Paolo és Vittorio Taviani veterán rendezőknek számítanak, bár Magyarországon olasz rendező kortársaiknál (Pasolini, Bertolucci) kevésbé ismertnek számítanak. A nyolcvanas éveiben járó páros a modern filmet képviselte egykor – miként Stőhr Lóránt is írja az Élet és Irodalomban (Nem csak a szellemét, aug. 30.): „szabálytalanul elbeszélt történeteikkel a közösségért cselekvést, az egyéni-társadalmi lázadás, a forradalmi magatartás lehetőségét és lehetetlenségét járták körbe”.
Legújabb, Cézárnak meg kell halnia című filmjüket is jól jellemzik az előbb említettek. A börtöndráma rögtön a rabok által színre vitt darab bemutatójával indít, hogy aztán fekete-fehérbe váltva kövesse nyomon az előadásra való készülődést. Shakespeare Julius Caesarját adják elő a római Rebibbia börtön lakói, a közönség lelkes ovációját kiváltva. A film végén ismét ide jutunk el, hogy aztán a szabadságot egy pillanatra újraélő rabokat egyenként visszakísérjék évtizedes otthonukba, természetessé vált közegükbe: a cellájukba.
A foglyok valóban a Rebibbia börtön lakói: a Taviani testvérek fél-dokumentarista filmje azt próbálja körüljárni, miként viszonyul egymáshoz az előadott darab, illetve a rabok mindennapi élete, korábbi tevékenysége. A fekete-fehér képi világ is a dokumentarizmust igyekszik hangsúlyozni, ugyanakkor a film megrendezettsége, a jelenetek precíz felépítése is nyilvánvaló. A raboknak az előadásból való minden apró kiszólása jól megkoreografált, de a darabbal való egyé válásuk sem nevezhető éppen spontán folyamatnak. A film azt igyekszik bemutatni, miként játszódik egymásra a rabok múltja a darabban megmutatkozó főbb motívumokkal: barátsággal, árulással, bosszúval és az emberek életeit végleg eldöntő határhelyzetekkel.
Hogy sikeresen teljesíti-e a film az imént említett vállalásait, az már kétséges. Nem látunk elegt a dráma rájuk gyakorolt hatásából. Egy-két kiszólást eltekintve inkább csak sejthetjük, mintsem tudhatjuk, milyen emlékeket, gondolatokat ébreszt a rabokban az általuk éppen előadott jelenet. Márpedig a film nagyrészt ezt mutatja: a szereplők minden egyes percben a darabot próbálják, és még amikor elsőre is úgy is tűnik, hogy kiléptek Brutus vagy Cassius szerepéből, akkor is gyorsan kiderül, ők még mindig a Julius Caesart próbálják.
A börtönlakók viszonya a tragédiához gyakran csak olyan külsőségekben mutatkozik meg, minthogy dél-olasz akcentussal ejtik Caesar vagy Brutus nevét (így lesznek ők a darabban Cesare és Bruto, amit a magyar címválasztás is próbál hangsúlyozni a Cézárral). Ha maguknak a raboknak a Julius Caesar-értelmezésére vagyunk kíváncsiak, némiképp hiányérzetünk lehet: előadják a darabot, gesztusaikkal, mimikájukkal reflektálnak is rá, ugyanakkor az csupán érezhető, milyen hatással is van rájuk az egész. De az például ki sem derül, miért éreznek késztetést a darab színre vitelére, mi motiválja őket kezdetben, és mi hajtja őket később.
Viszont nem lenne szükség a film végén az egyik rab szájából elhangzottakra: „mióta megismertem a művészetet, börtönnek érzem a cellámat”. Nem, mert a sikeres előadás után a börtönőrök által történő visszakísérés ezt tökéletesen érzékelteti, a mondat pedig mesterkéltnek tűnik, vagy éppen „hamis szentimentalizmust” mutat, ahogy az ilyesmit Gelencsér Gábor jól jellemzi a Filmvilágban megjelent írásában (Drámai keretek, 2013/09.). De Lukácsy György is kitér a Heti Válaszban (Rabul ejtő dráma, szept. 5.) arra, hogy szükségtelenek adott kontextusban az efféle bölcselkedések.
Túl sokat kapunk magából Julius Caesarból és Brutusból, és keveset a rabokból: márpedig az utóbbiak a fontosabbak. Persze, nehéz feladatra vállalkoztak a Taviani testvérek, amikor valódi rabok segítségével készítették el jól megkomponált filmjüket – talán épp e két alkotóelem az, amelyik együtt nem igazán tud működni. Érdekes lett volna, ha látványosabban mutatják be, mit hoztak ők magukkal, és mi hat revelatív erővel rájuk a darabból.
A film végén a rabokról elhangzó életrajzi adatok kissé hatásvadásznak tűnnek. Vagy éppen azért nem működnek, mert a film során nem igazán kerültünk képbe a rabok motivációit, céljait illetően. E tekintetben A United 93-as című film jut eszembe: Paul Greengrass filmjében az amatőr szereplők remekül visszaadták, miként jutottak el 2001 szeptember 11-én a negyedik eltérített repülő utasai addig, hogy megpróbálják visszafoglalni a terroristáktól a gépet. Ott az életvágy, a beletörődés hiánya nagyon pontosan megmutatkozott, míg itt a szabadságérzet, a korábban átéltek fájdalma inkább csak sejthető volt. Így az olasz rendezőpáros filmjének a végén csak elismerően nyugtázzuk, hogy az egyik rab azóta mélyebb barátságot kötött a színészkedéssel; míg Greengrass alkotásának a végén beleborzongunk a tudatba: sikertelen volt és tragédiával végződött az utasok elképesztő lélekjelenlétet mutató kísérlete.
