A tavalyi ünnepre nagymamám leírta gyerekkorának legnehezebb karácsonyát. Hárman voltak testvérek, egy pincében vészelték át Budapest ostromát a dédszüleimmel együtt. Huszonnegyedikén este a történetet felolvasta nekünk. Magyarázkodott, hogy nem akar hangulatromboló lenni – de szükségtelenül. A családból már csak ő tudja elmondani, milyen volt ezt átélni. Ám az elbeszélésben nem is ez a legfontosabb. Nincs benne semmi olyan, amit ne éltek volna át százezrek máshol, más utcák pincéiben. Nekem minden egyéb karácsonyi mutatványnál egyszerűbben, tömörebben tudta elmondani, mit jelent az ünnep és a csoda iránti alapvető emberi vágy. Remélem, elmond erről valamit a Mandiner olvasóinak is.
*
1944-et írtunk. A nyár még szép volt. Rákoskerten éltünk, és más dolgunk sem volt, mint szedni a cseresznyét, almát, őszibarackot. Néha átjártunk az István bácsiék kertjébe, az ő padlásfeljárójukból néztük az égen megcsillanó amerikai gépeket, amint berepültek Pest felé.
Háború volt. Mi ezt még alig fogtuk fel. Apa a városban dolgozott, csak hétvégén láthattuk; anyuval „nyaraltunk”, bújtunk meg Rákoskertben a Pestre már egyre gyakrabban potyogó bombák elől.
De a nyár hamar elmúlt. Beköszöntött a hideg ősz, vissza kellett költöznünk Pestre. A háború is egyre közelebb jött hozzánk. Egyre többet volt légiriadó, egyre többször hallottuk a légvédelmi szirénák semmihez sem hasonlítható, szörnyű hangját.
Ezen a télen nagyon korán érkezett az első hó. Persze mi gyerekek szerettünk volna kimenni, szánkózni, hóembert építeni, de erről szó sem lehetett. Ha a sziréna megszólalt, mindenki felkapta a hátizsákját és futott a pincébe. A légiriadó lefújásáig (ekkor még csak néhány órán át) együtt voltunk sok idegen emberrel; különböző mentalitású emberek, iszonyú zsúfoltságban, levegőtlenségben a maguk különböző módján reagáltak az életveszélyre. Volt, aki káromkodott, az Istent szidta. Mások az amerikaiakat ócsárolták. De a legtöbben imádkoztak.
Apu igyekezte elviselhetővé tenni a helyzetet. Kipakolta a szenes pincét, beborította annak deszkafalait a lakásból lehozott szőnyegekkel. Hozott sezlont, székeket; lakályossá tette a sötét pincét. Aztán néhány úgynevezett jobb család is követte a példáját. Mindenki a pincékben rendezkedett be. Nagy szükség volt erre, mert az oroszok már Vecsésnél jártak, s nemsokára várható volt a város körülzárása. Fel kellett készülni a pinceéletre.
Megkezdődött a város ostroma. Ezzel megszűntek a szolgáltatások: nem volt víz, nem volt villany, gáz. Így jött el a Szenteste is.
Apu valahonnan szerzett egy kicsi fenyőfát. Nem is fa, inkább csak gally. Bennünket átküldtek a Perjésék pincéjébe, ott is volt két kislány, s míg mi játszottunk, a mi pincénkbe megjött a Jézuska. Feldíszítette a fát, és mi boldogan énekeltük a Mennyből az angyalt. Az összes gyerek a sezlonon ült, a felnőttek csak álltak. Közben már a közeli utcákban folytak a harcok, szinte rengett a föld, a mi házunk is sok belövést kapott. Hol sírtunk, hol imádkoztunk.
S noha a közeli pék a harcok ellenére is nagyon sokáig sütötte a kenyeret, ekkor már nem lehetett élelmet szerezni. Csak arra emlékszem, hogy mindig éhesek voltunk. Anyu kávédarálón ledarálta a sárgaborsót, összegyúrta, és a platnin lepényt sütött belőle. Az öcsém meg én megettük, de a nővérem nem. Ha anyu beleerőszakolta, kihányta. Mindketten sírtak. Egyik az éhségtől, a másik az elkeseredéstől, hogy a lánya éhen hal.
Aztán egyik nap bejöttek az oroszok. A dobozgyár falán ütöttek rést, ott özönlöttek keresztül. Pont szemben a mi lakásunkkal, amit azonnal elfoglaltak. A szobában felállítottak egy üstöt, és abban főztek a legénységnek. A tiszteknek meg a konyhai sparhelten. Valahonnan hoztak egy fél disznót. Az ebédlőasztalunkon vágták össze. Egy román szakácsuk volt, aki nő módjára festette magát. Anyu tudott vele beszélni. Anyu erdélyi volt. Odatette elé a gyúródeszkát, hogy azon dolgozzon, erre a román összevágta, rádobta a tűzre. Aztán kaptunk tőle egy kis húst. Emlékszem, az első mosogatást úgy oldotta meg, hogy a kiürült kondért egy szekrényből kikapott ruhával törölte ki. Történetesen a nővérem fehér ünnepi blúzával.
Így éltünk. De éltünk.
