Velem is ez esett a minap. Jött szembe a srác, napszemüveg-borosta ellenére egyértelműen ismerősnek tűnt, és nagyon megörültem hirtelen, régi osztálytárs, akit évek óta nem láttam.
Hülye gondolataimat, amikkel az utcán gyaloglás alatt elfoglalom magam, gyorsan félre is tettem. Arcomra mosoly, és messziről köszönök: De régen láttalak! De az osztálytárs csak megy tovább, tisztességből rámköszön, én meg csak lesek: Nem ismert volna meg?
Aztán egy pillanat alatt leesett... És ott az utcán elkezdtem sírni.
Nem ő volt, hogy is lehetett volna, hiszen pár éve meghalt. Egy motorbalesetben érte a vég.
A halál természetes dolog, legalábbis mindenki ezt mondja, amikor nagy-, déd- és ükszüleinket temetjük. De időnként eléri a mi generációnkat is.
Ti hogyan dolgozzátok fel, fel lehet-e egyáltalán dolgozni, hogy éltek együtt a huszonévesen meghalt barátok emlékével?
R.I.P. Árpi, remélem, ott találkozunk.
