A forradalmi Magyarországon békésen telt május 1-je, még az osztályharcra amúgy bármikor kapható Szanyi Tibor sem nagyon erőltette a munkásosztály felszabadítását. Bezzeg a kizsákmányoló Amerikában!

Amikor délután fél hat körül megérkeztünk a Fehér Házhoz, még nem sejtettem, hogy az lesz életem legkommunistább május elseje. A washingtoni épületnél 1981 óta zajló tiltakozás sátrának aktuális őrzőjétől, egy – a palesztin szabadság felett érzett vágyát 3-4 motívummal is kifejező – veterán hippitől hallottam először, hogy nagy kommunista felvonulás ünnepli a munka ünnepét, a menet végállomása pedig a Fehér Ház melletti tér. Akár két-háromszázan is összegyűlhetnek – mondta.

A felvonulók még sehol sem voltak, de egy maroknyi, mindössze öt főből álló ellentüntető sejt már megérkezett. A többek között konföderációs lobogó alatt gyülekező, antikommunista transzparensekkel felszerelt csapatot gyorsan megtalálták a rendőrök, akikkel abban sikerült megegyezniük, hogy csak a – forgalomtól egyébként elzárt – úttesten tartózkodhatnak, a járdára nem mehetnek fel. Így aztán néhány perc után az út szélén, egy árnyékos részen állapodtak meg.

Mivel senki sem tudta megmondani, mikor érkezik a nagy menet, úgy döntöttünk, nem várjuk meg őket. Másfél órával később viszont, amikor elindultam volna a frissen bérelt biciklimmel a városba, éppen a vörös zászlók alatt skandálva vonuló, száz-százötven fiatalba ütköztem bele. 

Olyasmiket kiabáltak, hogy a főnöknek szükség van rád, de neked nincs szükséged főnökre, hatalmat a népnek meg vissza kell támadni, miközben legalább tucatnyi rendőrautó biztosította mindenfelől a vonulásukat. Ahogy az amúgy békés, már-már rendezett felvonulók néhány, az útra kihelyezett közlekedési bójához értek, hirtelen megvadult kispolgárokként rontottak a narancssárga műanyagkúpokra, a rendszerrel szembeni ellenállás jelentőségének teljes tudatában rugdalták szét őket.

Már éppen kezdtem volna megunni a skandálós vonulgatást, amikor hirtelen egy Gap-bolt elé ért a tömeg. Hirtelen néhányan feltépték az üzlet ajtajait, a többiek pedig egymás után rontottak be a butikba. Egészen egyértelműnek tűnt, hogy itt bizony mindjárt lángolni fog a kizsákmányolás e temploma, az eladókat pedig felkoncolják kapitalista kollaboráció miatt, vagy esetleg felszabadítják őket a karvalytőke igájából. Nem így történt: egyetlen próbabábu sem borult fel, egyetlen top sem esett le a földre, az üzletbe bejutó szélsőbaloldaliak beérték néhány transzparens kifeszítésével. Egy percen belül ott termettek a rendőrök is, akik gyorsan kipakolták az Occupy Gap! flashmob aktivistáit, némi látványos rendőr-nemrendőr interakció kíséretében. Az különösen szívet melengető volt, amikor egy túlsúlyos kommunista hölgy többször is ordítva dagadt disznónak nevezett egy, a rendőröknek szurkoló férfit.

Miután lecsillapodtak a kedélyek, a kommunista ifjak rövidesen megérkeztek céljukhoz, a Fehér Házhoz, ahol Guantanamo bezárását követelő baráti aktivisták várták őket. Velük nem sokat törődtek, viszont amikor az öt ellentüntetőt meglátták, egyből beindult a nácizás és a szájkarate. A Fehér Ház kerítése előtti járdán álló, szép számú rendőrcsapatok nem avatkoztak közbe, még akkor sem, amikor már a vörösök teljesen körülvették a féltucat antikommunistát.

Ahogy az lenni szokott, az egyre hangosabb nácizás-komcsizás egyszer csak zászlórángatásba és lökdösődésbe csapott át: természetesen a legtöbb békejelet magára applikáló figura ugrott neki az ellentüntetők vezérének. Erre aztán a nyárias rövidujjú ingbe öltözött rendőrök is beindultak, pillanatok alatt szétkapták a két csapatot, és sorfalat állítottak közéjük. Amikor már úgy nézett ki, hogy megnyugszanak a kedélyek, az egyik vörös ifjú letépte, a földre dobta és megtaposta az ellentüntetők egyik zászlaját, amire ismét beindult a lökdösődés, de a rendőrök gyorsan véget vetettek a meccsnek. Egy darabig hárman is térdeltek az arcát az aszfalton pihentető zászlószerző hős hátán – közben a t. megjelenteket bezavarták a parkba az útról –, majd megbilincselték, talpra állították és elvitték a rabomobilba.

Levezetésként még némi skandálós slam poetry következett a világforradalom olthatatlan tüzéről, no meg azt is így adták a forradalmi ifjúság tudtára, hogy a nagy Gap-csata során eltűnt egy iPhone a fekete tokjával együtt, és nagyon hiányzik a gazdájának.

A munkásosztály barátai eközben szépen, lassan kezdtek elszállingózni, nem sokkal később már csak a Guantanamó-ellenes aktivisták és a sátrazók maradtak a kapitalizmus oroszlánbarlangjának kerítése közelében. Talán sosem volt még ilyen szép május elsejém.