Jean-Baptiste Chardin: A tanító
„De sohasem a kényszernek, hanem mindig kedvtelésnek vagy a vágynak kell ezt a figyelmet megteremtenie. Nagy gondot kell fordítani arra, hogy meg ne terhelje, és ne feszüljön az unalomig. Legyen tehát a szemetek mindig résen, és bármi történjen is, hagyjatok abba mindent, mielőtt megunná, mert a tanulásnál mindig fontosabb, hogy semmit se tegyen önmaga ellenére.” (Jean-Jacques Rousseau: Emil, avagy a nevelésről)
A fenti sorok a liberális neveléselmélet összefoglalását adják, dióhéjban, nagyobb űrtartalmú edényben – könyvtárnyi irodalom ide vagy oda – bizony lötyögne. „Semmit sem tegyen önmaga ellenére” – ez a legfontosabb. Maga Rousseau ezt úgy vélte a legjobban megvalósítani, hogy saját gyerekeit árvaházba adta, nyilván, hogy ne unatkozzanak. A Rousseau óta eltelt évszázadok gyors fejlődése ezt meghaladta, valahogy így : „ha nem csinál semmit, az biztosan nincs ellenére...”.
Hogy hogyan jutottunk idáig, annak hosszú története van. E hosszú történet két szálon fut egy darabig, hogy azután összeolvadva egymásra találjanak a magyar pedagógiai valóságban. Az egyik szál a Nyugat neveléstörténete, a nyugaté, ahová Magyarország is tartozott, úgy '45-ig, hogy azután a haladó baloldal és az orosz szuronyok lehorgonyozzák egy ázsiai birodalom gyarmataként, a túlsó parton. A másik szál pedig a bolsevik partokon biztos kikötőt talált komp-ország saját pedagógiai története. Itt a gyerekek – 6-14 éves korúak – neveléséről lesz szó, hiszen minden, vagy szinte minden ezen múlik.
*
A felvilágosodás, mint világkép és módszer két irányból is támadást intézett a nevelés – e helyütt jobb szó híján tradicionálisnak nevezett – felfogása ellen, egy tagadás és egy állítás révén. A tagadás a tekintély tagadása volt az állítás pedig egy elvont, minden emberi lényre vonatkozó emberi szabadság meglétének állítása. Ha már a felvilágosodást tekintjük a jelen pedagógiai állapotok okának, nézzük először a jellegében hozzá közelebb állót, a rombolót, a tagadást. Ez a tagadás pedig a tekintély tagadása volt.
A felvilágosodás gondolkodóira jellemző éles antiklerikalizmus sok frontot nyitott és sokféle irányt vett, azonban központjában a tekintély elleni küzdelem állt. Persze – közelebbről szemügyre véve – nem is a tekintéllyel volt igazán bajuk, hanem az emberrel, mint a tekintély hordozójával, hiszen a tekintéllyel egy másik tekintélyt, az ész tekintélyét szegezték szembe. Az ész tekintélye persze demokratikus, hiszen elvileg mindenkiben megvan, és igazságosan van elosztva is, mert – Descartes gúnyos megjegyzése szerint –senki sem elégedetlen a magáéval. A tekintély elleni harc gondolatát az éledező és ígéretesnek tartott természettudományoktól kölcsönözték. A tekintély elleni harc azonban nem ismer határokat és nem tűr korlátokat, nagyon hamar maguk a felvilágosítók is megtapasztalhatták, hogyan rombolják le magának az észnek a tekintélyét is. Az általános háborúskodás utolsó áldozata a tanító, a pedagógus tekintélye volt – nem véletlenül, ez volt ugyanis a legirracionálisabb a ráció bajnokai részéről.
*
A tanítás, a gyerekek, a fiatalok nevelése évezredes rutinokon és eljárásokon alapult, melyeket a tanító és a tanítvány – személyes és társadalmi – viszonyai határoztak meg, és az az egyszerű felismerés, hogy a gyerekek alapvetően nem szeretnek tanulni, de legalábbis nem szeretik a tanuláshoz feltétlenül szükséges fegyelmet és összeszedettséget. „A tudás gyökerei keserűek, de gyümölcse édes” - mondta Arisztotelész. Nos, ezeket a keserű gyökereket is le kellett tuszkolni a nebulók torkán. Ennek alapja pedig, a szadisztikus kivételektől eltekintve, elsősorban a tanító tekintélye volt és nem a nádpálca. A tanító tekintélye két pilléren nyugodott. Az első volt a társadalomban elfoglalt helye és megbecsültsége, és ez már az ókori Rómában is – ahol pedig a tanítók nagy része rabszolga volt – különleges státuszt és megbecsültséget biztosított. A második az életkor adta tekintély volt: a tanító idősebb volt tanítványainál, és ezidőtájt még – helyesen – úgy vélték, hogy a korral járó tapasztalat és tudástöbblet tiszteletre méltó valami. Akkoriban még úgy gondolták, hogy az életre kell tanítani és úgy találták, hogy aki képes a fegyelemre és rendet tart maga körül, az az életben is sikeresebb.
Ez időtől jelentek meg a reformpedagógiai programok is, ezek között a legnagyobb hatású minden bizonnyal Rousseau-é volt, amely – amennyire ez kivehető a műből, mely zavaros, nem bizonyított protokolltételek és szörcsögős szentimentalizmus elegye – azon a tantételen alapult, miszerint az emberek alapvetően jók. Furcsa ez persze, pontosan tőle, aki minden volt csak nem jó; de hát ahogyan Rochefoucauld mondja : „A tiszta lelkiismeret a rossz emlékezőtehetség eredménye”. Saját jóságának bizonyítása az önéletírásában olyan elképesztő hazudozáshoz vezetett, hogy az már groteszk.
Ezzel szoros összefüggésben természetesen a gyerekek is jók, és minden rosszat tanítóiktól tanulnak. Ez ugyan ellentmond a minden ember jó tantételének, de a nagy Jean-Jacques-ot olyan apróságok, mint a logikai koherencia sohasem hozták lázba. Rousseau nyomán kialakul a természetesség – bármit jelentsen is ez – kultusza, és a tanítás azonnal nehéz helyzetbe kerül, hiszen – lássuk be – a szorzótábla megtanulása nemigen sorolható a természetes dolgok közé. A reformpedagógia szükségszerű követelmény volt, hiszen miért pont a pedagógia maradna ki a fejlődésből? A jeles férfiak ráadásul rendelkeztek a mindenható módszerrel is, melynek segítségével a társadalmat, az embert, sőt a világot is sikerült absztrakciókká szublimálni és a továbbiakban már nem a társadalom, az ember, vagy a világ lett a vizsgálat alanya, hanem eme absztrakciók feltételezett kölcsönhatásai.
Nagy előnye volt a pedagógia ilyeténképpen való vizsgálatának, hogy nem kellettek hozzá gyerekek, akik rohangászásukkal és ordibálással zavarták volna az elmélyült kutatást. Az újra a nők voltak a legfogékonyabbak. Feljegyezték, hogy nagy Rousseau-i mű megjelenése után a hölgyek magukkal vitték csecsemőiket az operába, és ott szoptatták őket a természetesség jegyében, hiszen mi sem természetesebb, mint hogy egy csecsemő az operában szopik. De elkalandoztam.
*
A támadás másik iránya a mindenkit, így végül a gyerekeket is megillető szabadság állításán alapozódott. Az absztraktumok világában mi sem nehezebb, mint logikai igazolását találni bármely határ megvonásának. Hány éves kortól illeti meg a szabadság az embert? 5, 10, 15? És miért pont akkor? A korhatár lassan, de biztosan egyre lejjebb ereszkedett. Végül eljutottunk oda, hogy azonnal, a születése pillanatától. Igaz, akkor még az ember magatehetetlen – mint láttuk, még operába is kénytelen járni – ezért azután a gondos liberális állam jogai védelmében tisztviselőket állított mellé, ombudsmanokat, diákjogi képviselőket, családsegítőket és mindenek előtt zavaros fejű civileket és aktivistákat. A pszichológiai, jogi és társadalomelméleti absztrakcióként felfogott gyermekhez ugyanis szerintük nem kell semmiféle szubjektív tapasztalat, empátia vagy más spirituális ostobaság, elég az ész mindent beragyogó fénye, a helyes nevelés mikéntjét a fenti absztraktumokon végzett logikai aktusokkal is meg lehet, mi több csak így lehet meghatározni.
A szabadság megvalósulása kizárólag a demokráciában lehetséges, így a felvilágosodás társadalomelmélete a demokrácián alapult, a demokrácia pedig a rejtett és a nyílt korrupción. Így volt ez már Periklész Athénjában, a római köztársaságban és napjainkban is. A korrupció kevéssé nyilvánvaló formája, hogy megígérjük: bizonyos, kellemetlen, fárasztó dolgokat ezután nem kell csinálni. Aki a jövőt akarja megnyerni magának, annak a jövő nemzedékeit kell megnyernie. Megígérték hát a gyerekeknek és a fiataloknak, hogy ha rajtuk, a haladó szellemű félvilágosítókon múlik, ezentúl minden másképpen lesz. Megszűnik a kényszer, a nádpálca, az unalmas biflázás, helyette a szabad, tanulni vágyó szellemek napfényes közösségei, játék és derű jönnek el. A francia forradalomban fel is villant ez egy pillanatra – jó darabig nem működtek az iskolák, a gyerekek forradalmárok voltak –, hogy azután a napóleoni ébredés következzen, a kaszárnya, a csataterek mészárszékei és végül a végtelen, hideg halál az orosz hómezőkön. A terror és a háborúk kora után Európa normális része a Szent Szövetség uralkodóinak hermelinpalástja alá húzódott, akik utódaikkal együtt – becsületükre legyen mondva – kisebb-nagyobb kilengésektől eltekintve az első világháborúig, békességben kormányoztak Európában. A sárkányfog-vetemény azonban már elültettetett, a világ végleg megváltozott.
*
A végső csapást a múlt század hatvanas éveiben szenvedte el a pedagógia. Forradalmi idők voltak azok. Tömegével jelentek meg a gyermekeket megnyomorító rideg iskolarendszert elutasító (pop)kulturális alkotások. A gyerekek a szürke, rideg iskolaépületek helyett a virágos réteken rohangáltak és biflázás helyett pillangókat kergettek, valamint vadvirágokból fontak koszorút egymás okos fejére.
Ebben a hangulatban – hogy egyáltalán legyen valamiféle oktatás – lefelé nivelláló kompromisszumokat kellett kötni. Annyit és olyant kellett tanítani, amennyi és ami még elfogadható, mielőtt megunná. A tudás mércéje egyre lejjebb szállt és végül mára valahol a formális írni-olvasni tudás és a négy alapművelet környékén állapodott meg. A dolgok logikája szerint mára az így képzettek lettek gyermekeink tanítói. Közben eget-földet átjáró siránkozás hallatszik: egyre butábbak, képzetlenebbek és pimaszabbak a gyerekek – vajon miért?