monyon le

Mintha megismételtük volna a szégyenteljes 2004-es év december ötödikét. Sőt! Akkor, a határon túli magyarok ellen sikerült elszabotálni a lelkiismeret szavát, és lám ez az akkori a csenevész szándék megerősödött és most már az egész nép ellen fordult.

Az ellenzéki álbaloldali líderek ugyanúgy, mint annak idején hamis, magabiztos mégis semmitmondó mosollyal arcukon hirdetik elkoptatott szentenciáikat, ami mögött most sincs több/más, mint a „monyonle” viceházmesteri hőzöngése. Vagyis, az Eurostat-statisztikák szerint (és nem a kormány önreklámozása alapján, illetve nem úgy, mint tette azt az IMF kölcsönből a magyar pumát hirdető balliberális pártpropaganda) – az eddig legsikeresebb kormányzat húzzon azonnal a redvesbe. Ez a vágy akkor volna logikus, ha mutatkozna a politizálás gyakran valóban (világszerte is!) gyanúsan áttekinthetetlen labirintusában egy jobb alternatíva. Ezt a nálunk nem érzékelhető lehetőséget viszont nem lehet helyettesíteni mással.

A jelenlegi vezetés baklövéseivel (mert vannak – és nem is kevés) szemben is, bizony kevés, ha egy összeverődött csoport, pártocska, civilnek mondott szponzorált mozgalom, amelyik összeül egy víkendház kertjében vagy egy belvárosi presszó teraszán. Kapásból programot hirdet, szerénytelenül: „százezrek, vagy milliók a jobb jövőért” címmel felcsörtetnek az elektronikus (olykor zug-)média valamelyik linkjére, majd politikai-társadalmi tényezőként furmányosan fertőzik meg a gyalogemberek véleményét.

osztrakon

A népszavazás ősi találmány, Periklész korában (és vesztére!) a titkos cserép szavazás működött. A szavazók bedobták osztrakonjaikra, cserépdarabkáikra karcolt szavazataikat, amiket nyilvánosan összeszámoltak. Svájcban, Felső-Appenzellben összegyűltek még a múlt század vége felé is a férfiak, és nyilvánosan nem szavazták meg a nők szavazati jogát.

A közösségi döntések sosem voltak egyszerűek, ma sem azok. Mint ahogy a népszavazás rendszerével is gondok vannak. Mert ha mindenki szavazna, akkor az igen és a nem aránya meghatározná a döntés többségi hitelességét.

De mi van azzal, aki nem szavaz? Értelmezhetnénk ezt úgy, hogy ráhagyja a többségre: előre egyetért velük. Egyéb értelmezések csak zavart okozhatnak, a lényeget vonják kétségbe. Ha a szavazás kihagyó, elszabotáló (temetőlátogatással, érme feldobással eljelentéktelenítő, stb.) polgár némi önmutogató szándékkal kilép ebből a társadalmi rituáléból, akkor bizony etikai gondok vannak. Nem tartja tiszteletben a demokrácia alapját, ethoszát, a többség döntési jogát. A többségi alapon szerveződő társadalmi berendezkedés viszont nem helyettesíthető a posztmodern, neoliberális utópiák kaotikus elképzeléseivel. Ezeknek a minden realitást nélkülöző kísérleteknek káros következményeit bizony megsínyli Európa (benne az E-unió), és ez sajnos majd nagyon hosszú ideig tart.

az ethoszról

Unokám kérdez az ethoszról. Keresem a megfelelő választ: „Az igazat mondd, ne csak a valódit!” Így fogalmazta meg József Attila válasz gyanánt, bár ezt nem erre a nem igazán gyermeki kérdésre írta.

Márai Sándor a polgár új civilizációt teremtő erejéből, a művelt középosztály eredendő tisztességéből és a felelősségéből szőtte, szabta a korszerű ethosz megálmodott fogalmát.

Az ethosz tehát nem aszkézis, nem társadalmi pozíció, nem stratégia, nem dac − és nem érdekszövetség, és nem is filantrópia. Talán az életforma esszenciája. Talán közös túlélésünk eszköze. Talán őszinte mérlegelése sorsunknak, szerepünknek e földi közös létben, valamint fenn a magasban elképzelt hazában. Mindenképpen alaptétel. Axióma. Gondolkodásunk, ítéleteink, előítéleteink, bűneink és erényeink mérlege és origója.

Mindig változik az ethosz is, bár lényege megmarad. Felszívja a bővülő tudásunk új eredményeit, azokat osztályozva a helyükre illeszti ezeket. Az ethosz rangsorolja a tetteinket és azt is, amit nem tettünk meg, de megtehettünk volna, a magánélettől a politikáig, az oktatástól a betegellátásig, a művészettől a giccsig, a számítógéptől az atombombáig, a gyógyszertől a kábítószerig. Számba veszi az aljas háborúkat, a cinkelt békéket, a környezetrombolást, a kultúra rombolását és a népirtásokat, a genocídiumokat és ezek rejtett formáit az asszimilációba csomagolt kultúr-cídiumot. Az ethosz a legmagasabb szellem, maga az erkölcs alapja és illemtana. Kérdez. Mit tettél te, amikor szakadt a gát és ropogott a jég? Mert mindig ropog és mindig szakad. Aki nem hallja meg, az nem is akarja meghallani. Ma az ethosz az, ami ebben a sűrűsödő szellemi gazdasági és erkölcsi káoszban a leginkább hiányzik.

Az ethosz mértéktartás is saját (olykor akár hasznos) rögeszméink szédületében. Saját érdekeink kritikája és tudatos korrekciója. Intellektuális önkritika, melynek nincs semmi köze az alibista szemfényvesztéshez és bármilyen utópikus ideológiák rituáléihoz, akár posztmodern divatokban manapság a filozófus irányzatok által liberális mezbe bujtatott új-marxista kísérlethez/kísértethez, vagyis a kommunista pártmagatartás hamis kódexének nevetséges, tragikomikus gyakorlatához. Magában hordozza az emberi szolidaritás szociális gesztusait is. Több a felebaráti szeretetnél. Emberré válásunk is általa, az ethosz jegyében történt. Az ethosz az egón túli felelősség embertársainkkal szemben, mely túllép a fajfenntartás ösztönös cselekedetein.

Kezdetei megelőzik írott történelmünket. Olyan ősemberi csontmaradványok árulkodnak róla, amikor súlyosan elváltozott csontvázú (tehát vadászni, gyűjtögetni már képtelen) beteg ősünk teteme mellett ételmaradványokat találtak. Az etikus emberi gondoskodás lenyomatait.

Büszkék lehetünk rá, hogy a kutya a hűséget az ősembertől, tőlünk tanulta. Ideje volna ezt a szép tulajdonságot visszatanulnunk tőle. Az ethosz emberi gesztus. Önkéntes cselekedet. Belső kényszer. Sosem teljesít külső parancsokat.

ha majd lefagy a mosoly

A győzelmek mámora múló tünemény. Az álgyőzelmeké még inkább az. Török Bálint és Majláth gróf a Jedikulában, a képzeletünkben a mai napig azon vitatkozhatnak, hogy Habsburg- vagy nemzeti király tudta volna az egységes nemzetre támaszkodva megmenteni a hazát. Kinizsi is bánkódhat, hogy szétverte a Fekete Sereget… és kapásból még ezernyi legendát gyárthatunk… mi lett volna, ha? Végül is Zrínyiknek, Szondyknak – Dugovics Titusznak (személye, története valóság avagy legenda volt-e – mindegy) volt és van igaza.

Az álgyőzelem (mert valóban nem volt az! – sőt még pyrrhusi sem igazán) dicsekvő, posztoló kávéházi hőseinek, akik mégis csak az értelmiség soraiba tartozóknak számítanak és oda is sorolják/vallják magukat, talán össze kellene hozni egy „Lefagyó mosoly” alapítványt. Akár a kisnyugdíjak egy százalékából. Megérné! Ösztöndíjakat folyósítana nekik az alapítvány és semmit sem kellene tenniük, csak addig ott élniük Marseille, London, Brüsszel, Malmö (ésatöbbi!) migránsokkal túltelített negyedeiben, amíg le nem fagy és belső hitelét veszti arcukon az a bizonyos magabiztos mosoly.