Mire megyünk, ha elveszítjük az érzékeinket? Tudatában vagyunk annak, mennyi szépség is van az életben, így, önmagában? Hétköznapi kérdésre keresi a választ nem hétköznapi körülmények között egy fiatal pár a skót David Mackenzie filmjében.
A Hétköznapi pár persze újra egy szerencsétlen magyar címválasztás volt: az eredeti cím (Perfect Sense) sokrétű szójátékát nem sikerült visszaadni magyarul, így a gyanútlan filmnéző egy átlagos, életszagú brit szerelmi drámát képzelhet maga elé. Ez azonban inkább a Young Adamre, David Mackenzie 2003-a filmjére igaz, amelyben a ködös, szürke skót nagyvárosok kietlen vidékei biztosítottak hátteret egy klausztrofób szerelmi thrillernek.
Klausztrofóbiában nincs hiány a Hétköznapi Pár esetén sem. Skandináv iskolát követő, fullasztó kamaradrámáról beszélünk, ami nem meglepő, hiszen a dán Kim Fupz Aakeson írta a forgatókönyvet. A Young Adamhez hasonlóan itt is a skót Ewan McGregor játssza a főszerepet, és ezúttal is a komor Glasgow a történet színtere. Egy magányos férfi és nő (Eva Green) kezd flörtölni egymással egy hátsó udvaron, a világ azonban hamarosan bekopogtat a bimbózó szerelembe: furcsa járvány tör ki, amelyben az emberek egymás után kezdik elveszíteni az érzékeiket. A nő biológusként kutatja a járvány okait, míg a mesterszakácsként dolgozó férfi az ízlelés elvesztése kerül nehéz helyzetbe. A pokol azonban csak itt kezdődik el: hogyan reagál egy társadalom és az egyes emberek, ha elveszítik az egymással való kapcsolatot biztosító érzékeket?
A Hétköznapi Pár nem sci-fi, nem is keres (ál)tudományos válaszokat az elképzelt járvány indokaira. A film inkább tanmese, mindannyiunk okulására. A témához tökéletesen illeszkedik a sötét képi világ és az aláfestésül használt melankolikus kamarazene. A történet önmagában alkalmas arra, hogy hollywoodi jellegű, lapos és bombasztikus katasztrófafilmet vagy közhelyes-giccses szerelmi sztorit forgassanak belőle. Az előbbi zsákutcát határozottan elkerüli Mackenzie, a jelen lévő túláradó érzelmeket pedig fanyar fekete humorral és abszurd epizódokkal ellensúlyozza a rendező. Ewan McGregor és Eva Green párosa sem alkot egybites hőst és hősnőt: felületes, nőcsábász férfiként és cinikus, megkeseredett tudós nőként játsszák el a két fő karaktert, akik a történet során ébrednek rá elfojtott érzelmeikre, hogy egy összeomló világban megnyíljanak egymás előtt.
A különös eseményeket nem túlmagyarázó, egyszerű és lassú ütemű történetvezetés elég lehetőséget ad arra, hogy a nézők gondolják tovább a tanulságokat. Lehet, hogy a világban egy napon eluralkodik a pánik, de azután is jön egy újabb nap, amikor alkalmazkodunk a megváltozott körülményekhez, és újra remélünk. Újra meg újra, ha kell. Mert ilyennek vagyunk programozva mi, emberek. A Hétköznapi párt alig egy-két mozi játszotta az elmúlt hetekben itthon, de aki akarja, úgyis meg tudja nézni az ismert csatornákon keresztül. Úgyis most jött el igazán a szezonja. Manapság, amikor egyre erősebb bennünk a válságtudat, egyszerre szorongatja és szabadítja fel a nézőket végső üzenetével David Mackenzie filmje.
