza Nyelvhelyességi lexikonját: kiderül belőle, hogy a komment szó teljesen jól illeszkedik a magyar nyelvbe, nincs vele semmi baj. Amúgy a kommentár is idegen eredetű, ugyanonnan jön, mint az angol comment/komment, csak utóbbi rövidebb, azaz praktikusabb. Nem is értem, ha az idegen szavakat kifogásolja, akkor Végh miért nem akar mindenkit a hozzászólás kifejezés felé terelni.) A Facebookon ismerőseink kommentelhetnek (oké, ha csatlakozunk Orbán, Vona, Mesterházy oldalához, ott sok lesz az ismeretlen), hacsaknem megengedjük másnak is. Szóval, hogy milyen riasztó kommentekkel találkozott a Facebookon Végh, az nagy valószínűséggel az ő baráti körét minősíti.

  Hogy az internet nem a szellem birodalma... hát, azé, amivé teszik. Éppenséggel van rajta minden, csak meg kell találni. Miért, a nyomtatott sajtó annyira kiváló? Magyarországon nincs egy tisztességes napilap sem, és ami van, azok között a Magyar Hírlap az egyik legócskább. Mondom ezt úgy, hogy a nyomtatott sajtó a szívem csücske, azt meg lehet fogni, szaga van, lehet olvasni a metrón, eleje van és vége. Az enyém, megvettem, eltehetem, kidobhatom, meg van testesülve. Mondjuk, a napilap tűnik a legveszélyeztetettebb műfajnak, de ezt nem is bánom, én inkább a hetilapért, mint olyanért vagyok oda.

  Végh cikke végére átmegy általános rendszerszidásba, hogy nem csoda, hogy a nép így az MSZP -re szavaz néha. Igenám, de korábban is így tett. Egyrészt értem a tömegek lázadásától való félelmét, másrészt álszentnek tartom. Meg hogy kettészakadtunk szellemiek és hétköznapiak táborára, az előbbiek beszélgetnek, az utóbbiak Facebook-olnak, az előbbiek Dosztojevszkijt olvasnak, az utóbbiak popkoncertre mennek minden este.

  Minden este? Vazz, hát ilyenből nincs sok... Végh láthatóan kb. annyit tud a könnyűzenéről, mint Kádárék, és alapvető élménye a témával kapcsolatban az Ezek a fiatalok című film. Persze, egyre kevesebben olvasnak, és egyre kevesebbet beszélgetnek a hétköznapiak (ez a rimánkodás már a telefon, a mobiltelefon, az e-mail és az msn megjelenésekor is hallatszott, persze van alapja, de a világ még áll), ám talán lehet popkoncertre járni és Dosztojevszkijt olvasni, meg Facebook-olni és beszélgetni is egy személyben.

  Végh Attila láthatóan nem tudja a lehetőségek tágulásaként kezelni a helyzetet, pedig a fanyalgás helyett okosan ki is lehetne azt használni. Vagy vissza lehet vonulni egy alacsony példányszámú, seggnyaló napilap sáncai mögé is, és tudálékosan telepakolni egy cikket görög és latin kifejezésekkel. Másik oldalról szoktak jönni azok a szövegek a Népszabadságtól Tóta W. Árpádig, hogy a magyarok nem bizonyultak eléggé érettnek a kommentben való értelmes vitára (vagy ugye a demokráciára, stb, megfelelő fogalom behelyettesítendő).

  Hja, kérem, miért, mit várt? Ez nyugaton sincs másképp: ha jól sejtem, ott sem akadémiai vita folyik a kommentmezőben. Várjuk meg, míg megérünk, a nemzet leteszi az érettségit, majd kétdiplomás értelmiségi lesz? Már van közoktatás, sosem látott mennyiségű egyetemista, aztán mégse megy nekünk az arisztokratikus vitastílus.

  Mi lenne, ha ebbe belenyugodnánk, hogy egyszerűen ilyen az ember, és ez nem tanulatlanság, magyarság és egyebek kérdése elsősorban? Mi lenne, ha megtanulnánk szeretni az embereket, elfogadnánk őket hibáikkal együtt? Ha kicsit elnézőbbek, nagyvonalúbbak lennénk, és nem az ÉS gőgjével viszonyulnánk a világhoz? És akkor talán hozzánk is így viszonyulnának.