A Duna egy utazás könyve; vagy mindenesetre egy utazásé is. Az 1992-es magyar kiadáshoz írt utószavamban felidéztem, hogy miként keletkezett ez a könyv, honnan támadt az ötlet egy szeptemberi délutánon, miközben Marisával és néhány barátunkkal a határt készültünk átlépni Ausztria és Szlovákia között. (Akkor még megvolt Csehszlovákia, de mi elhatároztuk, hogy szigorúan és csakis Szlovákiában fogunk utazgatni, s ehhez azután tartottuk is magunkat.) A ragyogó szeptemberi délutánban, abban a nagy-nagy verőfényben a Duna csillogását alig lehetett megkülönböztetni a Donauauen, a Duna-parti rétek csillogásától; nem látszott, hol ér véget és hol kezdődik a Duna. Ezt a pillanatot, ezt az érzést idéztem fel: hogy egyek vagyunk a létezéssel, az élet folyásával.

  Ebből lett a négy év utazás, elindulás és hazatérés, jegyzetelgetés, meg- és át- meg átírt oldalak, emlékeztetők és irkafirkák, állandó ide-oda hurcolkodás valóságból szövegbe és szövegből vissza a valóságba, úgy, hogy mindeközben – szokás szerint – nem tudtam, hogy végül is miféle könyvet fogok írni, hogy miféle könyvet írok. Felidéztem, hogy mi ott annak az akkor még „másik”-nak nevezett Európának a kapujában találtuk magunkat, amely ezt a minősítését nyilván Közép-Európa szovjet megszállása miatt kapta, de azért a Nyugat gőgje is belejátszhatott, mely hajlamos volt Közép- és Kelet-Európában valamiféle másodosztályú Európát látni; és elmondtam, hogy én viszont azért is írtam, amit írtam, mert el szerettem volna tüntetni a félrevezető és sértő másik jelzőt. Úgy jellemeztem könyvemet, mint az utazás, vagyis az élet könyvét – hiszen az ember az állapota szerint utazó, s ezért minden idők legnagyszerűbb könyve, az Odüsszeia óta az élet legigazibb jelképe az utazás –; mint kint és bent, térben, de még inkább időben zajló, Bildungsroman-ná, azaz fejlődésregénnyé váló utazást, melynek során a Közép- Európát bejáró utas természetesen egy sajátos térséget jár be, de ugyanez a térség – épp a sajátosságai miatt – ugyanakkor mai világunk egészének Bábelét, e lehetőségekben és rémségekben gazdag Bábelt is jelképezi.

  Érzelmes utazás ez, a történelem nagy monumentumainál és momentumainál érdekesebbek benne az apró és látszólag jelentéktelen részletek, útközben véletlenül hallott történetek, kocsmák falán vagy templomkapukon látott feliratok, ismeretlen, soknyelvű temetők sírköveibe vésett rövid regénysűrítmények, söralátétek és történetek, a Duna menti nagy német előrenyomulás és visszavonulás története éppúgy, mint egy bizonyos Wammes úr nadrágjáé, amit Wammes úr eladott, hogy az érte kapott pénzt az ulmi katedrális restaurálására felajánlhassa, sőt annak a története is, hogy miként járt utána valaki, pontosan hány schillinget és hány fillért kapott a nadrágjáért az illető Wammes úr, ezzel is hangsúlyozva, hogy bármely ismeretlen Wammes úrnak éppúgy kijár a filológia (a szó etimológiája a szeretetre is visszautal), mint a történelem nagyjainak. Pikareszk utazás: az útjának vége, azaz a halála felé tartó utas hol berzenkedik, hol testvéri hálával telik meg szíve, de mindenképp gazdagabbá lesz az útja során megismert történetek és sorsok révén. Ismeretszerző, azaz ismeretvesztő utazás, mert hát minél beljebb hatol az utazó a Duna menti világba, vagyis az életbe, annál kevésbé hagyatkozhat a saját műveltségére és elvi szempontjaira; egyre ismeretlenebb és titokzatosabb világba jut, ahol az derül ki az életről, hogy felfoghatatlan. Háromezer folyamkilométernyi utazás, de alig néhány méternyi is, merthogy a regensburgi Keplerházban annyi választja el a nagy tudós szerkesztette égboltkutató műszereket attól a szintúgy bonyolult eszköztől, melyet derék borisszai minőségében azért készített Kepler, hogy az egyazon szobában álló hordóban tárolt bor szintjét ellenőrizni tudja vele; s ezen az ég-, illetve hordófigyelő műszereket egymástól elválasztó néhány méteren éppoly kalandos lehet az utazás, mint a Duna forrásától, mely alkalmasint nem is létezik (milyen sokat tudunk és képzelünk az élet eredetéről, és milyen keveset életről és eredetről!), el egészen a Duna-deltáig tartó úton.

  Írtam arról is, milyen szerencsém volt, hogy akkor éppen, amikor én az ottani világot jártam, a Duna menti országok politikai életét – Románia kivételével – viszonylagos nyugalom jellemezte. Ha 1989-ben, a szabadságot hozó nagy és megrendítő változások évében kel útra, az utazó figyelmét teljes egészében lekötötték volna az izgalmas és nagyszerű újdonságok, csak a körülötte zajló nagy eseményeket vette volna észre, és nem kóborolhatott volna el ennek a történetnek a rejtett zugaiban, a perifériáin, nem foglalkozhatott volna a névtelen, marginális sorsokkal, nem áshatta volna be magát régészként a dunai táj történelmi és emberi rétegeibe. Ezt a teljességet a céltalan kóborlás szabadsága nélkül nem lehet megismerni, és csak az ilyen megismerés tudja értelmezni azt a világot, segítve annak megértését is, hogy országonként eltérő módokon mi történt a nagy és felszabadító 1989-es fordulat után. Azt is felidéztem, hogy a fordulat örömeibe keserűség is vegyült a nyomában járó visszarendeződések, a végre-valahára leomló ideológiai falak helyébe újonnan felhúzott falak, az etnikai, nacionalista vagy mikronacionalista bezárkózás falai miatt. Még üldözöttsége éveiben, a kommunista rendszereket bírálva, azt írta egyszer Havel, hogy ez utóbbiak zsarnokságának kipellengérezése intő jelként egyúttal a Nyugat egyik lehetséges sorsát is előrevetíti.

*

  A napokban zajló, tizenkilencedik Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál Budapest Nagydíjában Claudio Magris olasz író részesült. Részlet Duna című könyvének újabb magyar kiadásához írt előszavából.