„A vallás, család, állam, jogrend erkölcs, tudomány és művészet stb. csak a termelés sajátos módjai, s annak általános törvénye érvényes rájuk... a világtörténelem nem más, ... mint az ember termelése emberi munka révén.” (Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok)

Kr. e 123-ban a római nép tribunussá választotta Caius Gracchust, a dicstelenül meggyilkolt Tiberius Gracchus öccsét, aki – tán bátyja sorsán okulva – reformjaihoz meg akarta nyerni a nép kegyeit. Sokféle népszerű intézkedést vezetett be, ezek közé tartozott az ingyen gabonaosztás is a római plebsz számára. Caius – bátyjához hasonlóan – vereséget szenvedett, híveit Lucius Opimius konzul csapatai lemészárolták, ő maga öngyilkosságot követett el. A győztesek visszavonták a legtöbb intézkedését, még az emlékét is ki akarták törölni az emlékezetből. Egyedül az ingyen gabonaosztás élte túl, azt a nobilitás sem merte visszavonni, annyira, hogy e szokás Róma bukásáig fennmaradt. Mert bárki, aki akar valamit a néptől, nem vehet el tőle olyasmit, ami egyszer már ingyen járt neki. Megindult hát az a folyamat, melynek végén a büszke, harcias, szabad római polgárokból dologtalan, ingyenélő, izgága csőcselék lett.

A felvilágosodás projektje, melyet Alasdair MacIntyre skót filozófus szerint „el sem lett volna szabad kezdeni”, tagadni kezdett minden transzcendenciát. Helyette az emberek fölé, a festett egekbe emelte az egyéni boldogságot és az annak feltételét képező szabadság mítoszát. Ez a felvilágosodás ideológusai számára előre nem látható következmények egész sorával járt. Ezek közül az egyik az amerikai közgazdász-teológus John B. Cobb által taglalt ökonomizmus. Cobb szerint ez az ökonomizmus korunk vallása, s mint ilyennek, van Istene: a gazdasági növekedés; szent rituáléja: a fogyasztás; és papjai: a közgazdászok. Aki eltér ettől a vallástól, azzal nem vitatkozunk, az eretnek és kiátkozást érdemel. Cobb azonban amerikai, és egy amerikai számára a magyar rögvalóság nem hogy nem érthető, hanem a létezése is kétséges, mondván, hogy ilyen nincs, egyszerűen nem is lehet.

*

Az ökonomista vallás magyarországi egyházának története roppant különös. A kezdetekben az egyház az eretnek próféta – a fent idézett Marx Károly – tanait követte, még legfőbb templomát is a neves gondolkodóról nevezte el. Az eretnekség abban nyilvánult meg, hogy a magyarországi hívek a vallás minden alapelvét a magukévá tették, ám nem gyakorolták a fogyasztás rítusát, illetve annak bevezetését a távoli jövőbe helyezték át. Ellentét tehát kizárólag csak a liturgiában volt, aminek kitűnő bizonyítéka az a magától értetődő könnyedség, amellyel a papság – a közgazdászok – áttértek a szocialista közgazdaságtanról a kapitalistára. Azok, akik az egyik percben még a szocializmus „termelési módjának” fensőbbségét, a másik percben már nemes hevülettel és nagy magabiztossággal a kapitalizmusét hirdették, ugyanazzal a lendülettel.

Ellentmondást nem tűrtek, akkor sem és most sem. A tévedés lehetősége ki volt és ki van zárva. Harcias egyház volt, igazi ecclesia militans. Véres vallásháborúkat viselt mindenfelé és tűzzel-vassal harcolt mindenki ellen, aki kétségbe vonta dogmáit. Elutasításra talált azonban onnan, ahonnan a legkevésbé várta: a gazdasági növekedés istenétől. Hiába voltak az emberáldozatok és a vakbuzgóság, az istenség elfordította tőlük az arcát. A szent fejlődés először csak lelassult, majd szentségtelen visszaesésbe csapott át. Ez több volt mint kínos, hiszen a legfőbb csatatéren szenvedtek vereséget. A csatát elvesztették, azonban úgy tűnik, megnyerték a háborút, melyet – mint minden egyház – a lelkekért vívtak. A transzcendens vallásnak pedig vesznie kellett, mert az ökonomizmus vallása nem tűri a konkurenciát. A vallásokba vetett hit megrendülését az ökonomizmus úgy élte túl, hogy magát nem vallásnak, hanem „tudományos” világképnek nevezi. Ez különösen azért praktikus, mert így lehet hirdetni valamit, majd később annak az ellenkezőjét is, hiszen ez nem más, mint a tudomány „fejlődése”, egy álláspont „meghaladása”.

Marx úgy képzelte, hogy a társadalmat az anyagi érdekek mozgatják és semmi más. Az ember tulajdonképpen automata, melybe fölül bemegy a természet, alul meg kijön belőle. Semmi több, mert a többi csak sallang, körítés, ködösítés, romantika – hiábavalóság. Ez a gondolat az emberek mély lenézésében és abban a meggyőződésben fogant, hogy pénzért bármit eladnak vagy megvédenek, attól függően, melyikért fizetnek többet. Ezt azután könnyen a magáévá tette egy olyan társadalom, amely a nyílt színi rabláson alapult és ahol a népesség legalja – cselédek és disznópásztorok – uralkodhattak évtizedeken át háborítatlanul, majd menthették át hatalmukat egy új rendszerbe is. Van ugyanis valami megnyugtató abban a gondolatban, hogy a másik sem különb nálam. A magyar társadalom egy jelentős rétege meg van győződve arról, hogy minden eladó, a kiábrándultabbak viszont tudják: nem eladó, már el is van adva. Az emberek, a „nép” elfogadták tehát a vallás alapvetéseit, ám mindenekelőtt fogyasztani akartak, és egyre kevésbé érték be a jövőbeni fogyasztás ígéretével. A szocializmus vereségéhez sokkal többel járult hozzá az orkánkabát, a Gorenje hűtő és a Parker-toll, mint a szabadságvágy.

*

Az ökonomistává vált magyarok közönségesen szólva anyagiasak lettek. Micsoda bölcsesség jelenik meg ebben a magyar szóban: anyagias. Olyan melléknév ez, amelyet abból az „anyag” szóból képeztek, ami a materialista világkép alapja. Az így szocializáltak aztán bármilyen vádat készséggel elhisznek, képtelenségnek tartva azt a gondolatot, hogy bárki ellent tudna és akarna állni a kísértésnek. Miért is tenné? Igaz, vezetőik rendszeresen meg is erősítik őket ebben a hitükben.

Minden anyagiasságban van valami kisszerű és megvetendő, ám honfitársainknál ehhez járul még valami elkeserítő mellékíz, a középszerűségé. Ez a fajta anyagiasság semmiképpen sem keverhető össze az üzleti érzékkel: nem a valódi üzletemberek tulajdonsága ez, hanem az utasát lehúzó taxis vagy a sört vizező vendéglős „ügyessége”. „Pincérnemzet” lettünk, ahogyan boldogult Pista bátyánk megjósolta. Csak csendben retteghetünk, hogy mely jóslatai válnak még valóra. Ez az anyagiasság azután mindenhová beférkőzik és mindent megfertőz. Egyre többen vélik már úgy, hogy két ember között csak egyféle tiszta viszony képzelhető el: az azonnali készpénzfizetés.

Létrejött és máig háborítatlanul tart a hatalom és az ökonomista egyház szövetsége. Az egyház feladata a hatalom isteni jóváhagyásának bizonyítása, elkerülhetetlenségének, alternatívátlanságának hirdetése. A hatalom feladata pedig az egyház privilégiumának megőrzése, az eretnekek kiszorításával bezárólag. Ez a szövetség egy percig sem rendült meg, hiszen a hatalom gyakorlói és a papság együtt, nagyjából változatlan személyi összetételben vészelték át a viharosnak induló változásokat. A helyzet persze az, hogy a papság számára mindenekelőtt az egyház fennmaradásának szempontjai a fontosak. Mindegy, hogy hogyan magyarázzuk a világot, a lényeg az, hogy mi magyarázzuk; mindegy, hogy minek vagyunk a prófétái, csak próféták legyünk. Az más kérdés, hogy mekkora károkat okozott mindez a hit számára. Az emberek azt látták ugyanis, hogy a tudomány felkentjei egyik nap ezt, a másik nap meg amazt állítják; így aztán – mert ez a legkényelmesebb – az egészet hülyeségnek nyilvánítják. Könnyen lehet, hogy igazuk is van.

Az ilyen anyagias népséget egyszerre könnyű és nehéz kormányozni. Könnyű, mert csak pénzre van szükség; és nehéz, mert pénzt kell előteremteni. Az ilyen társadalmak korlátlanul nyitottak a korrupcióra, hiszen az anyagiakon túl nem ismernek el semmit, márpedig a korrupció ellen csak olyan idealisztikus cselekvési formák használnak, mint a becsületesség, a közjóra való törekvés meg ilyenek. Ezeknek azonban az ökonomista vallás anyagias hívei számára nincs jelentése, hiszen nem válthatóak azonnal készpénzre. A korrupció az anyagias társadalom irányításának alapvető módszere. Meg kell vásárolni a szavazatokat, a „nép” lojalitását, méghozzá a lehető legegyszerűbb módon: pénzzel.

Igazság, törvények, eszmék, mind-mind térdre kényszerülnek így a pénz hatalma előtt, és lassan tartalom nélküli szavak lesznek csupán. Ahogyan Nietzsche Zarathusztrája mondja: „»Mi a szeretet? Mi a teremtés? Mi a vágyakozás? Mi a csillag?« – ezeket kérdi az utolsó ember és hunyorgat. A föld akkoron kicsinnyé lesz és rajta ugrándozik az utolsó ember, a i mindent kicsinnyé tesz. Fajtája kipusztíthatatlan, mint a földi bolháé; az utolsó ember él legtovább.”