Közép-európai szemmel eléggé furcsa olvasmányt nyújt a politológiai szakirodalom, főleg ha a klasszikus elemzések kerülnek elénk. A politológusok a demokratikus rendszereket jobbára a nyugati demokráciák viszonyában elemzik; miközben a posztkommunista államok előtt álló kihívásokról és arról, hogy miként birkóztak meg az elvárásokkal, miként alkalmazkodtak hozzájuk, kevés szó esett. Ez a rövid bejegyzés Szlovákiáról szól, de szólhatna akár Magyarországról is. Arról, hogy mit tesz egy abszolút többséget szerző párttal az a kezébe pottyanó politikai hatalom, ami szinte abszolút és ellenőrizhetetlen.

Nagyon röviden vegyük szemügyre a szlovákiai állapotokat. Az ország parlamentjében a magyar sajtóban Irány-Szociáldemokrácia néven tükörfordított, névleg baloldali Smernek van abszolút többsége. Robert Fico pártja egyedül kormányoz.

Eközben a törékeny, megosztott ellenzéknek, vagyis a szlovák jobboldalnak még az elemi ügyekben való összefogás is problémát jelent. A pártok viszonyára a belharcok, a személyes konfliktusok és a sértődések, a régi rossz tapasztalatok ugyanolyan negatív hatással vannak, mint az az egyszerű tény, hogy a legutóbb még kormányon is csak másfél évet bírtak ki egymás mellett. Az uralkodó közvélekedés szerint a szlovákiai jobboldal képtelen az egyesülésre és az egyezségekre, csak egy dologban képesek közös nevezőre jutni: Robert Ficót még egymásnál is jobban utálják.

Miért fontos a kormánypárttal foglalkozó bejegyzésben az ellenzékről beszélni? Mert a Smer az épeszű választóknak egyetlen garanciát képes adni: nem a baloldali programot, nem is a gazdasági fellendülést és a jobb életet, valamint a rezsicsökkentést (jó, utóbbiak legalább szóban elhangoztak). A szlovákiai, megosztott és belterjes pártszíntéren az abszolút többséggel kormányzó Smer egyetlen vonzó tulajdonsággal rendelkezik: stabil, nem osztódik, és ha valamit elhatároz, az úgy lesz, ahogy a pártközpontban (vagy az oligarchák helyi megfelelőinek körében) eldöntik.

*

Első lecke: csináljunk népi frontot

Mikor a Smer hatalomra került, Robert Fico tudatosította, hogy vannak veszélyei az abszolút hatalomnak: a lakosság komoly része nem nézi jó szemmel az ellensúly nélküli döntéseket, ráadásul hibáztatni sem lehet mást a sok esetben előre megjósolható kudarcok esetén.

A kormányfő ezért sajátos húzással megteremtette a saját belső, irányított ellenzékét: kiszervezte politikai ellenfeleinek a garantáltan rosszul működtetett kisebbségi ügyek és a roma ügyek felügyelő tisztségeit, névleg bevonta a döntésekbe a szakszervezeteket, az önkormányzatokat és a megbízhatónak tartott civil szervezeteket. Az eredmény: az egyszínű és megfékezhetetlen kormány problémás döntéseiért mindig lehet más a hibás.

Második lecke: ne szólhasson bele más

Az egypárti kormányzás hátulütője, hogy a döntésekbe még mindig beleszólhatnak névleg független szervek és intézmények. Szlovákiában ebbe a körbe tartoztak az államfő, a bíróságok, az ügyészség, vagy éppen a közbeszerzéseket és a hivatalok gazdálkodását ellenőrző Állami Számvevőszék, az ombudsman.

Az érdemi ellenőrző mechanizmusokat viszont le lehet építeni: ha egyébként is a saját embereink foglalják el a vezető pozíciókat – mint az államfő vagy a Legfelsőbb Bíróság vezetője –, akkor a létezésük értelme kérdőjeleződik meg. Idővel pedig az abszolút hatalmat élvező párt a többi demokratikus intézmény felett is előbb-utóbb átveszi az irányítást, az alkalmatlankodó szerelőket pedig elszigeteli.

Harmadik lecke: a játékszabályok megváltoztatása

A játékszabályokat az abszolút erőfölényben levő párt a saját szükségleteinek megfelelően változtathatja meg, s ha alkalom adódik rá, így is cselekszik (megjegyzendő, Szlovákiában a Fico-kormánynak nincs – háromötödös – alkotmányos többsége, így mélyebb szerkezeti változásokra nem volt lehetősége). A szabályok komoly hányadát azonban befolyásolni lehet, ez vonatkozik a parlament működésének finom befolyásolására, a bizottságok kihasználására, vagy az ellenzék munkájának tudatos blokkolására.

Az első pontban beharangozott össznemzeti együttműködés így exkluzív, az ellenzéket abból kizáró kooperáció marad. Érdemes lesz megfigyelni azt is, hogy Robert Fico esetleges sikerével az elnökválasztásokon miként módosulhatnak az államfő jogkörei.

*

A szlovák példa összességében bizonyítja, hogy a közép-európai demokráciák legnagyobb szerkezeti problémája nem feltétlenül a szélsőségesség megerősödése – az legfeljebb csak következménye annak, hogy az alkalmatlan, fontos tisztségekbe kerülő személyek retorziók és szankciók nélkül tombolhatnak. Akkor van gond, ha a hatalmi csoportok úgy kerülnek az ország élére, hogy semmilyen ellenőrző mechanizmus nem szabhat gátat a ténykedésüknek. Például egy kisebb koalíciós partner, a konszenzus kényszere.

Közép-Európában nem évszázados szabályok és szokások vannak érvényben, hanem egy folyamatosan változó rendszerhez alkalmazkodik a politikai környezet. Ebből a szempontból Magyarország a maga új, folyamatosan változó alkotmányával még lépéshátrányban is van Szlovákiához képest. A bizonytalanság, az intézmények gyengesége és a nagy pártok mindenható ereje pedig senkinek nem jó: legfőképp azoknak, akik szociális státuszuk, nemzetiségük, nézeteik miatt eleve kisebbségben vannak.