Olcsó, ám kétségtelenül szórakoztató tevékenység az önjelölt, kóros feltűnési viszketegségben szenvedő magyar Paulo Coelho-hasonmások álbölcsesség gyűjteményein, a propaganda- és a pénzcsináló gépezetet olajozó értéktelen celebkönyveken, ábrándos lelkű tinilányok és az unatkozó háziasszonyok szexuális kíváncsiságát kielégítő vadromantikus puha fedeles irományokon, és más, szépirodalomnak csúfolt végtermékeken élcelődni.

Nem beszélve arról, hogy milyen hálás műfajról van szó, hiszen jobb esetben az olvasók nagy része remekül szórakozik, a humortalanabbja mintaszerűen fölháborodik, miközben az újságíró az összes felgyűjt feszültségét és frusztrációját levezetheti. Micsoda szerencse, hogy a magyar könyvipar rendre kitermeli a féktelen – és tökéletesen jogos - gúnyolódás alanyait, és most direkt nem szeretnék neveket mondani. Legyen elég épp annyi, hogy az Ulpius Ház jóvoltából a magyar könyvpiac csillagos egén idén májusban üstökösként jelent meg a 26 éves egykori úszóbajnok, Szepesi Nikolett, Én a szexmániás című vallomás-dokumentumkönyve.

Épp a szokásos könyvheti recenziós-példány begyűjtő akciómat tartottam a Vörösmarty téren, amikor megpillantottam a szexuális kalandjairól és polgárpukkasztó életmódjáról őszintén valló újdonsült magyar celebet. Valamiért vissza nem térő alkalomnak, egyben jó poénnak tűnt a könyvet megszerezni és dedikáltatni. Másnap nagy örömömben a Facebook-oldalamon meg is osztottam a dedikációról készült fénykép társaságában egy szaftos részletet a könyvből – azzal a forradalmi hittel, hogy ezt mind az ezernégyszáz ismerősömnek látnia kell. És akkor elszabadult a pokol: lavinaként indult el a soha nem látott kommentáradat, szellemes beszólások és sikamlós utalások közepette egymásnak feszültek az indulatok, megszólaltak a prűdek, a vagányok, ment a hőzöngés, de szerencsére nem maradtak el a szexista és az antiszexista felhangok sem.

Miközben azzal szórakoztattam magamat és az ismerőseimet, hogy minden nap egy újabb méltán felvillanyozó részletet osztottam meg Szepesi Nikiből, a barátaim precízen gondoskodtak arról – ezúton is köszönöm nekik –, hogy naprakész legyek a szakirodalomból: elküldték az összes Szepesi Nikivel foglalkozó, pontosabban az őt ócsároló cikket, és a mémgyár termékeiről sem kellett lemaradnom, például Polgár Petitől a Szexi úszónő dala napokig az albérletünk himnusza volt. Miközben olvastam az Én, a szexmániást, rengeteg emberrel volt szerencsém elbeszélgetni a könyvről, akik közül sokakat meg kellett győznöm: nincs baj, egyelőre nem őrültem meg, továbbra is Dosztojevszkij a barátom után a második férfi az életemben. Arról nem is beszélve, hogy több szerkesztőség is megkeresett, hogy mostantól szex és irodalom témában számítanának a cikkeimre. Végül a Szépirodalmi Figyelő számára írtam egy értekezést Szepesi Niki életművéről, és a leadás után bíztam benne, hogy liaisonunk Nikivel itt véget ért.

Amikor néhány hete felröppent a hír, hogy Niki már a folytatáson dolgozik, nem akartam hinni a fülemnek, de az Orgazmuspontok, az Én, a szexmániás folytatása a napokban könyörtelenül megjelent. Úgy éreztem, nincs más választásom: megint olvasnom kell. Miközben a legújabb opuszt olvastam, egyszer csak azon kaptam magam, hogy a kikapós bajnoknő világa beszippant, és akármennyire tiltakozom, végérvényesen magával ragad és képtelen vagyok a könyvet letenni. Sok mindent vártam a szexmániástól: azt hittem, majd bizsergetően fölizgat, vágyakat ébreszt, miközben megbotránkoztat és fölháborít, ráadásként pedig mocskos kis titkokat tereget ki az élsportolók kegyetlen világáról.

Lady Chatterley olajos testű vízilabdás szeretői fecskében feszítenek két edzés között a medence szélén, miközben fekete levesen élő úszó kislányokat kínoznak perverz edzők és masszőrök egy félreeső uszodai szertár sötétjében. Ehhez képest olvasás közben folyamatosan meghatódtam és magam elé meredve méláztam el hosszasan Niki történetein: a sokszoros magyar bajnok olimpikon, egykori válogatott élsportoló a kelleténél eggyel őszintébb vallomásain. A legmegdöbbentőbb élmény az volt, hogy minden ellenszenvem és gúnyolódásom ellenére a második kötetet olvasva végérvényesen elkezdtem Nikit megkedvelni, és nem az érzékletesen leírt, sikamlós szexjelenetek, a remek dokumentációs érzékkel megörökített orgiák, vagy a könyvben felbukkanó jobbnál-jobb pasik miatt.

Mert szexmánián és Sex United pompomlány csapaton innen és túl arról van szó, hogy az egykori élsportolónak, aki mindent egy lapra tett föl, vagyis gyermekkorától kezdve, nagy áldozatok árán keményen küzdött azért, hogy a legjobbak között legyen, egy szép napon elege lett. Úgy érezte, írnia kell: az évek során felgyűlt összes mocskot ki kell adnia magából. Nem véletlenül, mert a kemény edzések, a rengeteg pofon, a testi-lelki gyötrelmek, a megaláztatások, a spártai szigor mellé társult egy pedofil gyúró, aki szexuálisan zaklatta a tizenéves Nikit és csapattársait, és egy Cár nevű hajcsár edző, aki leginkább csak „durva lelkű pedagógiai érzék nélküli pedagógus” eposzi jelzővel szerepel a könyvben. „Mert ha a Cár, akivel nagyjából tizenegy évet dolgoztam együtt, egyszer, legalább egyszer odahív magához, be az irodába, vagy a medence szélére, és azt kérdezi: Mondd, Niki, minden rendben, bírod a tempót, ne pihenjünk, ne változtassunk az edzésmódszereken? Hát lehet, hogy én másként állok hozzá a tréningekhez, s akkor ki tudja, talán többet, sokkal többet hozok ki magamból.”

Turi Györgynek, aki leginkább arról híres, hogy ő juttatta a topra többször is Egerszegi Krisztinát, Risztov Évát és Kovács Ágnest, Szepesi Niki állítása szerint semmi érzéke nem volt a nőkhöz. A vallomáskönyvből az is kiderült, hogy a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül küldte vízbe törött kézzel Szepesi Nikit, és különösebben soha nem tűnt föl neki, hogy a gyerek, a sportoló testéhez lélek is tartozik. Persze mindez Niki részéről inkább ténymegállapítás, mint panasz, hiszen egy igazi sportoló nem panaszkodik; de ettől függetlenül ő is emberből van, akinél időnként ugyanúgy elszakadhat a cérna, mint bárki másnál.

Az igazán nagy pofon azonban nem a Cártól, hanem a Magyar Úszószövetségtől érkezett: „az történt ugyanis, hogy indultam az isztambuli rövid pályás Eb-n, csakhogy rajtengedély nélkül. Idióta egy szabály, de ez van: aki egyszer abbahagyja, mint én is, majd újrakezdi, annak bizony be kell jelentenie, hogy folytatja a versenyzést. Ez az én esetemben elmaradt. Senki sem szólt a Magyar Úszószövetségtől, hogy hahó, emberek, hahó, FINA-vezetők, itt van a mi nagy reménységünk, itt van újra Szepesi Niki.... Én semmit, de semmit nem tettem azért, hogy meghurcoljanak.”

Az Én, a szexmániás lényegében Niki sportolói karrierjének dicstelen és fájdalmas históriájáról szól egy spanyolországi utazás történetébe ágyazva. Egy régi szeretőjéhez, Alejandróhoz utazik, hogy elmesélhesse neki, ennek apropóján nekünk is, elmúlt 26 évének sport- és szexkarrier történetét. A barcelonai élménybeszámoló közben többnyire Niki vulgárpszichológiai fejtegetéseit olvashatjuk, amelyekben a szexmánia, a testi gyönyörök hajszolása utáni féktelen vágy az aszkétikus élsportolói életmód elfojtásaiból egyenes arányossággal következik: amit nem tudsz kiélni az uszodában, azt éld át az éjszakában.

Vagyis egyszerre két perszóna, két Niki működik: az egyik nappal szorgalmasan tempózik faltól-falig, keményen hajtja magát, a másik az éjszaka királynője, aki keményen hajtja a pasikat, a legjobb pasikat. Az ördögi körként működő mechanizmushoz az is hozzátartozik, hogy ha megaláznak és megütnek az uszodában, a versenyeken, akkor az éjszakában, az ágyban mindezt a férfiakon kell leverni. A Szepesi-könyvek is eszerint a logika szerint működnek: a szerzőnek bosszút kell állnia mindazokon, akik valaha szemetek voltak vele.

Az már a második könyvből, az Orgazmuspontokból derül ki igazán, hogy Nikit a legjobban a képmutatás idegesíti. Az első kötetben hosszú kifakadó tirádákat olvashatunk arról: férfi élsportolóink, akik a magyar társadalom számára a két lábon járó tökéletes erkölcsi tisztaságot jelentik, az egykori jó tanuló, jó sportolóból lett nemzeti hős úszók, focisták, vívók, kajakosok, kenusok, stb. valójában mind álszent, sunyi, hazug alakok. Akik miután egy teljes női ifjúsági szakosztály szűztelenítését elintézték, angyali arccal nyilatkoznak a kamerába a sikereikről, küzdelmeikről és a család szent egységéről. „Jókat röhögök magamban, amikor látom a faszikat, akikkel hosszabb-rövidebb szexuális élményem volt. Beszélnek, mesélnek a család fontosságáról, az összetartozás, a szeretet segítő erejéről, a háttérről, amely elengedhetetlen a sikereikhez, miközben engem hívogatnak naponta háromszor, az én combom közére vágynak, és utánam sóvárognak.”

Tény, hogy ha járatosak vagyunk a közelmúlt sporteseményeiben, és/vagy sorvezetőnek magunk elé vesszük az elmúlt 12 év olimpiai, világ- és Európa-bajnoki éremtáblázatait, akkor tényleg mindent megtudhatunk válogatott sportolóink fizikai adottságairól és teljesítőképességéről. Hiszen Niki az Én, a szexmániásban pontosan nem nevez meg senkit, cserébe következetesen úgy jellemzi a könyv szereplőit/szeretőit, hogy egy kis kutatómunkával, vagy utánagondolással beazonosíthassunk bárkit. Miközben Szepesi Nikinek sikerül bevezetnie bennünket az agyonsztárolt csúcspasik valódi világába, azaz részletesen elmeséli strigulagyűjteményének hőstörténetét, az olvasók bulvárigényét is maradéktalanul kielégíti, hiszen nem csak a negatív élményekről, hanem a szexmániáról is minden áron be kell számolni: „muszáj írnom a farkakról. Egyszerűen kikívánkozik belőlem ez a téma, mert tartalmas és sűrű életem során megannyi nemi szervvel találkoztam. Nem tartom magam szakértőnek, de jó rálátásom van erre a témára”.

Szerencsére a második könyv sincs híján a szexuális kalandok érzékletes leírásának, de itt már nem a magyar válogatott sportolók alternatív teljesítményét, hanem egy másik világot ismerhetünk meg. Az Orgazmuspontok hősnője már nem a válogatott úszó Szepesi Niki, hanem az Én, a szexmániás című botránykönyv szerzője, aki élsportolói karrierjét maga mögött hagyva új életet kezdett. Szerelmes lett, boldog párkapcsolatban élt, egy kis családi vállalkozásnál értékesítőként dolgozott, és élte a mai huszonévesek, a Facebook-generáció budapesti hétköznapjait – amíg egyik napról a másikra őt lett az egyik legfelkapottabb magyar celeb, aki hirtelen ott találta magát a kamerák kereszttüzében.

Szepesi Niki tehát új dimenzióba került, ahol újabb kalandok, naná, hogy szexuális kalandok vártak rá, főleg miután a pasija is elhagyta a könyv körüli óriási botrány miatt. Nem véletlen, hogy a második kötetben Niki még nagyobb kiábrándultságnak ad hangot, mint az első kötetben, és a képmutatás megvetése csak most válik csak igazán az egykori úszónő vesszőparipájává. Ám ezúttal az ún. értelmiségiekről, a művészekről, és legfőképp az újságírókról tudhatunk meg a kelleténél megint több információt: farok- és egóméret, gerinchiány súlyossága, szeretők, gyermekek, családok és feleségek száma, stb. Szóval ha eddig nem lett volna élmény újságot olvasni, mostantól Niki jóvoltából garantáltan az lesz.

A viszonylag nagyképűre, durvára és magamutogatóra sikerült, gyakran az önismétlés hibájába eső, amolyan sportolósan bárdolatlanul és szókimondóan megírt első könyv folytatása meglepően jól sikerült. Úgy tűnik, hogy Szepesi Niki érettebb és felnőttebb lett attól a szürreális és kontrollálhatatlan eseménysorozattól, amivé a könyv változtatta az életét, és már-már képes nyíltságával, szerethető vagányságával és életrevalóságával az olvasóban tiszteletet ébreszteni. A többi szerencsétlen analfabétával ellentétben – akik egy viszonylag jól fogyó irodalomnak csúfolt nyomdai hulladék után minimum az irodalom felkent papjának érzik magukat, Szepesi Niki pontosan tisztában van önmagával, és nem tartja sem írónak, sem ügyeletes megmondóembernek magát. A vágy kiolvasható a sorok közül: szeretne többnek, érdekesebbnek, bonyolultabbnak látszódni, és nem belesimulni abba a közegbe, ahol egyébként éli az életét: a fővárosi szórakozónegyedek tengelyein mozgó, a budapesti éjszakai élet és a fogyasztói társadalom viszonylag egyszerű szabályait követő, az élet örömeit hajszoló fiatalok közé.

Miközben pörög az élet, megállíthatatlanul zajlik az élvhajhászat a gyorsabban, magasabbra, erősebben jelszó jegyében és Niki hangosan, büszkén írja le a hódításait, végső soron azt a halk segélykiáltást fogalmazza meg, hogy nagyon nincs jól ez az egész. Bulizunk, iszunk, össze-vissza szexelünk – mert megtehetjük –, de közben rendkívül üresek vagyunk. De ha ez a nagy szabadság sem elég, akkor miről álmodik a lány? Mi másról, mint a nagy szerelemről, menyasszonyi fátyolról, násznépről, esküvői tortáról, szerető férjről, aki miatt érdemes lesz hűséges lenni, akivel a szexmániát maradéktalanul ki lehet élni, aki megbízható, akinek lehet gyerekeket szülni, akivel békében és boldogan lehet élni és öregedni. Szepesi Niki botránykarrierjének mélyén valójában egy elveszett, egy átmeneti generáció útkeresése és küzdelme látszik. Ezt a könyv körüli zajból nehéz kihallani, mert mindenkinek van róla véleménye, mert Szepesi Nikivel kapcsolatban mindenki tudja a tutit, de a könyvben megfogalmazott valódi kérdésekre, amelyeket egy generáció nevében fogalmaz meg, eddig valószínűleg senkinek sem sikerült válaszolni.