Vendégszerzőnk, Kardos Gábor filozófus írása.

Hányan látják ma, hogy a Putyin-Obama választással eleve a háborút választjuk? A domináns mém szerint csak a NATO és Putyin között lehet választani, ami kocsmai témának még elmenne, de eleve rossz alternatíva; és ha tényleg csak ez a választék a közgondolkodásban, az hosszabb távon is garantálja, hogy egyre inkább ütközőzónának bizonyuljunk, vagyis újra és újra háború legyen. Pedig nem kéne úgy tenni mintha sose lett volna a történelmünkben, vagy már sose lehetne kiút a kiszolgáltatott „jobb híján” státuszból.

A sajtóban és bárhol jelenleg ugyanaz a séma ismétlődik, mintha kizárólag az amerikai vagy orosz hűbéreskü között választhatna az ország. Döbbenetes ugyanannak az öngyarmatosító korlátoltságnak valóságos eszkalációját látni, amit korábban Ukrajna kapcsán is folyton olvashattunk-hallhattunk: eleve fel se merül, hogy ne gyarmat legyünk, csak arról folyik heves vita (illetve a szomszédos Ukrajnában már polgárháború), hogy melyik nagyhatalomé legyen az ország.

Emlékeztetőül: az alkotmány alapján nemcsak szuverénnek és függetlennek kellene tartani az országot, hanem bárkinek alkotmányos kötelessége lenne minden eszközzel megvédeni azt a függetlenséget, amit a mellékelt ábra alapján a polgárok elsöprő többsége mindkét oldalon (!) eleve semmisnek, illetve hazugnak tart. Így lepleződik le tragikomikus történelmi színjátékként, amit egyébként demokráciának, államiságnak, szabad választásoknak, nemzeti önrendelkezésnek, meg efféléknek hívunk... de ne érjük be ennyivel és főleg: ne tegyünk úgy mintha eleve kizárt lenne bármilyen valódi alternatíva.

*

Alapvetően mindenki elismeri ugyan: ebben a térségben a nagyhatalmi ütközőzóna státuszból történelmileg csak egy erős kelet-európai szövetségi rendszer jelenthet kiutat – ugyanerre mégis szinte mindenki azt mondja egy kézlegyintéssel, hogy utópia. Pedig ez az állítólagos „utópia” évszázadokon át nagyon is létezett, mert ilyen kelet-európai szövetségi rendszer volt hosszú ideig a Monarchia, illetve korábban a visegrádi együttműködés és a lengyel-magyar perszonálunió.  Magyarországnak csak ilyen szövetségi rendszerekben volt és lehetne ma is geopolitikailag szavatolt függetlensége, bármilyen értékelhető nemzetközi mozgástere és súlya – egyébként gazdaságilag is.

A parlamentáris demokráciákban másfél évszázada elterjedt polgári prüdéria, hogy gazdasági hivatkozások mögé rejtik a hatalom gyakorlását, mintha a piac nem a társadalmi szereplők küzdelmének hadszíntere lenne, hanem valami önállóan, tőlük függetlenül létező „gazdaság”. Ez pedig nem más mint a hatalom polgári fedőneve, a háború folytatása látszólag békés eszközökkel.

Azonban itt már rég nem csupán a mi szuverenitásunkról van szó, hanem az egyre nyilvánvalóbban felboruló európai egyensúly, a status quo és ezáltal a béke megőrzéséről, a háborús eszkaláció elkerüléséről. Az ukrán konfliktus után a kitiltás-ügy és gyakorlatilag minden fejlemény a kelet-nyugati szembenállás, pontosabban a NATO-Putyin neo-hidegháborús konfliktus mélyülését mutatja. A vak is láthatta nemrég: hiába garantálták a Budapesti Memorandumban NATO nagyhatalmak (az USA és Nagy-Britannia) Ukrajna határait, a Krím elfoglalásakor nem tartották be ígéretüket. Sikorski lengyel külügyminiszter vélhetőleg ezért mondta ki egy kiszivárogtatott megnyilatkozásában, hogy a lengyelek nem számíthatnak Amerikára, ez a szövetség veszélyes illúzió csupán – aminek már a merő feltételezése is korábban elképzelhetetlen volt lengyel részről, tekintve, hogy nincs náluk Amerika-barátabb ország Európában, de talán a világon se. Azért lengyelbarátságuknál, patriotizmusuknál mégsem erősebb Amerika iránti elkötelezettségük (míg a kitiltás-ügyben lelkesen amerikapárti magyar tábor esetében nem ilyen egyértelmű ugyanez).

Fel kéne végre fognunk, hogy újra háborús készülődés folyik Európában a nagyhatalmak részéről, és az Európai Unió a legkevésbé se tudja betölteni immár azt a biztonsági funkcióját, amire hivatkozva létrehozták a francia-német megbékélés alapján, nevezetesen, hogy az európai béke tartós garanciája legyen.

*

Legyen szabad megjegyezni, hogy a visegrádi együttműködést elvben sem polgári, sem katonai téren nem korlátozza semmi, hiszen lehetséges volt például egy NATO vezénylettől független hadtest létrehozása is, amit − aligha véletlenül − a lengyelek szorgalmaztak. Alkotmányos garanciák alapján szuverén országokról van szó az uniós tagországok esetében, ezért nem lehetne elvben szerződéses akadálya annak, hogy sokkal szorosabbra fűzzék gazdasági és biztonságpolitikai, netán katonai kapcsolataikat az EU tag kelet-európai országok. A visegrádi együttműködést a korábbi CEFTA országokra is kiterjesztve lényegében létre lehetne hozni egy olyan 100-150 milliós föderációt (attól függően, hogy hány ország csatlakozna), amely Németországgal egy gazdasági súlycsoportba kerülne, az EU-n belül pedig egyértelműen vezető szerepet kaphatna.

Alapjaiban félrevezető arról vitázgatni (amit ma minden oldalról látunk), hogy melyik nagyhatalom garantálhatná ma biztonságunkat. Soha egyik se garantálta, ma se azt teszi és holnap se fogja. Saját érdekeik érvényesülését garantálják csupán, pont ezt jelenti a nagyhatalmi politika. Csak kis országok szokták megengedni maguknak azt a történelmi luxust, hogy barátaik legyenek, illetve rá is vannak utalva az ilyen jellegű (nyers érdekeken túli) szövetségre. Az alapvető kérdés tehát ma sem az, hogy melyik nagyhatalomtól függjünk jobban, hanem inkább annak tisztázása életbevágó, mely országok érdekeltek a béke fenntartásában. Ráadásul ezek pont hozzánk hasonló súlyú és helyzetű országok, akiknek nem vagyunk kiszolgáltatva: velük kell tehát a lehető legszorosabb szövetséget kötni, a lehető leghamarabb.  Ép ésszel ez nem lehetne kérdés. Minden mást fenntartásokkal kell kezelni. Persze ostobaság látványosan elhatárolódni bármelyik nagyhatalomtól, életveszélyes böszmeség azzal „fenyegetőzni”, hogy kilépünk a NATO-EU rendszerből, de legalább ekkora ostobaság függőségünk növelése bármilyen irányban. Épp ellenkezőleg: minden jó politika alapja az autonómia stratégiai (távlati) növelése.

Persze, ilyenkor a nagyokosok szépen felmondják a nagyhatalmaktól tanult történelmi leckét, hogy a Dunai Konföderáció és minden hasonló konstrukció merő álmodozás, fantaszták képzelgése, mert „realitása” csak annak van, hogy csatlósok legyünk. Meg ugye sikerrel egymásnak ugrasztják itt a kis népeket, nemzetiségeket, lásd Trianon... Attól tartok, akik ilyesmiket szajkóznak, nincsenek tisztában se a realitás, se a reálpolitika fogalmával. Maradjunk a józan ész egyszerű logikájánál. Az nem reálpolitika, hogy olyasmit csinálunk, ami ugyan ma esetleg reálisabbnak tűnik, de már előre tudjuk, hogy nem vezet sehova (ilyen ugyebár a csatlós függés megerősítése, illetve a hintapolitika). Sokkal inkább nevezhetnénk reálpolitikának, ha azt képviseljük, ami geopolitikailag reális kiút lenne, ami valóban garantálhatná békénket és biztonságunkat hosszabb távon − akkor is, ha épp nem tűnik könnyűnek a megvalósítása, vagy netán ma még nagyon nehéznek tűnik. Ha valahol, a történelemben nagy naivitás bármire azt mondani, hogy lehetetlen. Jelzem: a legfőbb nehézség mentális − éppen abban áll, hogy ilyen sokan eleve lemondanak a megoldásról, mert készek elhinni a nagyhatalmak ígéreteit és/vagy fenyegetőzéseit, propaganda mémként ismételgetett történelemcsináló kliséiket.

*

Tulajdonképpen nem is a megszállókkal van itt a legkomolyabb mentális probléma, hanem a megszállottakkal... akik kábé a török hódoltság óta csak a hódolás-hőbörgés kombóhoz értenek, mert azt szokták meg. A megszállók nyilván saját érdekeik szerint járnak el, őket butaság emiatt elítélni, mert az ő szempontjukból jogosan járnak el. Mi viszont legnyilvánvalóbb létérdekeinket is jó ideje készek voltunk bármikor semmibe venni. A megszállók fél évszázadonként változnak, de mégis kik azok, akik itt évszázadok óta a megszállást engedik, készségesen kollaborálnak, vagy legalábbis megtanultak együtt élni vele? Bárki jöhet, csak szálljon már meg minket, különben kénytelenek lennénk tényleg önállóan gondolkodni és cselekedni, amitől annyira elszokott ez a nép! Hívják Habsburg akárminek, Obamának, Putyinnak, szinte mindegy is, csak vegye-vigye „életünket és vérünket”!

Tovább súlyosbítja az öngyarmatosító mentális korlátoltságot a nagyhatalmak által szított nacionalizmus térségünk megosztására, miközben nyilvánvaló, hogy legalapvetőbb érdekeink azonosak és sorsközösségben élünk szomszédainkkal. Ráadásul a globalizáció azért mára eléggé leértékelte, relativizálta a nacionalizmust... Persze nem az angol vagy amerikai nacionalizmust (mert jórészt ezek világméretű dominanciáját szokás „globalizációnak”, „multikulturalitásnak” nevezni), de a kisebb nacionalizmusok már nem olyanok globális kontextusban, mint „fénykorukban”, az amerikanizáció totális győzelme előtt. Ma már tényleg suttyónak kell lenni ahhoz, hogy valaki kő nacionalista legyen, míg a nacionalizmusok nagy korszakában kiváló elmék is azonosultak vele, sőt: a Reformkorban egybeesett a világforradalmári és világpolgár meggyőződéssel, éppen a legkiválóbb elméknél. Azért a mai nacionalisták jócskán lejjebb adták már − olcsó kínai piacra való gagyi portéka lett mára sovinizmusuk. Szóval nem kéne eleve feladni a reményt, hogy egyezségre jussunk szomszédainkkal, meg amúgy sincs más értelmes megoldás és eddig is nagy hülyeség volt ennyit halogatni.

Csak egy kérdés: komolyan gondolja itt bárki, hogy akár az USA, akár az EU atomhatalmai, a NATO vagy Putyin atomháborút kezdene, vagy akármilyen kicsi kis háborúcskát indítanának amiatt, hogy a visegrádi együttműködést kiszélesítenénk és jelentősen megerősítenénk, netán létrehozva egy olyan Közép-Európai Uniót vagy föderációt, amely egyáltalán nem szándékozna kilépni se az EU-ból, se a NATO-ból... Ugye, fel se merülhetne ilyen retorzió. Mindenki szépen üdvözölhetné, mint az európai béke konszolidációjának fontos fejleményét. Hivatalosan véletlenül se lehetne belekötni, még akkor sem, ha a nagyhatalmakat persze idegesítené, hogy előáll az első világháború előtti status quo ante. Annak végével esett ugyanis szét a cári orosz birodalom, az oszmán birodalom és a Monarchia – egyszóval az első világháború Nyugat-Európa győzelme volt Kelet-Európa birodalmai felett. Most meg újra megjelentek az orosz... és a török nagyhatalmi érdekek (az ISIS polgárháborúban például leginkább Törökország érdekelt, a tőlük feketén féláron vásárolt napi 3 millió $ olaj és a gyengén felfegyverzett kurd harcosok megtizedelése miatt egyaránt). Már csak a Monarchia feltámadása hiányzik, hogy visszarendeződjön térségünkben a status quo ante.

A fentieknek evidensnek kellene lennie minden tisztán látó, jól tájékozott és valóban független, patrióta elemző és politikai döntéshozó számára. Igazán nehéz stratégiai kérdést nem ezek jelentenek, hanem inkább a Németországhoz fűződő viszony. Mióta Schröder német kancellárból Gazprom-fejes lett, tudnunk illene, hogy az energetikában stratégiai szövetséget kötöttek az oroszokkal. Aligha véletlenül a németek lobbizták ki azt is, hogy az EU elfogadja Paks orosz bővítését. Például azért, hogy magyar közpénzből olcsó áramot kaphassanak a magyarországi német cégek. Az oroszok és a németek lényegében gazdaságilag felosztották Kelet-Európát egymás között, ami ellen legnyíltabban és leghevesebben a lengyelek tiltakoznak.

Ebben a helyzetben mennyire tekinthetjük szövetségesnek Németországot? Németország − mint ismeretes − „büntetésben van” Hitler óta és nem atomhatalom, így vezető szerepet gazdasági hatalmán túl csak nagyon sajátos geopolitikai egyensúlyozással tud betölteni. Emiatt stratégiai szövetségesként jelenthet meg Németország az e tekintetben hasonló helyzetű, de kisebb, ezért gazdaságilag önmagukban kiszolgáltatottabb kelet-európai országok számára. Bár az ukrán konfliktusban játszott informális szerepük alapján felmerülhetnének bennünk különös kérdések, mindent egybevetve nincsenek komoly jelei annak, hogy a németek háborút akarnának Európában, és a hozzájuk közeli zónában biztosan nem lehet érdekük ilyesmi. Ez a másik döntő érv amellett, hogy Németországgal valamilyen formában egyesüljön a Közép-Európai Unió, de csak a lehető legkomolyabb szerződéses garanciákkal, amelyek biztosíthatják azt, hogy nem válik az eddiginél dominánsabb hatalommá, ami − a történelem tanulságai alapján − nagyon hamar katonai eszkalációhoz is vezethetne.

Hogy miért jó mindezeket leírni és végiggondolni? Először, hogy a szabad ész, a gondolkodás és cselekvés szabadsága ne hódoljon be ilyen-olyan „nagyhatalmaknak”, hanem legalább a mi szívünkben és elménkben ez maradjon a legnagyobb hatalom. Ami mégiscsak a mi szabad döntésünkön múlik. Ha már úgyis meghatározó hagyományunk a másként gondolkodás itt Kelet-Európában, akkor meg pláne. Különben pedig nem vehet részt mindenki Európa békéjének és biztonságának abban a végkiárusításában és felszámolásában, ami a masszamédia által tematizált konfliktusok és eleve hamis alternatívákba zárt viták mentén ma folyik. Valakinek azzal is kell foglalkoznia, hogyan őrizhetjük meg Európa békéjét és biztonságát. Minél többen, annál jobb és minél kevesebben, annál kisebb rá az esélyünk. Nagy szónak tűnik, de a szarajevói merénylet óta aligha túlzás történelmileg, az ukrán válság miatt meg újra nyilvánvalóvá kellene válnia, hogy Európa sorsa megint egyszer döntő mértékben Kelet- és Közép-Európán múlik. Vagyis nem Putyinon és Obamán, hanem rajtunk.