
Városnéző turisták a Gellérthegyen. 1930-as évek
„(...) ma árvalányhajas (Nagy-) Magyarországról álmodozók vannak, akik viszont azóta sem tudják megbocsátani a szabadelvű sokszínűséget, és azóta sem ismerik a nagyvárosi lét pozitívumait, meg szocialista egyenlősítők, akik gyűlölik a nagypolgári pompát és gazdagságot."
(Tallián Miklós a Komment.hu-n)
  Tallián Miklós nemrég olyan    témához nyúlt meglehetős magabiztossággal, melyhez nyilvánvalóan nem   ért. És ez még a  kisebb gond. A nagyobb baj inkább az, hogy írásának   Budapest múltját elemző, valamint jövőjét féltő részei - azon túl, hogy hiányos   ismeretekről vallanak - szelektív és meglehetősen koncepciózus   gondolkodásról is tanúskodnak.
  A Komment.hu-n  Budapest,    nyílt város címen olvasható írás felütése a közelgő    helyhatósági választások kapcsán a Budapest bevételéért induló teljes    politikai palettát vádolja azzal, „hogy még összeadva sem érik el    azt a színvonalat, hogy tisztességes budapesti  polgár egyáltalán    figyelemre méltassa őket”. A fekália maszatolásának minősített    esete után Tallián a súlytalan nosztalgiázás buktatókkal teli kanyargós  útjára   téved, így szükségét éreztem annak, hogy a szerző néhány  gondolatára az   alábbiakban reagáljak.
  Az írás  szerint „Budapest  mai  formájában leginkább a XIX. század  fellendülő időszakában  élő,   öntudatos, a világ változásaira érzékeny,  sikeres polgárság keze   nyomát  viseli, az ő szellemi értékeiket  jeleníti meg, az ő elveik    megtestesülése." 
  Akkor  haladjunk szépen sorjában. Az   Andrássy Gyula vezette kormány 1870. évi  X. törvénycikke rendelkezett „a   Duna-folyamnak a főváros  mellett szabályozásáról s a forgalom és   közlekedés érdekében  Buda-Pesten létesitendő egyéb közmunkák   költségeinek fedezéséről és e  közmunkák végrehajtási közegeiről".  Ezzel az emblematikus  törvénnyel egyidőben megalakult a Fővárosi   Közmunkák Tanácsa, mely szervezet a  kommün néhány hónapját leszámítva   egészen 1948-as megszűntetéséig a  székesfőváros fejlődésének poltikától   független szakmai kulcsszereplője  volt. És bizony, a ma oly gyakran   hangoztatott  szakmaiság és függetlenség a valóságban nem csak a   dualizmus korában, de  a két háború közötti időszakban is olajozottan   működöttt. Itt jegyzem  meg, hogy a Fővárosi Közmunkák Tanácsának újbóli   megalakulásával 1990  óta adós a mindenkori városvezetés és az  országos  politika.
  Az 1873-ban Pest, Buda és Óbuda egyesítésével    létrejövő székesfőváros dualizmus-kori fejlődésének egyik fő  mozgatója  az a  mindenkori magyar kormányzat volt, amely a magyar   főváros  fejlődését  a birodalmi székhellyel, Béccsel történő termékeny   versengésben látta. Ez az  attitüd jelentősen határozta meg a ma is   létező, bár mostanra némileg sebzett  eklektikus városszerkezetet, mely a   Duna vonalától egészen a Nagykörútig, továbbá a körvasút   vonaláig épült meg. A város ilyen méretű fejlődésében  valóban meghatározó   szerepe volt a kiegyezés után megszülető új és sikeres budapesti   polgárságnak, de szerepük nem volt kizárólagos, ahogyan azt  Tallián   gondolja. Tetszik, nem tetszik, a székesfőváros ama bizonyos pompája és gazdagsága egyben a magyar szupremácia hirdetője is volt a Duna mentén. 
  Téves helyzetfelismerés 2010-ben az egykor Budapestet létrehozó réteg pótlásáról beszélni, hiszen maga a szerző is leírja ennek a rétegnek a XX. századi sorsát. Proletár miliőből felkapaszkodott posztkádári újgazdagokkal pedig nem fog menni a dolog. 

A Királyi-díj közönsége a futam előtt. 1930-as évek

Polgári társaság egy zuglói kisvendéglőben. 1930-as évek

A Fővárosi Nagyvendéglő a Városligetben. 1940-es évek
  A szerző a későbbiekben arról értekezik, hogy egy ún.   külföldi  mennyivel jobban érti Budapest „egységes filozófiáját",    hiszen „egy külföldi máig nem tud automatikusan    különbséget tenni [Buda és Pest között], hiszen nem  érzi a    bennszülöttek számára belháborús okként felfogható finom     különbségeket, hanem ugyanazt a reformkori építészeti megoldásoktól a     Bauhausig tartó elemekből összeálló arculatot látja (talán csak néhány     monumentális neoklasszikus részt érez kivételnek). Ez az az egységes     filozófia, amit a Budapesttel foglalkozó kortárs politikusok  képtelenek    megérteni".
  Javaslom hogy szálazzuk  szét a több   sebből vérző és számos téves megállapítást tartalmazó   gondolatmenetet,  melyben egy zárójelbe tett kurta és negatívan   értelmezhető megjegyzés  erejéig a teljes Horthy-korszak is helyre van   téve a talliáni  univerzumban. 
  Először a „reformkori  építészet  klasszikus  megoldásairól" esik szó, mely megállapításban a   klasszicizmusra való  utalást vélem felfedezni, amennyiben Tallián  Miklós  is egyetért azzal,  hogy a reformkor idejében a klasszicizmus  volt a  meghatározó építészeti  irányzat. 
Fővárosunk építészetében a   klasszicizmus látványosan  szinte kizárólag a pesti oldalon érhető   tetten, méghozzá a Duna-part és  a Belváros hellyel-közzel eredeti   formájában fennmaradt városi  palotáiban, a Nemzeti Múzeum épületében,   valamint néhány  telekspekulációt és városrendezési kísérletet túlélt  pesti bérház  képében. Budán legfeljebb a hegyvidéken találunk  néhány  klasszicista  villát, melyek többnyire a kor kitüntetett  művészeinek,   arisztokratáknak, nagypolgároknak, öregségüket élvező vezérkari   tábornokoknak nyújtott kikapcsolódást a tavaszi és a nyári hónapokban.  Így hát nyugodtan kijelenthetjük: a klasszicizmus építészete Pest  városának a jellegzetessége.

A Rákóczi út és Kiskörút kereszteződése az 1938-ban lebontott klasszicista Vigyázó-palotával. 1930 körül

A Magyar Tudományos Akadémia egykori bérháza a lebontott Vigyázó-palota helyén. 1940-es évek
  Tallián  megemlíti Budapest  Bauhaus-építészetét is, gondolom, mint a két  háború közötti időszak  üdítő kivételét. Ideje volna azonban tisztáznunk, hogy  az egykori  weimari köztársaság  területén 1919 és 1933 között először  Weimarban,  majd Dessauban, halálra ítélése idején pedig rövid ideig  Berlinben  működő Bauhaus iskola nemzetközi  jellege ellenére egyedi  jelenség  volt, annak inkább magyarországi  hatásairól beszéhetünk, amit  sok más  akkori modernista törekvéssel  egyetemben többnyire modern és   funkcionális jelzőkkel  illet az építészettörténet. A két háború   közötti funkcionális magyar  építészet formailag  kevésbé egységes   jellege eltért a német Bauhaus törekvéseitől, így  talán Forbát Alfréd   néhány pécsi, illetve Molnár Farkas budapesti munkáit leszámítva nem   igazán  beszélhetünk Magyarországon vegytiszta Bauhaus-építészetről,   annak hatásairól természetesen annál inkább. De ne csüggedjünk, elég    megnéznünk azt a sokszínűséget, amit Kozma Lajos budai hegyvidéki    villaépületei, vagy Fischer József, Árkay Bertalan, Rimanóczy Gyula,    Gerlóczy Gedeon és sok más kiváló magyar építész máig létező és  nemzetközi  mércével mérhető köz- és  magánépületei fémjeleznek a  fővárosban, nem is beszélve a modern magyar temlomépítészet támogatásában  kezdeményező szerepet vállaló katolikus egyházról. 

Az 1934-ben épült Simplon mozi és bérház a Horthy Miklós  (ma Bartók Béla) úton
  Később  Tallián Miklós a Buda és Pest között alig meglévő „finom különbségekről” ír.  Pedig valamikor létezett az a bizonyos különbség, mely inkább  sokszínűségként értelmezhető. De ez az  egykor volt  sokszínűség a XX.  századi magyar történelem viharaiban, valamint az  örökkévalóságnak ható  kádári évtizedek során végleg eltűnt, hogy szürke  lumpenizált masszává  változtassa a fővárost, valamint lakóinak jelentős részét. Ilyen értelemben ma  valóban csak finom különbségekről beszélhetünk.

Húsvét vasárnapi turizmus a Szent György téren, 1935. április 24-én
  Most térjünk  vissza egy pillanatra a jelenbe, hiszen az írás „árvalányhajas    (Nagy-) Magyarországról álmodozók”-ról vizionál, akik „azóta    sem tudják megbocsátani a szabadelvű sokszínűséget, és azóta sem     ismerik a nagyvárosi lét pozitívumait”. Nos, itt kell    emlékeztetnem Tallián kollégát, hogy a Horthy-korszak huszonnégy éve    alatt  is „árvalányhajas (Nagy-) Magyarországról álmodozók” irányították    ezt a várost, méghozzá olyan nevek, mint a várost főpolgármesterként a    bethleni konszolidáció éveiben pénzügyileg helyreállító és megerősítő    Ripka Ferenc, vagy az a Szendy Károly, akinek tízéves  polgármestersége   alatt európai színvonalon modernizálódott a  közigazgatás, de Budapest   általános rendezési terve is az ő  időszakához köthető. Továbbá olyan   nemzetközi szinten is jelentős  városrendezési szakemberek határozták meg   a két világháború közötti két és fél évtizedet, mint az a Warga László, akinek   nevéhez Angyalföld,  Kelenföld, a Gellérthegy és a Sashegy rendezési   terve köthető. Warga,  tiszteletben tartva az eklektika időszakában   kialakult belső  városszerkezetet, reagált a fejlődő és terjeszkedő város   kihívásaira  és új beépítési tervei már alkotó módon befolyásolták az   új épületek  formavilágát, azok homlokzatát, végül magát a lakások   alaprajzát is.
  A budai oldal jelentős urbanizációja egyébként csak valamikor a  századforduló  környékén  indult el, mindössze néhány területen:  Lágymányoson, a  Krisztinavárosban és a  Víziváros környékén. Délen a   Műegyetem épülete és a Ferenc József híd átadása adott komoly impulzust,  a Vízivárosban pedig a  királyi palota  Hauszmann Alajos vezetésével  elindított neobarokk  átépítése és a Margit híd megépítése jelentett   fejlődést, de nem a pesti építkezések grandiózus, arisztokratikus és  nagypolgári  elképzelései alapján. 
  A  két háború közötti modern  és egységes  városrendezéseknek köszönhetően a  negyvenes évekig további  fejlődés és  terjeszkedés tapasztalható, mely  során kialakulnak a  többé-kevésbé ma  is meglévő urbánus szövetek a  Lágymányos, a Szent  Imre város, valamint a  Margit körút környékén. Ezzel  egyidőben  születik meg a pesti oldalon  Újlipótváros modern negyede, mely  szervesen kapcsolódik a Nagykörút vonalában található  historizáló  városszövethez. 
  Amíg Újlipótváros többnyire a  neológ,  valamint vallását elhagyó  zsidó polgárság kedvelt lakóhelye lett,  addig Lágymányost és a Szent  Imre várost jellemzően a keresztény   - főként katolikus - középpolgárság és  a magasan kvalifikált műszaki   értelmiség lakta. Amíg Újlipótváros építészete viszonylag tisztán modern jegyeket  mutat, addig Lágymányoson egyfajta archaizáló modernség tapasztalható.

A Pozsonyi út 38. alatti bérház a Dunapark kávéházzal

A Váci utca az 1930-as években
  Az akkoriban bohém  kisvárosias zárványként is  emlegetett  Krisztinaváros és Naphegy környéke olyan írók kedvelt  vidéke  volt, mint Szabó Dezső, Kosztolányi  Dezső és Márai Sándor. De élete   utolsó éveiben itt lakott Babits Mihály, valamint egy évtizedig a festő Aba Novák Vilmos is. A  Víziváros a Vár közelsége miatt   főként az államigazgatás közép és magas  beosztású   vezetőinek a lakóhelyeként funkcionált és  számos polgárosodó   arisztokrata család is lakott ezen a környéken. A  Pasarét kiépülése már   jellemzően a Horthy-kor időszakára tehető, amikor a  korszak társadalmi   elitje, valamint a megerősödő középpolgárság talált itt otthonra.
  Igazi   talány számomra, amikor Tallián a külföldieket zavaró „néhány    monumentális  neoklasszikus rész”-ről beszél. Talán a   Horthy-korszak első évtizedének hivatalos építészetére gondolhat, hiszen   a neoklasszicizmus, mint építészettörténeti fogalom  mindössze  nyomokban található meg a húszas évek  néhány középületén. Talán egyszer  kulcsot kapunk a szerzőtől a  megfejtéshez.

A Postaigazgatóság 1940-ben épült székháza a Dob utcában  (balra) és egy 1934-ben épült OTI bérházcsoport az egykori Tisza Kálmán  (ma Köztársaság) téren
Tallián az elmúlt húsz év anarchisztikus sodródása helyett a következő, még meg sem alakult, általa hisztérikusan „árvalányhajasnak” nevezett városvezetést veszi célba, amikor arról ír, hogy „a mai Budapest-politikusok minden áron új, soha nem látott rendet akarnak teremteni, Budapest alkotóinak szellemisége ellenében”. A totálisan szétesett baloldalról szóló kritikája előtt (akik ugye gyűlölik a nagypolgári pompát és gazdagságot), egész egyszerűen értetlenül állok, de közben legalább jót mulatok. A fővárost állítólag bűntetni akaró ifjú hippik említésekor pedig egész egyszerűen az egykori Ifjúsági Magazin veretes stílusa és tragikomikus irányvesztése jut eszembe.
2010 őszén Tallián Miklósnak illene végre őszintén szembesülnie a valósággal. Mit hagy örökségül a tökéletesen dilettáns és velejéig korrupt, húsz éven át regnáló Demszky-korszak? Az egykori Budapest alkotóinak szellemiségéből nyilván az égvilágon semmit, de a trianoni traumát és a forradalmakat nyakába kapó, majd a kor kihívásaira aránylag gyorsan reagáló Budapest fejlődéséből végképp semmit.
Egy korábbi bejegyzésemben már leírtam, most újra megteszem: a kiegyezést követő évtizedekben egy olyan élhető nagyváros jött létre, amely egészen a két világháború közötti időkig többnyire az adott kor igényeinek megfelelő folyamatos urbanisztikai fejlődésen ment keresztül.
A második világháborús pusztítást követő diktatúra évtizedeiben történt ugyan jónéhány katasztrofális lépés (Nemzeti Színház lerombolása, a Budavári palota szakszerűtlen helyreállítása, óbudai panelnegyed felépítése stb), de ekkoriban elsősorban a stagnálás volt jellemző, már ami a dualizmus idejében kialakult, majd a két háború között tovább terjeszkedő belső városrészek fejlődését illeti.
A gyökeres és rossz irányú változás, valamint a kor kihívásaira adott szintén rossz válaszok a rendszerváltás után kezdődtek el a fővárosban. A bevásárlóközpontok belvárosba telepítése, a közösségi terek folyamatos eljelentéktelenedése és megszűnése, az átmenőforgalom elvezetésének megoldatlansága, a közösségi közlekedés katasztrofális állapota és egy jelenlegi formájában értelmetlen, egyértelműen politikai indíttatású metróberuházás mindenáron való erőltetése szabályosan padlóra küldte Budapestet, a benne élő emberekkel egyetemben.
Javaslom Tallián Miklósnak, hogy ne rettegjen a rend szótól. Budapest 1944-ben nem lehetett nyílt város, majd a forradalmat követő évtizedekben is leginkább a status quo fenntartása volt jellemző. Aztán 1990-ben kiújultak a harcok, persze már nem fegyverekkel, hogy húsz év alatt újabb negyedek váljanak kvázi és valóságos romhalmazzá, a város egészéről nem is beszélve. Ősztől muszáj lesz elkezdeni a romeltakarítást és ami még fontosabb, újra kell gondolni a város teljes struktúráját, céljait és jövőbeni funkcióját, valamint újra kell gondolni a kerületek és a fővárosi vezetés viszonyát is. Ebben egyébként azt hiszem, egyetértünk.
Amennyiben a következő városvezetés lagalább részben azokat a célokat tűzi ki maga elé, mint azt „árvalányhajas” elődei tették a megörökölt város sajátosságaira és a kor kihívásaira reagálva, akkor Budapest a rendszerváltás óta először újra kapna egy esélyt a felemelkedésre.
fotók forrása:
Jalsovszky Katalin-Tomsics Emőke:  Budapest a Duna gyöngye. Magyarország fővárosa a két világháború  között, Helikon,  2001
Pamer Nóra: Magyar építészet a két világháború  között, TERC Kft., 2001


 
                                                                 
                                                                 
                                                                 
                                                                 
                                                                








