„Aki vagyok, szomorúan köszönti azt, aki lehetnék.” (Nietzsche)

  Öregember koromra koránkelő lettem. A csípős tavaszi kora reggelek hódolója. A reggelek lényegét a madarak adják a kertben. A dombok közötti szeszélyes völgyek oldalait elvadult bozót borítja, kitűnő fészkelőhely az énekesmadarak számára. Persze a legtöbb a kövér és szemtelen feketerigóból van, az ő éneküktől hangos a hegy, többnyire túlharsogják a kisebb madarakat. A világ már csak ilyen – nagyobb madárnak nagyobb hangja van, ha szebb nem is. Külön kasztot alkotnak a szajkók. Nagyobbak, színesebbek és – mit tagadjuk – agresszívebbek, mint a többiek. Ezen kívül poliglottok is, hiszen nyelveket beszélnek. Érdemes rájuk gyanakodni, mikor olyan madarat hallunk, amelyik nemigen jár erre mifelénk. Valamiért nagyon szeretik utánozni például az egerészölyvek vijjogó hangját, pedig errefelé nem jár egerészölyv – mit is kezdene a bokros dombok között? Gyakran elgondolkodom a szajkókon, vajon miért teszik? Miért utánozzák más madarak hangját? Talán gúnyt űznek belőlük, vagy egyszerűen csak unatkoznak? Vajon ilyenkor más madárnak is képzelik magukat? A kurta csőrű, tarka ruhás bohóc egy pillanatra széles szárnyú, kegyetlen, sárga szemű ragadozónak hiszi magát? Amúgy – a varjúfélékéhez tartozóként – táplálék generalista (szép szakszóval), tehát mindent megeszik. Ha teheti, ragadozóként viselkedik, persze csak műkedvelő módon: áldozatait egyszerűen és brutálisan agyonveri. Az áldozat sokkal jobban jár – már ha lehet ilyenkor „jobban járni” –, ha valódi ragadozó karmai közé kerül. Ahogyan ballagok lefelé a kertből, eszembe jut, hogy nekünk embereknek bizony nem nagyon van mit a szajkók szemére hányni.

  Nemigen vagyunk különbek náluk. Volt idő, amikor mindenki az volt, ami; és csak azok lázadtak ez ellen, akik változtatni is tudtak helyzetükön. A társadalom – bármit mondjon is a nagy antifeudális Sir Karl Popper – sohasem volt annyira zárt, hogy a kiemelkedően tehetségesek ne tudtak volna előre lépni; nem csoda, hogy a csőcselék minden gyűlölete főként ellenük irányult. Szerencséjükkel ugyanis nem csak saját kiválóságukat mutatták fel, hanem a többiek tehetetlenségét és jelentéktelenségét is. Ezért száműzték Epheszoszból Hermodoroszt is, ahogyan a filozófus mondja: „mert száműzték Hermodoroszt, a legderekabb férfiút, mondván: köztünk egy se legyen derék; s ha ő mégis ilyen, legyen az másutt, idegenben”. Nincs bosszantóbb dolog mások nagyságánál, ha mi magunk jelentéktelenek vagyunk.

  Volt/van persze egy másik út is a kiemelkedésre: az, amikor a többiek felszabadítását és az azzal járó vérfürdőt hirdetjük program gyanánt, mert a kiválók elpusztításával tág tér nyílik számunkra, hiszen vakok között félszemű a király. A hivatásos felszabadítók és megváltók nem hozzák el azonban a békességet. Nagyon hamar kiderül, hogy a szabadságvágy nem más, mint irigység, amely látszólag a vagyonra, a hatalomra, a külsődleges „jó életre” irányul, valójában azonban frusztrált düh önnön jelentéktelenségünk okán. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az utánzás, ahogyan a magukat győztesnek gondolók megpróbálnak úgy élni, ahogyan szerintük a legyőzöttek éltek. Ezért öltöztek és viselkedtek az arisztokraták mintájára a francia forradalom főbb gyilkosai, és ezért álltak hajdúnak öltözött mezőgazdasági munkások fáklyával kezükben a k.-i téesz vadászkastélya előtt, az ugyancsak kétes származású téeszelnök születésnapi ünnepségén.

  A cselédség ezt látta az arisztokráciából: az ünnepségeket. Amikor az urak tanultak, dolgoztak, országot vezettek vagy hadba szálltak, akkor nem hívták őket, így hát fogalmuk sem volt arról, hogy ilyen is van, hogy néha dolgozni kell. Tudásnak pedig bőven elég volt számukra a társutas értelmiség szállította brosúra-marxizmus, melyben mindenre és annak ellenkezőjére is volt szentencia (kivéve a párt vezető szerepét). Szakadékba vitték az országot persze, hiszen hová jut a lusta kocsis, aki ráadásul még vak is.

  Most, hogy kiderült, a felszabadítók csak magukat szabadították fel, a többiek azok maradtak, amik mindig is voltak: szolgák és cselédek. Tehetetlen dühüket pedig – ki másra – azokra zúdítják, akik figyelmeztették erre őket. Az új elit pedig – ami már nem is annyira új – azt utánozza, amit megismer. Apáiknak a két háború közötti arisztokrácia külsőségei nyújtottak mintát, nekik már a haladó európai elitek. Ez az európai elit – szatócsok, adóbérlők és pénzváltók ivadékai – már réges-régen önmaga ellen fordult, unja magát és talán az egész világot, ezért kedvtelve nézi a kelet-európai frissen felkapaszkodottakat, bizonyára szórakoztatja a neofita buzgalom, amivel azok kezükre játsszák mindenüket. Maguk között bizonyosan kacagnak alázatosságukon mert „az istenek, úgy tűnik titokban gyűlölik az alázatosokat” – mondja Xenopoulosz, és bizonyára igaza van.

  Emberek vagyunk, tehát többnek akarunk látszani. Azonban, ahogyan a szajkók is csak a hangjukkal tudják többnek mutatni magukat, mi is többnyire csak valamiféle látszatot tudunk felmutatni. A szajkó szajkó marad, akármilyen hangon kiabál, a cselédek és disznópásztorok ivadékai pedig felkapaszkodottak maradnak, bárhogy tiltakozzanak is. Az, hogy a kondás-kürt vagy a cselédeket szólító csengő helyett a BMW-terepjáró dudáját használják, az emberi minőség szempontjából jelentéktelen mellékkörülmény. Szemünk becsap bennünket, és ami magasan áll, nagynak is tűnik.

  Efféle gondolatok között már majdnem leértem a dombról, mikor föntről újabb madár-kiáltás hallatszott, valahogyan más, mint a szajkóké; és egyszerre, a nagy koncert után hatalmasnak tűnő csend lett, minden kisebb állat elhallgatott. Felnéztem és odafent, nem túl magasan, egy galambász héja hamvas szárnyait láttam villanni a még alacsonyan járó napban: ismertem őt, a fészkét is ismerem, vadászni indult biztosan – éhes szájak várják odahaza. A nagy, madárhang-nélküli csendességben kiáltott még vagy kettőt, megfordult hirtelen és elnyilallt a szembelévő domb mögé. A bokrok közül kinéző kíváncsi, kerek madárszemek látták, ahogyan eltűnik, s a kórus újra rázendített, ám a nagy kiabálás mélyén ott kísértett és ott is fog kísérteni az ijedtség csöndje.