Ludassy Mária 168 Órában megjelent interjúját olvasva régi ideológiai háborúk derengenek elő, amikor a jobboldaliak és konzervatívok minimum tehetségtelennek, de válogatott esetekben rögtön reakciós, tekintélyelvű antiszemitáknak voltak bélyegezve. Az ismert filozófus asszony újra folytatná a nagy háborút a maradi sötétséggel szemben, hiszen mi lesz enélkül az olyan dolgokkal, mint „az emberi jogok primátusa a nemzeti szuverenitással szemben”? Vagy a „felvilágosodás pátosza”? Vagy azzal, hogy „humán értelmiségnek morális kötelessége a világ emberibbé formálása”? Csak nem akar összeállni ez az általuk elképzelt emberarcú világ. 2010 óta mintha a fiatalokat sem érdekelné ez a téma. És persze félelem is van. Hiszen egy olyan rendszerben élünk, ami olyan, mint az ötvenes évek vagy a rendi feudalizmus. Vagy. Esetleg és. Olyan félelem van, mint ’68-ban. Akkor is csak a menzán mertek suttogni. (Az nem tűnt fel Ludassynak, hogy '68-ban volt, aki nem a menzán suttogott, és nem csak korculázott; hanem a bevonulás miatt megtagadta a katonai szolgálatot, vagy galerizett, szervezkedett, kicsit később tüntetett, esetleg fel is gyújtotta magát).
De nekik ma is csak a menzai suttogás maradt. Félnek, félelem van, félelem. Ezek az emberek szeretnek félni. Van egy értelmiségi csoport Magyarországon, amelynek kéjes alapélménye a félelem. Követelem, hogy üldözz már egy kicsit! Igényük, az volna rá. És közben elhiszik, hogy tényleg üldözik őket. Elhiszik, hogy ők az élcsapat, ők az origó, mit origó, egyenesen az alfa és az omega. „Amikor beszélnek, maga a tudomány szólal meg” (Schmidt Mária: Politikailag InKorrekt).
Ludassy Mária ennek megfelelően viselkedik: „Molnár (Tamás) eszmetörténészként a filozófia »NB III-as« mezőnyében volt. ... Lukács nemzetközileg elismert filozófus volt". Szerintünk meg inkább fordítva. Az az NB III, amit itt művelnek a Lukács-árvák. A lestrapált öltözők, otthagyott zoknik, igénytelen retyók világa. Ők látnak és láttatnak állandóan Mucsát.
Nekik „az a szabadság köreinek beszűkülése”, hogy nem ők állnak modern, progresszív klerikusként a gondolkodás fölött és a pénzcsapok alatt. Pedig ez valójában a szellemi szabadság kiteljesedése, erősítése. Nem attól félnek, amire elrettentő példaként hivatkoznak, hanem attól, amire látszólag vágyva-vágynak: a versenytől, az ideák versenyétől félnek ők. Ludassy például adminisztratív rendszabályokkal is küzdött Molnár Tamás káros hatása ellen. Másoknak meg arra is futja a nagy diktatúrában, hogy nulla pontokat adjanak a nekik nem tetsző pályázóknak.
De a baloldali, rettegő értelmiség tagjai megnyugodhatnak a Ludassy-interjút olvasva: a filozófia még mindig erős bástya a béke frontján, nem pedig rés. Lukács György, az egykori népbiztos továbbra is ott van a piedesztálon. Más szférákban esetleg megvásárolhatóak a rettegők, de a filozófusok, ők kitartanak a vártán. Izgalmas, amit az újságírók kapcsán egy félmondatban ír erről az értelmiségről Horn Gyula a Cölöpökben: „A magyar újságírók nem sokban különböztek a magyar társadalom többi értelmiségi tagjától, nagy többségük évtizedeken át hűségesen kiszolgálta a rendszert, ezért sokan jutalmakat, kitüntetéseket kaptak, de volt közöttük olyan, aki nem adta be a derekát, noha ez olykor a karrierjébe került.”. Ez utóbbiból nem sokat ismerünk azon az oldalon.
Nem kultúrharc kell ide, hanem értelmiségi rendszerváltás.
