Eredetileg ott sem lettem volna, aztán meg majdnem igen, végül mégsem.
Röviden így foglalható össze a sztori, a hosszúért olvassanak tovább!
„Milyen jó neked, hogy holnap repülsz vissza!” – mondtam egy éppen Brüsszelben tartózkodó ismerősömnek, miközben az Európai Bizottság hatalmas, #TeamJunckerEU hashtaggel ellátott molinóval lefedett, fegyveresekkel őrzött Schuman téri épületétől nem messze, a Jourdan téri Maison Antoine előtt beálltunk a sültkrumplira váró hosszú sorba.
„Inkább neked jó, hogy te már ma este!” – jött rá a válasz, mire felajánlottam, hogy cseréljünk, mert maradnék még egy napot a városban. A Maison Antoine krumplija egyébként csodálatos, ugyanazt az andalúz szószosat ettem, mint egy hónapja Angela Merkel – igaz, nem nagy adagot 3,70-ért, hanem csak egy kicsit 3,30 euróért.
De hát nem is én vagyok a német kancellár.
Az Európai Bizottság meghívására egy szociális problémákról szóló hétfői konferenciára utaztam a belga fővárosba. Vasárnap délután érkeztem, és este, valamint amennyire a program engedte, hétfőn rögtön nekiindultam a város feltérképezésének, különös tekintettel a hírekben gyakran szereplő Molenbeek városrészre.
Terrortámadás ide vagy oda, egy, az EU jövőjéért aggódó, borongós, sötét hangulatú, a római birodalom bukásával párhuzamot vonó riportnak remek kezdése lehetne, hogy a hotelből kilépve rögtön elhúzott előttem egy fiatalabb, kisebb termetű patkány az utcán, amit csak a Rogier téren helyet foglaló utcazenész által végtelenítve játszott Bella ciao idáig elhallatszó dallama fokozott. Sötét volt. Hideg volt. Egyedül voltam. Meg a patkány. Képzelhetik.
De ez nem egy ilyen riport.
Főleg Németországot ismerem, a németországi problémás városrészekkel vagyok tisztában valamennyire. Frankfurtban a Gallus és a Bahnhofviertel, Berlinben Neukölln – ezeket javarészt törökök lakják. Nincsenek se dél-londoni, se kül-párizsi tapasztalataim, szóval nagyon érdekelt, hogy milyen Molenbeek, ahol hónapokon keresztül el tudott bújni a hatóságok elől az őszi párizsi merényleteket kitervelő Salah Abdeslam, és végül úgy bukott le, hogy feltűnően nagy mennyiségű pizzát rendeltek a lakásukba.
A Gemeentepleinre vezetett az első utam a metróból. Ez a kerület központi tere. Már az aluljáróban feltűnt: csak muszlim nők és arab külsejű férfiak szálltak ki a szinte üressé vált szerelvényből. A mozgólépcsőről a rendőrség épülete és az előtte már-már demonstratívan ott parkoló többtucatnyi rendőrségi autó látványa szúrja ki a szemem. Hogy az állampolgárok szubjektív biztonságérzetére látványosan adnak, már abból feltűnt, hogy a belvárosban, a reptéren és a metrómegállókban számos helyen párosával mászkálnak felfegyverzett katonák.
Molenbeek központi tere valami szerencsétlenebb sorsú kelet-európai kisváros főterét idézi azzal a különbséggel, hogy itt se kocsmák, se kávézók, se bank nincsenek. Van viszont egy közel-keleti élelmiszereket áruló élelmiszerüzlet, egy Nissa Hijab nevű hidzsábos, giroszosok, divatos isztambuli kiegészítőket áruló ruhaboltok: ez itt minden, csak nem az a Brüsszel, ami száz méterrel arrébb a csatornától a belga tőzsde felé vezető Antoine Dansaert úton dizájnermárkák boltjaival, kiskocsmákkal, galériákkal az egyik legszebb arcát mutatja. A főtérről bevásárlóutca nyílik: ékszerekkel díszített fejkendők, kimondottan szegényes, 1 euróért 5 darab Oreót áruló budapesti kínaidiszkontokra hajazó élelmiszer-üzletek, egy SWAG néven ún. divatos ruhát áruló bolt, bezárt vagy bezártnak tűnő, arabbetűs cégérrel nyomuló kávézók.
Teljesen más, mint a német nagyvárosok törökök lakta negyedei: nyoma sincs a vidámságnak, az árugazdaságnak és viszonylagos jólétnek, a levegőben valami egészen más van. De hogy ez pontosan micsoda és miért alakult így, azt egy egyórás séta alatt, valós helyismeret nélkül felelőtlenség lenne megtippelni. Talán meg kellett volna kérdeznem az egyik üres kirakat ablakában a frizuráját két slukk között megigazító fiút. Vagy odamenni az engem a sarki giroszos pultja mögül furcsán méregető arabokhoz, hogy tényleg az-e a fura, hogy egyedüliként nem mentem át az úton piros jelzésnél. Mindenesetre nem volt rossz érzés elhagyni Molenbeeket, és inni egy pohár sört a csatorna túloldalán lévő Walvisban, hogy visszaiszkoljak a konferenciára meghallgatni az EU szociális ügyekről beszélő uniós biztosát arról, hogy az unió alapvetően a legjobb megoldás arra, hogy az emberek békésen egymás mellett éljenek.
A konferencia után vettem pár csokit, és kimentem a reptérre. Igen, arra.
Az északi pályaudvarról induló Intercity-n átfutottam az aznapi Metro flamand nyelvű kiadását (Belgiumban két kiadással is nyomul az ingyenes napilap: a zöld a vallon, tehát francia nyelvű, a kék a flamand, tehát holland nyelvű). Nyoma nem volt annak, hogy itt bárki bármire is készülne, leszámítva persze, hogy a Brussels Airlines Passbookba integrálható beszállókártyáját nem ismerte fel a reptér biztonsági rendszere. De hát hogy is lett volna nyoma? Útlevelet, bármiféle igazolványt nem kértek el sehol – igaz, ezt Schengenen belüli repülés esetén számos helyen eleve nem is szokás. Az eredetileg 20.45-kor induló esti Brüsszel-Budapest járat több mint kétórás késés okaként kérdésemre a reptér alkalmazottja a franciaországi légi irányítók sztrájkját jelölte meg.
Ha Frankfurtba repültem volna, és az a járat késik ennyit (félig Németországban élek), vélhetően a repülőtéren vagy egy légitársaság által kijelölt hotelben kellett volna éjszakáznom és reggelre visszajönnöm a repülőtérre, ott ugyanis éjszakai repülési tilalom van érvényben, hogy a reptér környékén élőknek legalább az éjjelei nyugodtak legyenek. Budapesten ilyen nincs, a ferihegyi forgalom eleve értelmezhetetlen a frankfurtihoz képest.
A kilenc előtt kicsivel helyett éjfél előtt kicsivel induló Brussels Airlines-járaton már gyakorlatilag mindenki aludt, természetesen én is, halovány emlékeim vannak csak valami taxiról, hazaérve rögtön belezuhantam az ágyba.
Reggel egy telefon ébresztett, hogy olvastam-e, mi történt, és ugye nem vagyok már ott.
Nekem szerencsém volt.
