Párizs, ez a mindenkit ölelő, omnibusz-szívű Párizs, háborút üzent az idegeneknek. Ezúttal nem Sem fiaira haragszik ez a kacér és ideges Kozmopolisz. Csak egy-két Drumont óbégat már és óbégat még átkot Titusz császárra, hogy miért bolygatta meg egykoron a Jeruzsálem nevű méhkast. A Dreyfus-üggyel talán véglegesen kitombolta magát Franciaországban az antiszemitizmus. Új és más zsidókat követelt az örök, babonás, bestiális, társadalmi étvágy. S aligha találná ki valaki: a görögökre haragszik ez idő szerint legfenekedőbben Párizs.
Már szálló ige, hogy Párizst ellepik a Balkánok rasztái. Az európai és amerikai Balkánoké, mert nem egy Balkán van. A latin Amerika, Portugália, Oroszország, Levante vannak olyan Balkánok, mint az igazi. De a legnagyobb veszedelem, a legszennyesebb kalandorinvázió mégis az igazi Balkán felől jön. Görög, oláh, macedón és levantei raszták azok, akikre Párizs dühöng.
Ha például György királyt egyre hidegebben vendégeli alkalomadtán Franciaország, hát ezt görögjeitől kérje számon György király. Binet-Valmer, egy fiatal francia író, regényt, szenvedélyes, izgató regényt írt a görög veszedelemről. Azt írja, hogy Párizs az új Athén, úgy járt, mint Krisztus előtt négy századdal a régi Athén. A régi Athént is ellepték lassanként a szerencselovagok ezrei. Ezeknek nem volt közük Athén szent múltjához. Nem szereztek polgárjogot, nem katonáskodtak, de őrültül parazitáskodtak és zsebeltek. Így fészkelték be magukat Párizsban a balkáni idegenek. Már-már egészen az övék Párizs és a Riviéra, melynek gyanús, téli arisztokráciáját rasztokráciának keresztelte el a Temps egyik szellemes krónikása.
És ez valóság; Párizs leghangosabb szereplői már nevükkel elárulják a Balkánok egyik-másikát. Börzében, sajtóban, irodalomban, művészetben ott vannak a görögök, akiknek nem muszáj azonban okvetlenül görögöknek lenni. Oláhok, levanteiek, portugálok, délolaszok, mexikóiak, argentinaiak. És ezeknek nem az apróbb fajtájuk, az Alfonz-fajta, a legveszedelmesebb. Hanem az, amelyik belopja magát a Palais-Bourbonba, a Comédie-ba, a Szalonokba. Éhesek, elszántak, kíméletlenek és pokolian furfangosak. Főképpen pedig nem tartja féken őket a hozzátartozás egy nagy, nemes történelmi kultúrához. Ha a Binet-Valmer könyve egy kicsit fiatalos és túlzó is, de indokolt és időszerű könyv.
Sok-sok eleven arcra ismer reá belőle az ember. Orosz politikusokra, akik abból élnek, hogy száműzötteknek hazudják magukat. Szmirnai bankárokra, akik minisztereket vásárolnak. Román költőnőkre, portugál álnábobokra, amerikai szélhámos-fölfedezőkre. Még tudós-székben is ülnek görög kalandorok és ami sok, az sok. Párizs keservesen fizet meg azért, hogy az egész világnak tetszik. Általában a kalandoregyéniségek sikereire van úgyis berendezve ez a mai polgári társadalom.
És szegény Párizsba éppen a legügyesebb, legéhesebb, legvadabb kalandorok jönnek széles e világból.
No és a görögök éppen, akikért Byron meghalt. Akikért valamikor Európa legjava volt filhellén. Ezekben nyert csak igazán zsidókat a világ. Egyik párizsi revü például arról írt cikket, hogy már Amerikát is ellepik a görög kalandorok. Párizst ellepték, ez bizonyos, ők és másféle görögök, akik között már magyarok is vannak.
Minden nagy világváltozás előtt így volt: minden Athénre kalandorok csaptak. Rómának is megvoltak a maga görögjei s megvannak Párizsban[!] És istentelenül rossz már az a társadalom, ahol megjelennek a görögök.
(Ady Endre; Párizs, 1906. november 28.)
Budapesti Napló 1906. december 2.
