Van egy angol kifejezés, ami most remekül leírja a migráció által érintett országok manővereit: a „dick move”. Talán „paraszt húzás”-nak, még akkurátusabban „gecizés”–nek lehetne fordítani, ha muszáj lenne. Nehéz megmondani mikortól, de itt Közép-Európában egy-két hete a „dick move”-diplomácia uralja a külkapcsolatokat.
Határozott brüsszeli, vagy akár német cselekvési terv, állásfoglalás nélkül mindenki hamar félredobott mindenféle szolidaritást. Először a görögök engedtek át minden menekültet, de ők már pár éve ezt csinálják. Aztán a macedónok és a szerbek adták be a kulcsot, és kezdtek mindenkit szervezetten utaztatni a schengeni határ felé. Szeptember elején, fokozódó nemzetközi nyomásra aztán Magyarország is megkezdte az utaztatást (pedig július közepe óta minden nap legalább ezren léptek be naponta illegálisan az ország területére), ezt követően hamar becsődölt Ausztria, aztán sorban Németország, Dánia és Svédország. A következő magyar „dick move” a határzár volt, amivel a saját problémánkat egy időre megoldottuk, csak azért, hogy a horvátok két rövid nap alatt bedobják a törülközőt.
Mindenki addig humanista, amíg nincsenek ott a menedékkérők
Mindenkinek addig volt nagy a szája, amíg oda nem ért az első pár ezer megállíthatatlan, regisztrálni nem akaró menekült és el nem foglalt pár autópályát vagy vasútállomást. Könnyű volt a magyar kormányt és a magyar rendőrt szidni, hiszen nekik éppen muszáj volt intézkedni; repkedett is mindenféle szitok és elképedés a román miniszterelnöktől kezdve osztrák, szerb és horvát kollégáin át egészen az ENSZ-főtitkárig. Megérhettük azt is, hogy egy szerb miniszter oktatott minket emberi jogokból.
A magyar diplomácia vezetője, Szijjártó Péter mindezekre azzal reagált, hogy esetleg behívatta az adott nagykövetet, aztán kiadott egy-egy nagyon durcás, gyakran egészen sértő közleményt, amelyben kifejtette, hogy mindenki hülye, csak mi vagyunk, ugyebár, helikopter. Ebben egyébként néha volt is igazság, a nyelvezettől függetlenül.
Valahogy így nézhetett ki az első világháború előestéje: a teljes bizonytalanság, a szokásos megoldási csatornák megszűnése, a szolidaritás hiánya, a lépéskényszer, az üzengetés mind-mind erre emlékeztet. Legalábbis semmiképpen nem egy működő, egységes Európára, ahol nem hagyunk senkit hátra, ahol közösen lépünk fel olyan ügyekben is, amelyek túlmutatnak az uborka megfelelő mértékű görbületén.
Persze nem volt ebben partner sem Orbán, sem a többi visegrádi; de annyiban igaza van a magyar miniszterelnöknek, hogy akkor lesz értelme kvótákról, illetve hasonló, bürokraták által értelmezhető dolgokról beszélni, ha esetleg sikerülne kontrollált mederbe terelni az Európába érkező emberek regisztrációját. Erre pedig egyelőre senkinek nincs jobb ötlete, mint amit a magyar kormány a déli határnál megcsinált, felvállalva az ezzel járó, egyébként nagyon is profilba illő, mégis kényszerű embertelenséget.
Casus belli
A pénteki, horvát-magyar határon történt események pedig már-már a bohózat kategóriáját érintik. Mi a jó fenét képzeltek a horvátok, mikor átküldtek a magyar határon egy vonatot, piros jelzés mellett, negyven fegyveres horvát rendőrrel a fedélzeten? Ilyen lépésekből rossz esetben háborúk szoktak indulni. És vajon ki hazudik? A horvát kormány, akik szerint ez meg volt beszélve, vagy a magyar akik szerint nem, mégis várták a vonatot a magyar oldalon?
A pattanásig feszült a helyzet eddig is rengeteg kárt okozott, de még egyáltalán nincs vége. Ha legkésőbb a rendkívüli EU-csúcson nem kerül elő valamiféle vészmegoldás, komoly problémákkal nézünk szembe a következő időszakban.
Frissítés: Megérkezett a válasz a ki hazudik? kérdésre, egyenesen a horvát miniszterelnöktől: „Nem volt megállapodás a magyarokkal. Rákényszerítettük őket, hogy fogadják a menekülteket, úgy, hogy odaküldtük az embereket, és továbbra is ezt fogjuk tenni.”
Frissítés: A NOL helyszínen járó tudósítója szerint a határon magyar rendőrök kérték, hogy jöjjenek be a horvátokat, a vonat pedig zöld jelzést kapott. Ez ugyan levon a horvát dick move erejéből, de érdemben nem csökkenti a kérdésben mutatott genyózásukat.