A magyar iskola nemhogy csökkenti, de még növeli is a társadalmi különbségeket – szólnak a sirámok évek óta, hozzátéve: az ügyben az OECD-tagországok listáinak a végén foglalunk helyet.
Mindezek egyik oka egyesek szerint az, hogy az iskola a középosztály tudását, értékrendjét, magatartásmintáit részesíti előnyben. A minap megírtam, hogy nem értem, mi ezzel a probléma: ha felzárkóztatunk, akkor valahova zárkóztatunk fel, ez pedig ma evidensen az úgynevezett középosztály tudása, értékrendje és magatartásmintái. Mi más lenne?
*
Itt és most azzal szeretnék foglalkozni, hogy egyáltalán mennyiben feladata az iskolának mindez, és mennyiben lehetséges a felzárkóztatás? Mindenekelőtt különböztessük meg egymástól a felzárkóztatást és az esélyegyenlőséget. A kettő persze összefügg, de a felzárkóztatás ideológiailag kevésbé terhelt. Az esélyegyenlőséget sokféleképpen értik (bemeneti, kimeneti, stb.) és sokféleképpen kívánják elérni is (a tehetséggondozástól az anyagi támogatáson át a kvótákig).
A cikk elején idézett sirámok mögött az a feltételezés húzódik meg, hogy az iskolának eleve feladata az esélyek egyenlősítése, a társadalmi különbségek kivasalása, de legalábbis csökkentése.
De miért lenne az? Mert „igazságtalanok” a társadalmi különbségek? Szerintem és a konzervatív alapfelfogás szerint nem azok. Régi ügy ez, lépjünk tovább.
Lehet feladat a halmozottan vagy szimplán hátrányos helyzetűek pozícióinak, életesélyeinek javítása. De ennek nem a „társadalmi különbségek” vagy épp az esélyek egyenlősítésének a kívánalma az oka.
Kit érdekel ugyanis, hogy mennyivel több esélye lesz jogásznak és nyugaton dolgozó közgazdásznak lennie a budapesti értelmiségi gyereknek, ha sikerült megteremteni az esélyét annak, hogy a faluvégi kisgyerek tisztes kétkezi melóból fog élni és nem akar segélyektől függni egész életében?
A háromszáz, spontán „szegregálódott” észak-magyarországi, leszakadó iskola feladata a legtöbb pénz és a legtöbb képzett-motivált pedagógus megléte esetén sem az lenne, hogy világhírű filozófusokat, hanem hogy valódi munkát végezni képes embereket, helyi értelmiségieket képezzen. A legtehetségesebbeket persze meg kellene próbálni eljuttatni az egyetemig, főiskoláig. De úgy érzem, amikor esélyegyenlőségről beszélünk, túlzottan a pesti belvárosi értelmiséget tesszük meg mércének. De akkor már miért nem a New York-i Greenwich Village, a bohémnegyed vagy a Szilícium-völgy a mérce? Mert akkor az egész ország halmozottan hátrányos helyzetben van és az Egyesült Államoknak kellene minket segélyeznie.
*
Ábrahám Béla, a szalézi rend tartományfőnöke azt nyilatkozta a Mandinernek a kazincbarcikai, hatszáz fős iskolájukról: „Az itteni tanulóknak közös jellemzője, hogy a manuális munka sokkal jobban leköti őket és sokkal több sikerélményük van benne. Arra nincsenek felkészülve, hogy ülnek a padban napi hat órát. Gyakran halljuk, hogy mi itt belekényszerítenénk valami szakmába a diákokat, és így állandósítjuk a hátrányos helyzetüket – pedig tanulhatnak utána mást is, és mit tegyünk, ha nekik ehhez van tehetségük. Egyébként egyáltalán nem biztos, hogy anyagilag rosszul járnak később, sokan dolgoznak a volt diákjaink közül Nyugat-Európában. A legsikeresebb szakmánk a hegesztő”.
Ezt nevezem felzárkóztatásnak. Magukhoz és másokhoz képest is nőttek a szalézi diákok esélyei, még akkor is, ha másoké, máshol, mondjuk a pesti Fazekasban és a Fasoriban exponenciálisan nőttek. Mit érdekli az őket, mi közük egymáshoz? Körülbelül semmi. A főváros meg azért főváros, hogy szellemi-gazdasági központ legyen.
A felzárkóztatás tehát elsősorban azért fontos, hogy a hátrányos helyzetűek saját esélyei növekedjenek, valamint hogy ne legyenek segélyfüggők. Tudjanak a szociális háló nélkül is boldogulni az életben. Ez mindenki érdeke. Aztán ha találunk nagyon tehetséges diákot, jó lenne nem elpazarolni az esélyt.
*
Ám van egy probléma. Irreálisak az elvárások az iskolák és tanárok irányába: az iskola szüntesse meg a hátrányos helyzetet, a tanár varázsolja el minden nap és minden órán a személyiségével a legrosszabb diákot is. A tanár munkaeszköze a személyisége. Elvárjuk tehát a mai Magyarországon több százezer tanártól, hogy tökéletes ember legyen. Nevelje meg és varázsolja el azt a gyereket, akivel nem tudták ezt megtenni a szülei. Pedig a tanárnak is vannak erősségei és gyengeségei, miközben kevés a csúcstanár.
Lehet és kell is néhány felzárkóztató, esélyteremtő mintaiskolát csinálni és sztárpedagógusokat példaképnek állítani. De e minták tömeges elterjedése irreális kívánalom lenne. Már csak azért is, mert magas fizetések és jó körülmények között is ki fog égni a legjobb felzárkóztatásra éveket áldozó pedagógus. Ugyanis ez olyan meló, amibe rengeteg energiát kell fektetni és nagyon kevés a sikerélmény.
Az iskola nem egyenlő a családdal. Képtelen elvárásokat fogalmazunk meg. Egy kelet-magyarországi, halmozottan hátrányos helyzetűekkel kiemelten foglalkozó iskola igazgatója, aki továbbképzéseket tart a témáról, előadásai végén meg szokta jegyezni, oda szokta súgni a kollégáknak: ez bizony kemény meló és alig van egy-két igazi sikersztori. Vagy ez szinte lehetetlen is.
A diák nem tabula rasa: tehetségekkel és tehetségtelenségekkel születik, jó és rossz tulajdonságai egyaránt vannak.
Ez van, ez a realitás. Ne várjunk el lehetetlent a tanároktól és az iskoláktól.
