Három választást nyert idén a Fidesz, nagyon simán, komoly kihívó nélkül – és ebből láthatóan azt a következtetést vonta le, hogy minden úgy volt rendben, ahogy az elmúlt ciklusban történt. Hogy Bármit Lehet, sőt, most lehet csak igazán.
Az élet úgy hozta, hogy ez a következtetés könnyen tévesnek bizonyulhat. Ami tegnap még kitűnően működött, ma jobb esetben hatástalan, rosszabb esetben egyenesen kontraproduktív. A rezsicsökkentés és Gyurcsány kottája sem hat örökké. Az egyik percben még el lehet intézni mindent az ugye ti sem akarjátok, hogy Gyurcsány visszajöjjön? aduval, a másikban meg már nem. Emlékszünk még az MSZP egyik ilyen általános megoldására, a szélsőjobb veszélyre? Sokáig nagyszerűen működött, egyben lehetett vele tartani a tábort, és aktivizálni őket –aztán 2010-ben a Jobbik úgy került be a parlamentbe, hogy kis híján az MSZP-t is megverte, többek közt volt szocialista szimpatizánsok szavazataival.
A Fidesz 2010-ben annak ellenére tudta meghatározni magát az elmúlthúszévvel szemben, hogy abból négy az övé volt (ebben nyilván segített, hogy az a ciklus minden hibájával együtt is a posztszocialista időszakunk legjobb négy éve volt kormányzati szempontból). Kegyelmi állapot volt, ami talán sokáig nem adatik meg senkinek a magyar közéletben, de – úgy tűnik – nem sikerült élni vele: ma a kormányt az a veszély fenyegeti, hogy maga is az elmúlthuszonötév részévé válik a t. választópolgárok kis magánskatulyáiban. Nem befejezi a rendszerváltás, hanem betetőzi annak kudarcát.
A Fidesz ma kétségtelenül az ország, sőt talán egész Közép-Európa legerősebb politikai gépezete, amire félelemmel és értetlenséggel vegyes irigykedéssel tekintenek sokan a politikában. Viszont ez a gépezet sokkal jobban teljesít, ha kampányolni kell, és kevésbé brillíroz, amikor kormányozni. Ilyet is láttunk már: a 2002-es és a 2006-os MSZP-SZDSZ tandem is nagyszerűen tudott választást nyerni.
És a Fidesz nem veszi észre, vagy talán csak nem akarja észrevenni, hogy valami megváltozott – ahogy az ukrajnai fejlemények is drámaian változtatták meg a magyar mozgásteret orosz relációban –, pörgeti tovább a kétharmadot, mint eddig. Hogy csak akarni kell erősen, nyomni, nyomni, aztán majd menni fog. Hogy az előkészítés, a tervezés semmi, a döntés minden. Még egy adónem. Meg még egy. Néhány milliárdos kis szutyok tételek, óriási adminisztrációs terhekkel a vállalkozások és ellenőrzési költségekkel az állam oldaláról (a Mandinert kiadó kisvállalkozásnak is van szerencséje egy ilyen sikertörténethez: hiába vagyunk nagyon biztonságos távolságban az évi félmilliárdos árbevételtől, ettől még minden egyes hirdetőnknek nyilatkoznunk kell, hogy bevalljuk és megfizetjük a reklámadót).
Hiába nincsen elvileg se általános országgyűlési, se önkormányzati, se európai parlamenti választás 2018-ig, egy népszerűségében megingó kormányra igencsak bénítóan hathat egy ilyen helyzet, a közbizalom megrendülése. Az ellenzék is nekiállhat feszegetni a kormány legitimitásának kérdését, egészen kitűnő 2006-os Orbán- és Semjén-idézetekre támaszkodva.
Hogy mi a tanulság mindebből? Az, hogy soha nincs olyan, hogy valóban Bármit Lehet, akármennyire így érzi is, akinek szalad a szekere. Még a magyarnál jóval autoriterebb hatalomgyakorláshoz szokott országokban is el lehet jutni a töréspontig, ahol minden borul. A Bármit Lehet érzete azért igazán csalóka, mert a pillanatnak szól, a tovatűnő pillanat viszont később egészen más megvilágítást kaphat. Visszamenőlegesen, kamatos kamatokkal kell megfizetni a politikai árát annak, ami adott pillanatban még belefért.
A Bármit Lehet határai nem élesek, legfeljebb ha sejteni lehet őket, s csak utólag vehető észre, ha valaki túllép rajtuk. Talán már túl is lépett.
