Vendégszerzőnk, Forgács István írása.

Nyersen hangzik vagy sem, de ki kell mondani (századszor is!), hogy Magyarországnak csakis akkor lesz érdemi jövőképe, ha végre történik valami cigányügyben. Sokan legyinthetnek persze, hogy ezt mindannyian tudjuk és tudtuk eddig is, ebben semmi újdonság nincsen. De 25 éven keresztül valahogy mégsem tűnt úgy, hogy ezt azok is értették volna, akiknek a kezébe adtuk az ország sorsát, bármelyik választást követően is. Sokáig próbáltam nem elhinni, hogy azon kevesek egyike vagyok vagy lennék, akik talán érdemben tudnák meghatározni, megfogalmazni mindazt, hogy mi is történjen. Most mégis oda jutottam, hogy konkrétumokról írjak – kicsit talán segítve is a formálódó kormányzatot is abban, hogy mit és hogyan is tegyen majd az újabb ciklus során cigányügyben –, leginkább a szükséges szemléletnek, szemléletváltásnak a lehető legszélesebb körben szükséges elfogadásához.

Mindenekelőtt egyértelművé kellene tenni a teljes magyar közgondolkodásban és a nemzetközi közvélemény előtt, hogy a magyar társadalom nem kirekesztő és nem cigányellenes. Ahogyan felháborodottan visszautasítja bármelyik nagykörúton belüli jogvédő ma azt, hogy a cigányokat kollektíven megbélyegezzék; ugyanúgy vissza kell utasítani minden olyan kijelentést, vagy akár sugalmazást is, amely arról szól, hogy a magyarországi többségi társadalom kollektíven rasszista vagy éppen cigányellenes lenne. És ez azért nagyon fontos, mert rengeteg nem cigány embert kellene igenis megsüvegelnünk ebben az országban azért, mert bizalmat szavaz a cigány szomszédjának, a cigány munkatársnak, a cigány barátjának, az egykor volt cigány iskolatársának, és nem engedi, hogy az előítéletek vezessék. Ha ez meglesz, és nem cipel a többségi társadalom tovább olyan keresztet, amit a nagy része soha nem érdemelt meg; akkor felszabadul végre az alól a balliberális értelmiségi nyomás alól is, amely kimondatlanul is azt várta el tőle, hogy a cigányokról csakis úgy beszéljen, hogy háromszor is meggondolja, mit ejt ki a száján − vagy akár ne is legyen egyáltalán véleménye róluk. Ez pedig oda vezetett, hogy a személytelenséget kínáló internet látszólag igenis megtelhet túlzó, elfogadhatatlan kommentekkel, vagy éppen a kocsma mélyén lehet egy jót cigányozni, szintén úgy, ahogyan azt nagyon sokszor vissza kell utasítani.

Azaz, a cigányügyről (ami igenis létezik) beszélni kell. A lehető legszélesebb körben, és a lehető legtöbbször, és a lehető legőszintébben. Ez a legnehezebb és a legfontosabb lépés. Mindenhol azt látom, hogy ahol engedik, ott sok feszültség kioltható. Csak beszéljünk végre róla. Őszintén, szemlesütés vagy éppen kidagadó erekkel kísért indulat nélkül. Kettős mérce nélkül, érezze bármelyik oldal is úgy, hogy az éppen őt sújtja mindig.

*

Aztán nagyon fontos, hogy az elmúlt 25 év kudarcaira garanciát adó, még ma is tabunak számító dolgokról is beszéljünk és azokon változtassunk.

Mindenekelőtt azon kell sürgősen (azonnal!) változtatni, hogy tanulatlan, vállalhatatlan hátterű cigány politikusoknak újra meg újra lehetőséget adjunk, tartozzanak bármelyik párthoz is. Jogos igénye a többségi társadalomnak, hogy végre valódi szakemberek és felkészült pártkáderek foglalkozzanak a cigányüggyel, ne pedig olyanok, akik ha más tárgykörrel foglalkoznának (pl. környezetvédelem vagy egészségügy), akkor erkölcsileg és szakmailag is vállalhatatlanok lennének – olyannyira, hogy szóba sem kerülhetne, hogy bármelyikük is fontos megbízásokat, fontos kinevezéseket nyerjen el vagy súlyos milliók felett rendelkezzen.

Egészen nonszensz, hogy 25 évvel a rendszerváltás után kell feltenni azt a kérdést: hogyan fordulhat elő az, hogy alig néhány osztályt végzett kontárok, szakbarbárok, illuzionisták egész hada került politika-formáló vagy éppen döntéshozói helyzetekbe a helyi és az országos politikában egynegyed évszázadon keresztül? Igenis, a többségi társadalomnak ki kell követelnie, hogy hozzáértő és elhivatott emberek vállaljanak felelősséget a cigányügy szakmai és politikai formálásért, mert gyakorlatilag rajtuk múlik ennek az országnak a jövője. Látszólag tiszta és érthető a képlet: felkészült szakemberekkel előbbre lehet jutni a cigányügyben (lehet eredményes felzárkózás helyi szinteken biztosan); okos és felelősséggel bíró cigány politikusokkal és vezetőkkel megakadályozható az etnikai feszültségek további erősödése; mindez pedig esélyt adhat ahhoz, hogy végre történjen valami előbbre lépés. A nagy kérdés, hogy akkor hol vannak ezek a szakemberek és hol vannak a felelős cigány vezetők, ha vannak egyáltalán? Ha vannak, kapjanak a korábbiaknál több szerepet; ha nincsenek, akkor sürgősen ki kell nevelnünk, meg kell teremtenünk őket.

Ha ez a két dolog bekövetkezik, azaz végre beszélünk a cigányügyről és teret, lehetőséget adunk az igazán hozzáértőknek és elhivatottaknak, akkor vissza lehet majd szerezni a többségi társadalom bizalmát. Amire pedig azért van szükség, mert a többségi társadalom bizalma régen elfogyott, és egyre gyakrabban fogalmazza meg, hogy már az adóját sem kínálja fel szívesen olyanokra, akik úgy tűnik, hogy nem akarják azt megszolgálni. Holott mindenki tudja, nagyon sok cigányember tényleg küzd, tényleg próbál előbbre jutni – így ők a legnagyobb vesztesei annak, hogy a többségi társadalom besokall, bezárkózik és nem akarja megérteni a cigányok kollektívnek látszó gondjait.

*

Innen már nincs tovább. Százszor leírtam és kimondtam, hogy a cigányügy megbukott, ebben a formájában legalábbis biztosan. Igazi szemléletváltás kell, a felesleges udvariaskodás félretétele. A süllyedő hajón talán senki nem veszi zokon, ha üvöltenek vele, hogy mit és hogyan csináljon.

Kellenek a bentlakásos iskolák. Hátrányos helyzetűeknek és cigányoknak közösen. Ahova pályázni kell és ahova érdem lesz bekerülni – önkéntesen jelentkezve oda. Tízezernyi cigánycsalád venné örömmel, ha küldhetné a tehetségesnek látszó gyereket rendezett körülmények és hasonló sorsú nem cigány gyerekek közé, ahol jut egy tányér leves, ahol a tanóra után focizni lehet és ahol kiderül, hogy az értékek, a normák lehetnek mások is, mint amit otthon lát. És hogy azok a normák a valódi normák, amiket a többség is elvár; és nem jelent asszimilációt, ha elfogadjuk azokat. És a bentlakásos iskolában is teljesíteni kell, mert csakis a megszerzett tudás az, amit a cigánycsaládok tízezrei felkínálhatnak ennek az országnak, ennek a társadalomnak.

Kellenek az iskolarendőrök. Hogy aztán mihamarabb eltűnhessenek. Hogy a rend tényleg rend legyen, és már akkor is értse mindenki, amikor még elbújhat a kora mögé. Mert a helyi iskola addig marad iskola, amíg megőrizzük annak, és nem engedjük, hogy elértéktelenedjen az is, amit képvisel és az is, aki még küzd azért, hogy tudás szülessen az osztálytermekben.

Kellenek azok a százak és ezrek, akik elviszik a cigány közösségekbe a felelős és tudatos cigányember példáját, és a lehető legtöbb helyen próbálják meggyőzni a helyben élő cigányokat arról, hogy miben és hogyan kellene akár egy egész közösségnek, gyakorlatilag azonnal megváltoznia.

Kell beszélni arról, hogyan kellene a racionalitásnak végre megjelennie a cigány közösségek százaiban, hogy a rendőr, a tanár és a mentős értünk is van, segítsük hát őket.

És kell a közmunka. Még évekig is akár. Pont azért, hogy a gyereknek már ne csak közmunka jusson 15 év múlva. És ha a közmunka valóban a közösségre fordítható, akkor a közösség becsülje meg a közmunkást. És a közmunka jelenjen meg végre széles körben a mezőgazdaságban, az oktatás- és egészségügyben, segítse a rendvédelmet.

Kell a szexuális felvilágosítás, kell a tudatos gyermekvállalás gondolatának a cigány-közösségekbe való bevitele.

Kell az, hogy beszéljünk a családon belüli erőszakról, és nem csak általánosságban, de a cigány közösségekben is, mert ott van, ott feszít, és kívülről érkezve csakis az értheti meg, aki egyszer tényleg belenéz  a saját, részeges apjától rettegő nyolcéves gyerek tekintetébe. Aki pedig aztán lehet, hogy újraéli majd az apja életét és megkapja az apja jellemét, az apja sorsát.

Kellenek a hétköznapi cigány hősök, akik mellé odaállhat a helyi többségi társadalom, mert legalább annyira az ő részük, mint a helyi cigány közösségé.

És kellene még médiafelület, ami teret engedne ezeknek a hétköznapi hősöknek, hogy hétköznapi példává válhassanak. A fenti mondanivaló értékét át kell vinni a cigány közösségekbe és a többségi társadalomba egyszerre, hogy legyen mindenkinek egyértelmű: az ocsút és a búzát igenis meg kell különböztetni egymástól. És a média segít továbbra is kibeszélni, elemezni, megérteni, hogy mi és miért történik, minek és hogyan kellene majd ezek után történnie.

Kell az is, hogy a for profit szektor meglássa a cigányokban az új piacot, másként tekintsen végre rájuk, mert igenis fontosak lesznek a jövőben, ezért hát érdemes már most befektetni abba, hogyan legyenek valós gazdasági folyamatok részesei.

És kell, hogy felelős vezetőik legyenek, olyanok, akik képesek lesznek a helyi közösségekért valódi felelősséget vállalni.

*

Ha ez az egészséges és racionális szemlélet teret nyer végre, akkor a többségi társadalom is megérti majd, hogy a cigányok nélkül nincs jövő. De nem mindegy, milyen cigányokat és milyen cigány közösségeket kínál nekünk a jövő. Ahogyan egy egész társadalmat formálni kívánnak a toleranciáért és befogadásért küzdő jogvédők; ugyanúgy felvethető, hogy egy kisebbség is változzon, még ha kollektíven ez nem is értelmezhető, de a helyi közösségek szintjén mindenképpen. És a kormányoknak alá kell rendelniük szinte mindent ahhoz, hogy a fentiek elfogadottak és mindenki által tiszteltek legyenek a magyar társadalomban. És ehhez kellenek azok az intézmények, azok a szakemberek, amelyek képesek lehetnek visszaszerezni a többségi társadalom bizalmát, és új reményt ébreszteni bennük arra, hogy az adójukat ne sajnálják azoktól, akik valóban mindent elkövetnek a változásért.

Kell egy külön álló, csak a cigány felzárkózással foglalkozó intézmény. Olyan, amely felvállalja és sugározza magából a többségi társadalomért is vállalt felelősséget azzal, hogy cigányügyben az eddigieknél jobb, eredményesebb és a többségi társadalom által is támogatott megoldási javaslatokat dolgoz ki, a lehető legalaposabb szakmaisággal, akár már azonnal.

Aztán kellenek még arcok, személyek is, akik önmagukban a fenti gondolkodásmód testet öltött képviselői. A cserdi polgármester, az uszkai lelkipásztor, a gönci cigány fiatalok. Persze kellenek majd jogszabályok, költségvetési sorok és közigazgatási teendők is, de mindenek előtt arra van szükség, hogy újra hinni lehessen abban: valamerre talán mégis meg lehet mozdulni.

Kevés ennél fontosabb dolgunk van most Magyarországon.