Vendégszerzőnk, Dani Áron írása
Trump elnökválasztási győzelme sokakat sarkallt kárörvendő, illetve szörnyülködő posztok megfogalmazására.
Én is szerettem volna beleállni az álszakértői véleménycunamiba, de aztán beláttam ennek a fölöslegességét, mert valójában tényleg FOGALMUNK SINCS, hogy Trump milyen elnök lesz.
A kampányból nem lehet kiindulni, mert az kampány, és nem politika. Mondott szimpatikus dolgokat, mondott hülyeségeket, vázolt egy rakás visszafelé mutató intézkedést, és természetesen hazudott is.
Viszont semmi olyat nem tett, amit a másik fél ne engedett volna meg magának, sőt, szubjektív meglátásom szerint Clinton sokkal keményebben beleállt a mocskolódásba − de mint mondtam, ezek nem fontos dolgok. Itt van például Obama, aki egy remek kiállású elnök, imádom a beszédeit, a fellépéseit, de az átlagember problémáival mégsem tudott mit kezdeni. Egy rakat jövőbe tekintő intézkedés (energetika, olajfüggőség csökkentése, természetvédelem) és a felfelé ívelő gazdasági mutatók ellenére a jövedelmi olló tovább tágult, az etnikai feszültségek pedig elmélyültek Amerikában, miközben a demokraták külpolitikája még annál is impotensebbnek bizonyult, mint amilyen az amerikai külpolitika egyébként lenni szokott. A „Yes, We Can!”, vagy a „Make America Great Again!” csak hívószavak, nem rendes programok, ezért semmit sem árulnak el arról, hogy jobb lesz-e, vagy rosszabb.
A Trump mögött álló lobbikból sem lehet kiindulni, mert ebből a szempontból nem csak üres duma Trump outsidersége. Ő is az amerikai elit tagja ugyan, de milliárdos volta ellenére sosem szakadt el az átlagember valóságától, ami esetünkben Pizza Hut reklámokat, szépségversenyeket, vagy éppen pankrációt takar.
Trump folyékonyan beszéli ezt a nyelvet, de nem tudhatjuk, hogy mennyire érti. Az új elnök mellől annak ellenére sorolt át rengeteg nagytőkés csoport Clinton mögé, hogy a demokrata jelölt már külügyminiszterként bizonyította az ügyetlenségét és az üres becsvágyát, ami tökéletesen jelzi a rendszer általános válságát.
Ezért ha valamitől valós változást lehet remélni, akkor az pont az a tény, hogy Trumpnak nem fognak olyan számlákat benyújtani, mint Bush idején az olaj- és fegyverkereskedő, Obama ciklusa alatt az energetikai és informatikai, vagy Clinton remélt győzelme esetén a gyógyszeripari és vegyipari lobbik.
Trump győzelme ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ezek az érdekcsoportok kiesnének a nagypolitikából, a republikánus pártvezetés sem cserélődik le csak úgy magától. Nem beszélve arról, hogy az új emberek milyen munkát fognak végezni, így ez még továbbra sem ad választ arra, hogy jobb lesz-e, vagy rosszabb.
Bár a kiszemelt miniszterekkel kapcsolatban az újságírók már neki is láttak a várható tendenciák felvázolásának, az amerikai társadalom Trump megválasztásával épp most mutatott határozott középső ujjat ezeknek a sajtóorgánumoknak, megkérdőjelezve a tényszerű tájékoztatás és a valódi ellenőrzés igényét, rávilágítva az újságírás általános válságára.
Ez ugyanúgy nem újdonság, mint hogy az elnök egy jól felépített termék, vagy hogy a politika a hatalom természetéből fakadóan képmutató, a közjó és az önös érdekek mentén egyensúlyozó felépítmény. A média fogyatékossága kibukott már a Brexit, a görög válságkezelés, vagy a Krím-félsziget orosz megszállása kapcsán is.
Most pedig Trump nyert, mert a választók döntő hányadát már nem érdekelte, hogy melyik sajtóorgánum milyen narratívát faragott a rendelkezésre álló információdömpingből (tényekből, álhírekből és feltételezésekből), csak amit a saját bőrén tapasztalt – és az elég rossz.
A valóság totális relativizálása zajlik, az interneten ideológiai buborékok, a valós térben párhuzamos társadalmak jönnek létre. Így senki, e sorok írója sem tudja megmondani, hogy jobb lesz-e, vagy rosszabb Trump elnökségével.
