„Azt kívántam, vegyék észre, ha jól csinálok valamit, de én ne vegyem észre, hogy észrevették” – fejtegeti a Folt című novella gyermekhangú elbeszélője, aki az edzésteljesítmény értékeléséről ábrándozik éppen. Másutt, a címadó írásban a szintén gyermek elbeszélő szól így: „Édesanya miatt tettetnem kell, hogy szeretem Dodikát. Pedig szeretem.” Bizonyítania kell: nem tör Dodika életére, ezért próbálja megjátszani a gyengédséget, ahogy valójában is viszonyul saját testvéréhez. A legnehezebb a valóságot megjátszani, a lehetséges, de egyelőre nem fenyegető közeljövőtől tartani. „Jó volna, ha Emmi néni haragudna rám, mert akkor megbocsátana. Szeretem őt, és félek tőle. Azért félek, mert semmi félelmetes nincs benne. Félek, hogy átváltozhat félelmetessé.”

Szvoren Edina tavaly megjelent második kötete, a Nincs, és ne is legyen egyszerűségükben sötét családi történeteket tár elénk. Olyan elbeszéléseket, melyben a jelenségek, a tárgyak, a személyek megnevezése mindig problémás, a fenyegetettség lehetősége pedig gyakran épp e megnevezhetetlenségből táplálkozik. A viszonyrendszerek is jobbára családon belül értelmezhetők: édesanyából egyszer Desnya lesz, máshol Papika utal az idős rokonra, megint máshol Atyát olvashatunk. Atya vallásos, de nem hisz Istenben: a Fél óra rövidebb, mint egy haszid ének elbeszélője szerint épp a derűs atyák merik felemelni hangjukat, ezért is annyira ijesztő a férfi hallgatása. Vagy még inkább nyomasztó.

Az írónőnél maga az elbeszélő sem biztos: ugyanazon elbeszélésben beszél egyszer gyermek, máshol fásult anya, vagy éppen a férje és apósa alkoholizmusát jellegében megkülönböztetni képes feleség. A gyermek szorong, a feleség szorong, a férj szorong: elsőre ugyan prousti képzetek is felmerülhetnek bennünk a családi elbeszélések kapcsán, de mindig átvált az egész egy jellegzetes hangra, Szvoren Edina saját stílusára. Az elbeszélő körüli valóság hol lírai, hol prózai színezetben tárul elénk. „A nézőpontváltások (...) abból fakadnak, hogy szeretem a perspektíva nélküli beszédhangokat. A gyermeki nézőponttal ezt a perspektívanélküliséget, a terepnek az életszerű laposságát próbálom becsempészni” – vallja Szvoren a Magyar Narancsnak adott januári interjújában.

A megnevezések bizonytalanok, az elütések, a(z ön)javítgatások folyamatosak. „Zápor, írom a naplómba, zivatar, javítom át.” Vagy a Hundeschuléban: „Anya a szőnyegkereskedésben megtanult néhány örmény kifejezést. Ha a munkából megérkezett, magához ölelte Szerelemgyereket: parirgun. Este pedig kiser pari. A bácsinak nem tetszettek ezek a szavak.” A szóban forgó Anton bácsi pedig, ha jó kedve van, „tubakatának” szólítja „anyát”, ki tudja, miért. Ahogy minderről Urfi Péter írja, szintén a Narancsban: „Akik megszólalnak és életre kelnek, szinte mindig küzdenek a szavakkal és a családdal, és szinte mindig alulmaradnának, ha a küzdelem maga nem volna győzelem”.

Győzelem az is, hogy sikerül eljátszani valamit, amit valójában játszani sem kéne. Az is győzelem, hogy meggyőzhetjük magunkat és családtagunkat arról, amiről valójában egyik fél sem hiszi, hogy úgy van. Ezt láthatjuk az Omomom apájának esetében, amikor a felnőtteket megszégyenítő komolysággal kommunikáló lányának magyarázza: nem láthatta anyát egy másik férfival, sőt, az egészet csak bosszúból találja ki az ötéves gyermek. Tesz mindezt állítólag azért, mivel előzőleg vitatkozott anyával. „Azt már olvastuk neked, hogy az vesse rá az első követ? Miért csak az első követ, gondolta apa” – jelenik meg hirtelen egy külső elbeszélő az apa helyén. Később meg már, mikor a feleség hazaér, szinte a tény nyugtázza a tényt: „a második követ bárki dobhatja bárkire”. Vagyis az apa ágál így, karjait széttárva, de csak önmagának: hogy az elbeszélő találjon szavakat a befészkelődött gyanúra, a hétköznapi rettenetre.

„Olyan nyelv ez, melynek kettőssége a családi viszonylatokról tárgyilagosan elmondottak mögötti elmondhatatlant sejteti meg az olvasóval” – írja minderről Páji Gréta az Apokrif Online-on, és így is van. A nyelv maga csak kísérletet tesz az elmondhatatlan kapcsolódások, a családi viszonyrendszer láthatatlan mélységeinek megközelítésére, de ebben a megközelítésben rejlik a különleges ereje is. Szvoren Edina elbeszéléseinek hangulatvilága általában ebből a megközelítés-kísérletből táplálkozik. Ez pedig többnyire drámai, amennyire a hétköznapi szorongás kísértése és feltárása drámainak mondható. Nincs, és ne is legyen – e kívánság egybevág más novellák vágyaival: hogy van, de valahogyan meg kell próbálkoznunk mégis a dolog létrehozásával. Úgy tűnik, mintha nem lenne, de bár lenne, hogy utána a megsemmisítésével győződhessünk meg a nemlétéről. Ez Szvoren elbeszéléseinek filozófiai síkja.

A folyamatosan fenyegető légkör viszont kissé egysíkúvá teszi az írásokat, e téren jó lenne némi változatosság a továbbiakban. Nem azt mondom, hogy „van, és maradjon is így” lenne szükséges: csak valamiként győződjünk meg arról, hogy a vágyódás célja elérhető cél, megtapasztalása pedig valóban boldogító tud lenni.