Megvan a szlovák választások végeredménye. Igazolást nyert az elmúlt pár hétben a közvélemény-kutatók által jól-rosszul mért trend: Fico formaidőzítése finoman szólva nem sikerült valami fényesre, a potenciális anti-SMER koalíció pártjai viszont a hajrára összekapták magukat, s ez most könnyen a kormányzás lehetőségét jelentheti számukra. E szempontból feltűnő a párhuzam 1998-al és 2002-vel, akkor a Meciar-ellenes koalíció hasonló nagy menetelés után volt képes elcsenni az öreg bokszoló szétvert orra elől a győzelmet. Turul kolléga már rávilágított a főbb összefüggésekre, most mi a magyar vonatkozásokat vennénk górcső alá: merthogy a Magyar Koalíció Pártjának a parlamentből történő kiesése és Bugár Béla új alakulatának bevonulása a pozsonyi várba amolyan igazi szimbóleumos eseménynek bizonyulhat a felvidéki magyar politikában.
Tegnap szépen sorjáztak az értékelések, s legnagyobb megnyugvásunkra már Tóta W. Árpád is köszöntötte a szélsőségeket elutasító fejlett szlovák ipari társadalmat, a tőle megszokott impresszív politológiai közhelygyűjtemény felvonultatásával. (Érvelésének vonalvezetése azért egy kicsit megbicsaklik, mert ugyebár Slota gyenge teljesítménye leginkább Fletónak Ficónak volt köszönhető, aki nagy habzó szájával elhappolta az SNS pszichiátriai magyarfóbiában szenvedő szavazói vagy felét. Mindegy.) Lendvai Ildikó rutinszerűen elhullatta krokodilkönnyeit az MKP kiesése kapcsán, Aczél Endre pedig nyilván kéjesen suvickolja a klaviatúráját, hogy a Népszabadságban leírhassa: a Fidesz megosztó, felelőtlen politizálása meghozta gyümölcsét, ráadásul az MKP favorizálásával Orbán - miképp Erdélyben Szász Jenő támogatásával - még rossz lóra is tett. A párhuzam egyébként nyilvánvalóan sántít, hiszen a kisebbségi politikai egységlogika szempontjából (idáig) Csákyék számítottak a méjnsztrímnek, s éppenséggel a Híd volt egységbontó. Lehet majd szörnyűlködni a magyar állampolgársági törvény módosításának/időzítésének hatásán is. Megjegyezzük, ez utóbbi tényező éppenséggel fontos következtetések levonását teszi lehetővé, s voltaképp ide is akarnánk kilyukadni.
Nem tudjuk, mi lett volna, ha a magyar Országgyűlés vigyázzállásban várja, hogy szombat este tízkor Juraj bácsi is kicsoszogjon az alsókubini repülőgépipari technikumban berendezett 318. sz. szavazókörből. Így viszont adott volt egy különösen kiélezett politikai helyzet, amikor a törvénymódosításra építve a magyarkártya az eddigieknél jóval előkelőbb helyen szerepelt a pozsonyi pókerjátékosok kampánypaklijában. A magyar közösséget egyébként is jó ideje az elmúlt két évtized talán legnagyobb nyomása éri a szlovák politika részéről, a választási harcban pedig immár a közvetlen jogfosztás réme is előrevetült. E helyzetekből a szomszédos országok magyar pártjai az eddigi gyakorlat szerint - bármennyire is csúnyán hangzik ez - profitálni szoktak, hiszen amikor ütik a magyart, akkor a hegesztő Józsi Galántáról/Bánffyhunyadról/Kishegyesről rendszerint dacból, csakazértis behúzza az ikszet a már bizonyított piros-fehér-zöld logó mellé. Erre épített a hűség pártja is, de keserűen csalódnia kellett. Tegnap ugyanis az urnához járuló felvidéki magyarok csaknem kétharmada a szoft opcióra klikkelt, arra az egyensúlyozó-sunnyogós alternatívára, amelynek az eddig érvényben lévő logika szerint el kellett volna véreznie az állampolgárság kapcsán fellángolt, szlovák-e vagy? típusú kampányban.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni ennek jelentőségét, hiszen a Híd-Most esetében nem egyszerűen egy „másik” magyar pártról van szó, hanem egy bevallottan transzetnikai szerveződésről, amely programja szerint köztes-közös politikai otthont kínál a szlovák-magyar viszálykodásban „megfáradt” állampolgárnak. A belmagyar pluralizmus idáig is sajátja volt a szomszédos országok magyar politikájának: a maga féltucat magyar pártjával ebben a számban Délvidék a csúcstartó. Viszont az összebalhézások és osztódással szaporodások ellenére a szereplők - gyakran a radikális/mérsékelt szereposztás képét öltve ugyan - mindig a magyar glóbusz bűvkörében maradva hazaárulózzák egymást kitartóan. Nem állítjuk, hogy e hagyományos, a tekurvaanyád típusú személyi összeférhetetlenségek ne játszanának meghatározó szerepet az MKP és a Híd-Most viszonyában is, sőt. A kommunizmus bukása óta azonban ez az első alkalom, hogy a Kárpát-medencében egy kisebbségi magyar közösség bázisából kinőve áttörjön egy transzetnikai üzenettel kampányoló párt, amely ráadásul a többségi nemzethez tartozó választóktól is mérhető arányban nyer szavazatokat. A hasonló, általában a többségi elit által hevesen támogatott kísérletezgetéseket ugyanis a birtokon belüli belüli magyar szervezeteknek eddig mindig sikerült leverniük.
Eddig. Mert a tény, hogy Bugárék még a csallóközi magterületen is rávertek Csákyékra, azt jelezheti, a felvidéki magyar választók többsége önvédelmi reflex helyett menekülőutat keres a nyomás elől. Természetesen nem állíthatjuk, hogy minden egyes Híd-Mostra leadott magyar szavazat ilyen megfontoláson alapult. Nyilván szerepet játszott a jelöltállítás is, nem beszélve a hagyományos hatalomtechnikai eszközökről. A finisben magyarországi kományzati hátszéllel hajózó és elkényelmesedő MKP-val szemben a Híd-Most tekintélyes üzleti hátországot tud felmutatni, amely a hírek szerint közvetve a MOL Csoportot is felsorakoztatja. Bugár ugyancsak kedvére válogathatott a barátságos szlovák és odaáti magyar médiafelületek között.
A nagyságrend viszont mégis meglepő és feltűnő. Mintha azt mondanák a magyar szavazók: hagyják már őket békén ezzel az egész identitásosdival, Budapest és Pozsony egyaránt hibás. Ezzel azonban valójában pont a megkerülni kívánt kérdésre válaszolnak, kézzelfogható jeleként annak a szétfejlődési folyamatnak, amely a szomszédos országokban élő magyar közösségeken belül zajlik. Meghaladná a poszt kereteit annak a kielemzése, hogy a megmaradásnak kedvező földrajzi adottságok ellenére - a politikai határhoz tapadó etnikai-nyelvi tömb, viszonylag éles nyelvhatár, stb. - miért épp a felvidéki magyarság körében ilyen előrehaladott a morzsolódás. Emlegethetünk történeti és szociokulturális tényezőket, így a hatvanegynéhány évvel ezelőtti, s tudatosan a magyar elit lefejezését célzó „lakosságcserének” a felvidéki magyarság társadalmi szövetében okozott és máig ki nem hevert rombolását. Nyilvánvalóan szerepet játszott az anyaország elmúlt nyolc évben bemutatott válogatott bénázása is. Mindez alapos vizsgálatot igényel, mint ahogyan például az is, hogy van-e összefüggés a mostani választási eredmény és azon tény között, hogy a felvidéki magyar családok 25-30 százaléka szlovák tannyelvű iskolába adja gyermekét, a jobb érvényesülésben bízva.
Amennyiben igen, akkor ki kell mondanunk: a Híd-Most - bármit is gondoljunk erről - egy sikeres politikai marketingtermék, a sajnos egyre nagyobb mértékben vegyes identitású, lassan asszimilálódó szlovmagyar közösség pártja. E párt sikere és az MKP kudarca egyben üzenet a szlovák politika felé is, hogy érdemes működtetni az asszimilációs prést, mert az vigyorogva működik. Még akkor is, ha a tervek szerint felálló jobboldali koalíció a legdurvább egy-két ficóista túlkapást nyilván nagy kegyesen elszabotálja majd, s a felhelyezett spanyolcsizmának picit megereszti pár csavarját.
Ez esetben azonban - túl a Bugárék felé (majdan) megeresztendő kényszeredett fideszes gratuláción - Budapestnek is alapvetően át kell gondolnia, milyen stratégiát kíván folytatni a felvidéki magyarság irányában. Lehet nemzethalálozni egyfelől, meg büdöstótozni másfelől, de a tények makacs dolgok. Azokból kell kihozni valamit. Azon közösség érdekében, amelynek a parlamenti képviseletét ellátó Híd-Most tizennégy fős frakciójában hét szlovák ember is ül majd.
Egyébként meg: a történelem soha nem ér véget.
